Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 29/2. (2013)
Istoria culturii
Kétségkívül érvényes Cs. Gyimesi Éva megállapítása: Szilágyi Domokos romboló indulata és indulatos rombolása (tegyük hozzá: következetes önpusztítása) mögött a tökéletesség agresszív nosztalgiája munkál. A költő szeretne visszatalálni a meghatározó emberi értékekhez - „szeremé közvetíteni az összetartozás éthoszát”—de csak feloldhatadan erkölcsi és intellektuális paradoxonokig juthat el.7 Témánk szempontjából különösen fontos a Bűnöm: a szépség című költemény, a költő pályakezdő kötetéből (Alom a repülőtéren, 1962). A szépséggel való boldog azonosulás fájó bűntudatot vált ki, hiszen együtt jár azzal, hogy szembe kell fordulni szenvedő embertársainkkal, őket mintegy kirekesztve örömünkből. Az önkiteljesítés öröme, a szabadság mámora nagyon nehezen osztható meg a szűkölködőkkel. Az egzisztenciális szorongás okát a vallásos neveltetésben találhatnánk meg, azonban a versből világosan kiderül, hogy Szilágyi Domokos vállalja a marxista-materialista szemléletet. így az örömélmény freudo-marxista megítélése és a bűntudathoz kapcsolása végül is a szépséget megfosztja katartikus antropológiai funkciójától és csaknem száműzi a ültott dolgok közé. Ez a különös szépségfelfogás - egészen más eszmetörténeti kontextusban — visszatér majd a későbbi költeményekben. Egy poéta doctustól joggal várhatnánk el az intellektualizáló, esztétikabarát szépségszemléletet. Szilágyi Domokos az adornói negatív esztétikára emlékeztető, a harmónia hiányát hangsúlyozó szépségfelfogása azonban a bűntető Szépet állítja előtérbe, amelynek érzékelése nem felemelő vagy megnyugtató, hanem félelmetes, kíméletlen, végzetszerű. Mert a Szép az Iszonynak kezdete csak, ennyit még elviselünk, és bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza, megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal. Az ismerős rilkei sorok analógiás felidézésén túl azt is tudomásul kell vennünk, hogy Szilágyi Domokos mintha egy fokkal még tovább lépne azon az úton,amelyre a religio aesthetica nagy képviselője lépett. Rainer Maria Rilke a szépségben történelmet és világot meghatározó alapelvet látott. Szilágyi a szépnek ebben a borzalmas, elkeseredett és programszerű dezantropomorfizálásában a kezdetet fedezte fel.. A szépről való tudás filantróp domesztikálását elutasítva megkérdőjelez mindenféle humanista esztétikum-felfogást. A kultúra oly nagy mértékben hordozza az elembertelenedés vírusait, hogy az egyén méltó válasza erre csak a tudatos önpusztítás lehet. A szépség nem a hazugságnak falazó építkezésben, hanem a kiigazító pusztítást felvállaló rombolásban van. A „kétségbeesés esztétikája” (Kulcsár Szabó Ernő)8 a szentet eleve száműzi a szép fogalmi köréből. Ez nagyon is érthető, ha arra gondolunk, hogy Arisztotelész óta a szép az igazzal és a jóval együtt a harmónia és a teljesség isteni princípiumainak a közvetítője, s mint ilyen a totalitáselvű filozófiákból levezetett esztétikák belső fogalmi rendszeréhez tartozik, a szakrális valamilyen megnevezési formájával egyetemben. Az ilyen filozófiák pedig egyfajta hitszerű, illetve hibeli hozzáállást várnak el, olykor éppen követelnek követőiktől. Szilágyi Domokos a hatvanas évek közepétől minden ilyesmivel előbb ösztönösen, majd tudatosan szembehelyezkedett. Ez persze fokozta depressziós hangulatát és növelte egyre tragikusabb magányát. Esetében, érdekes módon, mégsem beszélhetünk egyértelmű elszigetelődésről. Ugyanis, bármennyire meglepő, csodálóinak, híveinek, sőt követőinek száma növekedett. Az általa képviselt fausti magatartás és egyetemes kételkedés hangadói világszerte divatosak lettek. A költő bizalmatlanságát önmagával szemben ez csak növelte. Önértékelési válsága súlyosbodott, immár csalónak, szemfényvesztőnek is érezhette magát. M lá^ enciklopédiája (1967) című kötet jelzi a fordulatot. Szilágyi Domokos elszakad a neoavantgardtól és megindul a posztmodern felé, nagyjából abban az időben, amikor ezt a Kereskényi Sándor 7 Cs. Gyimesi Éva, im., 120 o. 8 Kulcsár Szabó Ernő, Kelet-európai „différance”, In: A^új kritika dilemmái. Budapest, 1994, 244 o. 236
