Porumbăcean, Claudiu (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 33/2. (2017)
Etnografie
csökkenésével a deportálásra vonatkozó tudás a kommunikatív emlékezetből, mely mindig is inkább nemzedéki emlékezet volt, mára végérvényesen áttevődött a kollektív emlékezetbe. Az emlékezetnek pedig helyszínekre van szüksége, ezt az igényt elégítik ki az emlékművek, szobrok és emléktáblák. A két sváb falu esetében pedig különösen fontosak az emlékezetnek ezen helyei, hiszen nem az emlékezet egyszerű átköltözéséről beszélhetünk velük kapcsolatban, ezek a sváb múlt és identitás elsődleges szimbólumai. Nemcsak helyei az emlékezetnek, hanem tanúságtevői egy közösségnek, az emlékezet előállításának és megjelenítésének a monumentumai, hiszen immáron mindenki számára hozzáférhető nyilvános térben találhatók, és ezeket szimbolikus jelentéstartalommal rendszeresen használják is. A deportálásokra való emlékezésben négy különböző szintet különböztetek meg: az egyéni emlékezést, a generációs emlékezetet, a kommunikatív emlékezetet és a kollektív emlékezetet, melyek funkcionálisan különülnek el. Az egyéni emlékezést a kollektív emlékezet szervezésigényével szemben spontán folyamatként szokták értelmezni, amelyben az események felidézése rendszertelenül, esetlegesen történik. Kutatásom során azonban több olyan emlékezési szituációval is találkoztam, amelyben a deportáltak az emlékezést akaratlagosan, szándékosan idézték elő. Ezek az emlékezési szituációk a személyes vallásgyakorlás mintái szerint szerveződtek, és az imádságok regisztere felé hajlanak. A különböző módszerekkel sokszorosított és terjesztett lágerversek olvasását, újraolvasását az emlékezés igénye vezérelte. A: - Mikor én ezt kaptam, akkor még éltek [a szerző - Sz. L.]. Hazajövetelünk után vagy négy évre. Velük már nem találkoztam, a szülőktől kaptuk. K: - Tehát ezt nem most tetszett kapni, amikor a megemlékezések voltak? A: - Nem. Hát ezt én is továbbadtam, és így lett fénymásolva. K: - Sokszor olvasta A. néni a verset? A: - Sokszor, nagyon sokszor, és mindig sírtam mellette, mert tudom, hogy hol vótunk, meg azt is tudom, hogy hogy bántak velünk. (Sz. A. [1927-], Vállaj) Az azonban, hogy a nyilvános térben semmi nem jelent meg a málenkij robotról, nem jelentette azt, hogy társadalmi amnéziáról kellene beszélnünk, hiszen a nem nyilvános térben - a családban, a rokonsági rendszerben, a baráti körben vagy akár a szomszédságban - a deportálás narratívumai folyamatosan jelen voltak. A termelői Addig míg újra tudtak termelődni ezek a történetek, addig Ennek speciális formáját jelentik a deportáltnaplók, valamint a deportált-folklóralkotások, főként versek. Hazatérésüket követően a deportáltak ezeket különféle módon sokszorosították és terjesztették, fokozatosan az emlékezés eszközeivé váltak. A beszélés, mint cselekvés megalkotja saját társadalmi környezetét, amelyben a választott narratív stratégia által a mesélő egyén egyrészről összhangba hozhatja saját életét a közösség többi tagjáéval, másrészről az elmesélt történeten keresztül jelentéseket rendel a megélt történethez, és ezeket a jelentéseket közvetíti a környezete felé. A mesélésnek szerves része a hallgatás, egészen pontosan az elhallgatás vagy nem emlékezés. Ez utóbbi terminus jobban kihangsúlyozza a felejtés folyamatának aktív voltát. A felejtés, elhallgatás is kulturális viselkedés, a múltról való reprezentáció használatának szándékos mellőzését jelenti. Minden korszak, minden társadalom rendelkezik egy repertóriummal, amely az elhallgatott történeteket tartalmazza. Az el nem mesélt történetekkel egyrészről közösséget vállalnak a titok ismerőivel, másrészről kizárják, vagy éppenséggel megóvják a titoktól elzárt személyeket. A rendszerváltásig főként ez utóbbi narratív stratégia dominált a deportálásokkal kapcsolatban a szatmári sváb falvakban. Az elhallgatott történetekre jellemző, hogy egyszerre jelenik meg bennük az elhallgatásra és a kimoEmlékállítás és felejtés. A „málenkij robot” emlékezete a szatmári sváboknál 288
