Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 30/2. (2014)
Istoria culturii
Kereskényi Sándor Ezeket a viselkedésbeli dolgokat a húszas-harmincas évek Ady-irodalma „kegyeletből” elhallgatta, 1945 és 1970 között pedig ugyanígy nem illett beszélni róluk. Az Adyval kapcsolatos elmélyültebb orvosi vizsgálódás (vonatkozik ez vérbajára is) csupán a nyolcvanas években kezdődhetett el. Ekkor derült ki, hogy Ady „intenzív életfogyasztása” (Szállási Árpád), felfokozott nemi élete egyfajta következménye kétségbeesett „örömkeresésének”, és determinative vitte őt a szifilitikus fertőzés felé, amit végig súlyosbított szorongásenyhítőnek szánt mértéktelen dohányzása is. Ha ehhez hozzászámítjuk alkoholfogyasztásának folytonos növekedését, egyre erősödő alvászavarát és hisztérikus üldözési mániáját, kóros hipochondriáját (amely sokszor őrjöngő betegség-félelembe csapott át) akkor egyfajta csodának tekinthetjük, hogy megnagyobbodott máját megelőzve először mégis irgalmatlanul hajszolt szíve mondta fel a szolgálatot, Végül is nem jól-rosszul kezelt nemi betegségének következményeibe (dementia, luetikus paralízis) halt bele, hanem „egyszerűen” a túlhajszoltságba. Nehéz „az élet komor fenségének” alázatos elviselése - írta Ady 1907-ben Lédának. Csinszkának pedig, nem sokkal később, 1911-ben így írt: „Elviselhetetlen számomra a gondolkodás. Ha lehet, menekülök előle, ha pedig nem lehet, leiszom magam.” Ezek a jól ismert élethelyzetek, sőt már-már orvosi szimptómák azonban mégis az 1890-es évek közepében gyökereznek - azaz nagykárolyi, zilahi előzményekre nyúlnak vissza, s a debreceni egyetemista korszaknak immár megszokott jelenségei. (Kardos László) Az igazi (patológiás) előzmények mégis leginkább gyermek- és kamaszkoriak: a „kontemplativ Ady” nagyon korai találmány, és a szemlélődő, magába forduló kamasz képe újra és újra felbukkan életrajzi vallomásaiban is. Már Nagykárolyban tudatosan törekedett a meditációra - Popp Aurél szerint Ady igen korán „saját meditáció technikát” alakított ki magának. Az idiosz koszmosz és koinosz koszmosz közötti átjárást (a magas szintű tudatosság állapotába való belépést) Ady kezdettől életcélul tűzte ki, ahogyan a transzcendenciával való érintkezés sámáni révületét is, sőt mindehhez egyfajta ideológiát is gyártott. Ennek alapelemeit szülőfalujának néphiedelmeiből merítette, valamint abból a születési sajátosságából (hat újjal született), amely - mint jellegzetes testi vonás - „rendelte” őt a „táltos-létre”. (Szerepet játszott ennek a küldetéses identitástudatnak a kialakulásában a protestánspredestinációs felfogás is.) Ha olyan költeményeire gondolunk, mint Az Ős-Kaján vagy Az eltévedt lovas - amelyeknek hallucinatív, látomásos jellege egyértelműen köthető egyfajta pszichés állapothoz vagy diszpozícióhoz - akkor úgy vélhetjük, ezek a „sámánisztikus gyakorlatok” sokszor versíró művészetének javát szolgálták.20 Az azonban kétségtelen, hogy ezekben a lényegében rendszeresen előidézett „révületekben” a szülőföldi táj kísértő ihletése (azaz ritualizált mnemotechnikus felidézése) csaknem mindig meghatározó szerepet kapott.21 Templom (ok) Imádkozni otthon tanult meg Ady, elsősorban édesanyjától, de sokszor maga is ráhangolódott egy-egy temető- vagy templom-élménye után. A keresztyén ima egyensúly-erősítő módon egészítette ki a sámáni révületet és végül is a meditativ kontemplativítás szférájába emelhette azt a gyermeket és ifjút, akit különben állandóan lelkifurdalások gyötörtek, már csak azért is, mert nem tudott gyűlölet nélkül gondolni egyes családtagjaira és főleg goromba és hatalmaskodó apjára. Ezt tetézte édesanyja iránti gyöngéd szeretete, amelybe jó adag féltékenység is vegyült, hiszen a kis kúrián a szűkös szobában akaratlanul is gyakori tanúja lehetett szülei szenvedélyes nászának. De ott neszeit Lajos öccse is, vagy olykor a család más idősebb tagja. A kiszolgáltatottság és a sokkoló test-élmény egyrészt rendkívül gátlásossá tette Adyt, másrészt, különösen költészetében, hihetetlenül kitárulkozóvá. A Karácsony Ady egyik első verse (még 1897-ből), hagyományos poézisben de már megüti költészetének egyik „alaphangját” - a világgal való megbékélés igényét, s egyben finoman jelzi a szándék teljesülésének lehetetlenségét is. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Óh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. 20 Hoppál, im. 135. 21 Hoppál, im. 137. 168
