Porumbăcean, Claudiu (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 33/2. (2017)

Etnografie

ndásra való belső és külső ösztönzés. A deportált személyek a személyesen és közösen megélt traumák feldolgozásának kényszerétől hajtva saját családi körükben, saját korosztályukon belül folyamatosan fenntartották a deportálásra való emlékezést. Ugyanakkor ezt nem terjesztették ki a fiatalabb generációkra is. Biró A. Zoltán a „beszéléstől való félelem korszakának” nevezte a kommunista időszakot. A sokszorosan megfélemlített szatmári svábok több módszerrel is igyekeztek megvédeni az őket követő generációt. Még a családon belül sem meséltek a szovjet munkatáborokban átélt borzalmakról, a deportáltak leszármazottai egybehangzóan állították, hogy részleteket csak felnőtt korukban meséltek nekik szüleik. Egy másik alkalmazott módszer- a deportálásról egymás között svábul beszéltek - egyszerre táplálkozott a beszélők további retorzióktól való félelméből, illetve a gyerekeik iránti féltésből. A kommunista hatalom hallgatásra kényszerítő nyomása a kommunikatív emlékezetben látszólagos társadalmi amnéziát idézett elő. A lokális múlt társadalmi konstrukciójában fontosabbá vált a különböző események kiszűrése, mint azok felidézése. A német-sváb identitás, a sváb nyelv, a deportálásokról, a kitelepítésekről való beszéd a szervezett felejtéssel leírható rejtett tudás halmazába került. A kommunikatív emlékezetet a deportáltak társadalma saját maga cenzúrázta. Az amnézia látszólagossága abból adódik, hogy bár vertikálisan a generációk között nem vagy csak alig zajlott kommunikáció, horizontálisan a saját korosztályon belül viszont nagyon is.

Egy vállaji deportált a vele készített interjúban úgy emlékezett vissza, hogy gyerekeinek is, és unokáinak is sokat mesélt a Szovjetunióban megélt dolgokról, a deportálás körülményeiről. A fiával készített interjú erősen árnyalja azt a képet, amelyet édesanyja a deportálásról szóló családon belüli beszélgetésekkel kapcsolatban bemutatott. Visszaemlékezése szerint gyerekkorukban csak nagyon keveset meséltek nekik a szülők - az édesapja hadifogoly volt- a deportálásról, illetve a fogságról. A deportálással kapcsolatos visszaemlékezések részletesebbé válása szerinte csak azután következett be, miután édesanyját, jóval a rendszerváltás után, többen is megkeresték - újságírók, kutatók, egyetemisták -, és interjúkat készítettek vele. Véleményem szerint a deportálásról való beszédnek a megerősödése az állami erőszak enyhülésének és a külső érdeklődésnek az együttes következménye. A két emlékezés összevetése nem cáfolja az első narratívumot, csupán megváltoztatja a súlypontokat, és megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy az elhallgatás, mint narratív stratégia általános jelenség volt.

Az alábbi interjúrészlet ugyancsak az elhallgatásról szól, de ezúttal az interjúalany interpretációját is megismerhetjük.

P: Mondhatom, úgy nőttem fel, úgy lettem nagykorú, hogy én még a málenkij robotról nem is tudtam. És amikor már nagyobb lettem, akkor kezdtek el mesélni. Apukám kezdte a katonaélményeivel, akkor megtudtuk, hogy valamék nagynéni, rokon vagy szomszéd Oroszországban volt, de ez megint egy olyan, hogy Oroszországban volt. Nekem a keresztanyám volt Oroszországban. Hogy ő honnan tud olyan jól oroszul? Hát mert kinn volt Oroszországban.

K: így derült ki?

P: Igen. És akkor miért volt ott kinn? Na, és akkor mondták, hogy ez a háborúban történt. Mindig csak annyit mondtak, amennyit nagyon muszáj volt. Mindig megpróbálták a dolgot, hogy majd ha megnősz. Nézze, én már anya voltam, engem akkor tartottak elég érettnek, hogy egyáltalán elmondják.

K: S akkor ez hogy zajlott?

P: Nem anyuék, nekem egy bácsi mesélte, aki elmondta, hogy: Tudod te, É-m? És akkor mondom, hogy igen, tudok róla, és akkor..., elmesélek neked egy történetet, elmondott egyet. És akkor otthon kérdeztem, hogy tényleg ilyenek voltak? És akkor mondták, hogy igen, és akkor a férjemmel is leültünk, hogy te, hallod, teneked is a nagynénéd oda volt, és akkor mentünk

Szilágyi Levente

289