Virag, Paula et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 28/2. (2012)
Cultură - Artă - Muzeologie
Kereskényi Sándor A bibliai utalásrendszer kiterjedt alkalmazása idővel kilép az istenes versek egyébként tág köréből, és a költői ontológia általános karakter jegyévé válik.4 így egyrészt a biblikus nyelv imitációja más verscsoportok beszédmódjának is meghatározó eleme lesz, másrészt a szövegvilág valóságreferenciájának sarkköve. A szecessziós díszítettség szertelenségeitől eltávolodó, töredékesebb—utalásszerűbb diskurzus lehetővé, sőt szükségessé teszi az Ady-líra egyik központi jelképének, a Szépnek az újraértelmezését is. (Mégpedig úgy, hogy míg a parnasszista— szimbolista korszakában a Szép elsősorban episztemologikus mivoltában szerepel, szecessziós verseiben pedig a ontologikum meghatározó elemeként, most történeti—axiológiai lényegként jellemzi a költői érték-horizontot.) A biblikus intertextualitásra ráhagyatkozó lírai beszédmódnak a bevezetése tehát az Ént referencialitásában korlátozza. Az Én az intertextuáüs hálózat működésbe lépésével immár nem tarthatja meg — akár ilyen jellegű tematikus önértelmezése ellenére sem — preferált pozícióját az általa beszélt nyelvvel szemben. Diskurzusát ugyanis olyan, históriailag hitelesített korábbi szövegek prefigurálják, amelyek hozzá képest, a kulturális kánonban vitathatatlanul elsődlegesek. Nemcsak létükben előzik meg az Ént, hanem távlatnyitó, illetve távlatot teremtő — a Távlatot megteremtő — mivoltukban is, azaz az axiológiai legitimitás primátusának szempontj ából.5 Ez azt jelenti, hogy a szubjektum - legalább is nyelviségét tekintve — már nem tarthat igényt a Teremtő pozíciójára. Hangja származtatott jellegű: Michel Foucault nyomán úgy is mondhatnánk, hogy a Nyelvet hagyja beszélni, hagyja, hogy helyette a Nyelv beszéljen. Ady azonban nemcsak nyelvi-stiláris szinten, hanem tematikailag is egyre inkább teremtményként jelenik meg. Témáit a kálvinista közösség kulturális emlékezetéből meríti, mintegy „kapja” a hagyománytól, amelynek engedelmes megszólaltatójaként mutatkozik meg. (Mekkora ellentétben van ez az Új versek programjával!) A lírai beszédmód így éles ellentétbe kerül azokkal a még olykor felbukkanó tematikus futamokkal, amelyek — mintegy a szokás hatalmának nyomására — továbbra is az Én mitológiáját igyekeznek megőrizni. Ezt a mitológiát egyébként már maga a költő is kárhozatosnak, tragikusnak, sőt a „pusztítás végzetének” vallja. A szubjektum poétikai helyzetének megingását érzékeli, vállalja is, állandóságának illúzióját önként leplezi le. A másik, az elsőt relativizáló, annak állandóságát megkérdőjelező vonatkozásában pedig aligha találhat jobbat a maga kálvinista Istenénél. Annál az Istennél, aki nem a Szép jegyében lép fel, hanem az Igaz és a Jó aszkézisra szólító Ura. Aki azonban megengedi, hogy a Szép oltárai se romboltassanak le végleg, mi több, tiszteletük átlényegülhessen. Religio poetica A kétféle költői beszédmód elkülönítése után szólnunk kell az eszmetörténeti esztétikatörténeti kontextustól is. Ady Nietzsche-rajongása közismert, s Halász Előd nyomán azt is tudjuk, hogy a német filozófus szépségfelfogása mennyire hatott rá.6 Ehhez hozzá kell tenni, hogy Ady mentora, Jászi Oszkár, nem csupán Spencer társadalomfilozófiájába avatta be a költőt, de megosztotta vele az esztétizmus iránt táplált ifjonti lelkesedését is, emellett barátját további esztétikai stúdiomokra ösztönözte.7 Ady szertelen életmódjától azonban mi sem állt távolabb, mint a céltudatos, önképző, rendszeres olvasás. O bizony megelégedett azzal, hogy magyar, német vagy francia folyóiratokból tájékozódjon, de a hírlapi információt sem vetette meg. Éles szemmel figyelte korának politikai és szellemi folyamatait, elemzésükben azonban nem mélyedt el — az önmagáért való művészet apostolait (Walter Pátert, John Ruskint, Eduard Sprangert) újsághírekből ismerte. Természetesen érdekelte, hogy mit képvisel a divatos Oscar Wilde, de amikor Jászi a csodabogár Aby Warburg munkásságáról próbált értekezni előtte, azonnal leintette. Alighanem ezzel magyarázható, hogy noha Baudelaire vagy Verlaine nagy becsben állt előtte, a hermetikusabb Mallarmé nem vonzotta. Mégis Ady pályája különös, meggondolkoztató hasonlóságokat mutat a religio aesthetica legnagyobb képviselőjének, Rilkének a költészetével. Eszmetörténeti szempontból elmondható, hogy Ady is, Rilke is (mindkettő a maga módján) mélységesen megvetette a nyárspolgári világot, s ez kapcsolta őket Wilde frivol polgárpukkasztásához. Ilyen értelemben viszont mindketten a „création artistique comme fin ultime de l’existence” mallarméi felfogása mentén gondolkoztak, s életük meghatározó vonása 4 Kenyeres, i.m. 149. o. 5 Takács Miklós, „Hang(szín)és hang(test). A látás és a hallás mint a numinózus érzet metaforái Ady és Rilke néhány Istenversében”. In. Studia Ijetteratia, XXXIX, 2001, 137. o. 6 Halász Előd, Nietzsche és Ady. Budapest, 1942, 68-72. o. Kenyeres Zoltán, „Nyugat-legendák és az edkai esztétizmus”. In. Korok, pályák, müvek. Budapest, 2004, 87. o. 150
