Virag, Paula et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 28/2. (2012)
Cultură - Artă - Muzeologie
volt a l’amour de l’écriture” egyfajta “splendeur intime” formájában, tehát már-már misztikus módon. így életüket is műalkotásnak tekintették — valamiféle, új (erkölcsi vonatkozásokat sem nélkülöző) „szent hedonizmus” jegyében. Újabban Tzvetan Todorov foglalkozott az esztétizmus hermeneutikájával, és az élet gyökeres megszépítésének programját nemes egyszerűséggel „programme inachevé”-nak nevezte. Kétségtelen: ott csak „befejezetlen”, pontosabban függőben maradt programokról beszélhetünk, ahol magában a valóságban hiányzik a „kész tények” sokasága. A „fait accompli” az esztétizmus világában az abszolút szépség lehetett volna — de elképzelhető-e ez valamiféle forradalmár erkölcscsőszködésbe való (tragikomikus) átcsapás nélkül? Elképzelhető-e a Norma terrorja nélkül? Az esztétizmus büszke programját egy igazi esztétának — a religio aesthetica lelkiismeretes hívének — következetesen, öntudatosan és szerényen fel kellett függesztenie, végleg.8 Takács Miklós, aki a látás és a hallás numinózus érzet-metaforaként való megjelenését vizsgálta Ady és Rilke Isten-verseiben, hasonló következtetésre jutott. Szerinte Ady és Rilke költészetében megindult a közvetlen érzékelés metaforáinak „visszaíródása” a numinózus érzetről szóló költői diskurzusba — néhány esetben a nyelvi megalkotottságra is reflektálva. A két költő 1910-es évekbeli meghatározó tapasztalata az, hogy a dolgok a nyelvben történnek, s így olyan metafóra-lánc jön létre, amelyben az Én és a Világ helye bármikor felcserélhető. Az Én — Világ — Isten háromoldalú kapcsolatban a Világ adja az érintkezés terét, de a Világ egyben idő is, tehát a narrativitás kerete. Ez a felismerés pedig nem vezet a lírai Én hatalmának kiterjesztéséhez, amely ezután már nem ünnepli magát a Világ (és Isten) teremtőjeként. Paradox módon az Én mégis éppen így talál otthonra a hagyományokban, illetve a hagyomány nyelvében.9 Ady útja a religio aesthetica felől a religio poetica felé tehát nem egyedi út, bár rendkívüli egyéniségre vall. Hatalmas erkölcsi (és poétikai) erőfeszítések eredménye ez a mozgás. Amely az alkatánál fogyva a 19. századi romantikához kötődő költőt a 20. századi modernizmus küszöbére vezeti. Átlépte-e Ady ezt a küszöböt, vagy Mózesként kívül maradt az ígéret Földjén? A religio poetica megteremtésének ára, mint láttuk, az volt, hogy a költő fokozatosan felszámolta a lírai szubjektum állandóságának illúzióját. A Vér és Arany (1908) után a tobzódó jelképteremtés lassú, majd A menekülő élet (1912), A Magunk szerelme (1913) és a Ki látott engem? (1914) idején immár rohamos visszavonulásról beszélhetünk. A másfajta, megújult nyelviség remekművei, az Istenhez hanyatló árnyék vagy a Szent lehetetlenség Zsoltárja olyan versek, amelyekkel illusztrálható az új, filozofikus képszerűség megjelenése — a religio poetica fogalmibb, fragmentumokból építkező, bibliai vendégszövegeket segítségül hívó nyelvisége. A Szépség történelmi hivatását újraértelmező vers az Intés az őrzőkhöz Maga a szó. a szép, háromszor fordul elő a 26 soros költeményben, de a szépre konnotatíve utaló szavak száma több mint háromszorosa ennek. (Ezek szemantikai középpontjában két történelmileg jelentésteljes összetétel, a „Flórenc nyara” és az „őszi Lidó” áll.) A „történt szépek” a történelmi Európához kötődnek, de az őrzők ott vannak a szociálisan jelentéstelített Ugaron, ott vigyáznak a strázsán. „Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék / S a csillag-szóró éjszakák / Ma sem engedik feledtetni / Az ember Szépbe-szőtt hitét, / S akik még vagytok őrzőn, árván / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” Hol vagyunk már az egyéni életnek mint legfőbb műalkotásnak a felmutatásától? Isten itt van, köztünk jár, számonkér és eligazít. Az Intés az őrzőkhöz az epifámia platonisztikus verse — az epifámia lényege itt nem az isteni önmagában való hirtelen feltárulkozása, nem is megtestesülésének érzékelhető (már-már kínosan teremtményi) volta, hanem a „teremtményi valóság” kegyelemszerű transzfigurációja, Isten jelenléte révén. A hivatott költő tesz csodát azzal, hogy mintegy visszaadja Istent az embereknek, a történelemnek A szépség Istene egykor ott volt a reneszánsz Firenzében, de most az időtlenné komorodott magyar pusztán jár, valami prófétai morál megtestesítőjeként, s noha ronggyá foszlott rajta az egykor díszes gúnya, töretlen hittel hirdeti, a Történelem árváival szolidárisán, a vigília platóni igéit. Michel Foucault a szerzőséget az adott kor episzteméjének alárendelve gondolja el. Az episztemében a különféle tudatszférákhoz különböző beszédmódok tartoznak! A szerző voltaképpen nem más, mint ezeknek a - lényegében önmagukat elbeszélő — diskurzusoknak a megjelenítője, narrátora. Végső soron az adott kor beszédhelyzetei és beszédmódjai határozzák meg azt, hogy mit is képes mondani egyáltalán. Amit ő választ — és bizonyos értelemben meg is alkot — az a beszédhelyzet és a beszédmód közötti sajátos viszony. Ez a szerző önálló „szemantikai gesztusa”. Ady a religio poetica történelmi kálvinizmust idéző szemantikai gesztusával „írta vissza” költészetét a nemzeti klasszicizmus irodalmába. 8 Todorov, Tzvetan, Les Aventuriers de l’absolu. Paris, 2006, 121.0. 5 Takács, i.m. 141-149. o. A szubjektum állandóságának illúziója... 151
