Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)

I.

Az arcképezés végzete tovább kísérti: most Sztálin, Mihály király s a kommunizmus „előkelőségeinek“ a megörökítéséről szól a „társadalmi megrendelés“; kulturális tájékozottsága révén azonban csakhamar a közművelődés élére sodródik: előbb a Népvédelem Kulturális osztályának,6 később a Szaktanács (a szakszervezetek vezető testületé) kulturális osztályának a vezetőjévé nevezik ki; majd sorra következnek az összes művelődési intézmények: előbb a szatmári múzeum, majd a Filharmónia igazgatója; aztán felrendelik Szatmár megye új központjába, Nagybányára s a román nyelvű színház vezetésével bízzák meg. Javaslatára 1953-ban idehívják a maros vásárhelyi „Szentgyörgyi István“ Színművészeti Főiskola rendkívüli végzős évfolyamát, hogy magyar tagozatként működjék, s bár része van abban, hogy néhány éven belül önálló színházi együttesként költözzenek Szatmárnémetibe, nem jön velük, hanem egészen 1968-ig Nagybányán marad, mert újjászülető grafikai látás- és kifejezésmódjába ekkor már parancsolóan szól bele maga a társadalmi környezet: a bányavidék és az avasi falu embereinek az arca.7

Gyakorlatilag a hatvanas évek elejétől, végre, újra, mint „csodagyermek“ korában, kizárólag az alkotásnak él. Mintegy a romániai (magyar) művészet utazó nagyköveteként járja a világot, de amikor 1938-ban először találkozik Párizssal s útközben megáll Velencében s megtekinti a Biennálét, nyilván álmodni sem merte volna, hogy 1962-ben Ő képviseli majd Romániát...8 Díjakkal és kitüntetésekkel halmozzák el (lásd Életrajzi adatoknál), s noha egyszer Neki is meg kell rajzolnia a „Kárpátok géniuszát“, Ceauşescut, művészetében soha nem alázkodott pártkatonává.

De ez már a „grafikai regény” fejezetéhez tartozik.

A váratlanul jelentkező, villámgyors lefolyású halálos baj 1987. november 17-én végez Vele, szatmári otthonában.

14