Virag, Paula (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 27/2. (2011)
B. Etnografie
A nagykárolyi fésűsmesterség története. Szerszámok, munkafolyamatok és termékek ismertetése bemélyedést, sáncot martak. A műveletet egy félkör alakú, nyéllel ellátott, egyik oldalára élezett marószerszámmal végezték, aminek a neve sáncoló, de nevezték még falcolónak is. A leggazdagabban a kontyfésűk széles peremét díszítették. Papírminták szerint lombfürésszel vágott finom áttört díszítéseket fűrészeltek. A papírra megrajzolt mintát az enyvvel a platnira (szarulapra) ragasztották. A cakkos vagy íves peremét a rajz nyomán lombfűrésszel körülvágták, majd peremének díszeit vágták ki. Ennek érdekében a szaruanyagot minden kivágandó díszítő elemnél átfúrták, hogy befűzhessék a keskeny lombfűrész szálat. Majd a rajz vonalán egyenként kivágták a díszítő elemeket, amelynek a száma több tucat is lehetett. Ez a munka az olyan kemény nyersanyagnál, mint a szaru, nagy türelmet és kitartó pontos munkát igényelt. A fésűsök erre a célra gazdag mintagyüjteménnyel rendelkeztek. A fő motívumok mértani és növényi jellegűek voltak de léteztek más eredetű díszítések is. A díszítőkivágások készítésére más szakmákban is ismert szerszámkészletet használtak, amelynek összetevői: lombfürész, tárgytámasztó, fúró és furdancs. Az eddig bemutatott megmunkálási műveletek után következett az utolsó, finom simítása, sikálása, kaparása a fésű oldalainak, peremének stb. Ez az előző megmunkálások zavaró nyomainak az eltüntetését jelentette. A műveletet kaparásnak, vakarásnak vagy levakarásnak is nevezték, és a vakaró késsel (pallérozó kés), röviden vakarával végezték. A vakaró, acélkéshez hasonló, az egyik oldalán ferde élezésű, nyéllel ellátott marószerszám. Az egyik kézben tartva a fésűt, a másik kézben a vakaró kést fogva, elvégezték a még szükséges finom simításokat. A görbefésüt és a kontyfésüt, amelyeket a hajba tűzve használtak, körív formájúra meg kellett görbíteni, hogy igazodjon a fej domborulatához. A műveletet fésügörbítésnek nevezték, és a fésű méretének megfelelően kiképzett görbítőfával csinálták. A görbítésre előzőleg felmelegített fésűt ékkel megfeszített szíjjal rápréselték a görbítő fának erre a célra kialakított formájára. Előzőleg a fésűt a konyhai tűzhely közepesen meleg vaslapjára helyezett újságpapíron többszöri forgatással felmelegítették, hogy könnyen hajlítható legyen. A görbítőfán való kihűlése után a fésű megmaradt a felvett görbeformánál. A szarufésű készítés befejező művelete a szépítés, kifényesítés volt, amit fényezésnek neveztek. Ezt a fényeződeszkán (nevezték még pucolónak és hegedűnek is), egy 60-80 centiméter hosszú, 6-8 centiméter széles deszkadarabra kifeszített posztón végezték (25. kép). A fényezést végző személy ülő helyzetben, a fényeződeszka egyik végét a mühelypadnak támasztva az egyik kezével srégen tartotta. A másik kezébe fogta a fésűt, amelynek az egyik oldalát előzőleg megnedvesítette, hogy a finom mészporba mártva ebből valamennyi rátapadjon. Rátette a fényeződeszkára, s addig dörzsölte a posztón (hosszába mozgatta le-fel), ameddig szép fényes lett. Ezt a műveletet ismételte a fésű többi felületeivel is. Ezt az eszközt asszonykínzónak is nevezték, a fényesítés ugyanis többségében a nők munkája volt. Az igényesebb vevők számára készített drágább fésűket-például a nyeles és női bontó - még különböző eljárásokkal csiszolták (glancolták), ami az előbbinél nagyobb fényt, csillogást biztosított a fésűnek. 4. Szarufésű készítés gépesítet technikával Egyes fésűs kisiparosok kihasználva az egyre terjedő villamos energia biztosította lehetőségeket, villanymotorral működtetett gépekkel, eszközökkel végezték a fésükészítés több műveletét. Ugyanakkor betartották a műveletek hagyományos sorrendjét. Továbbra is megmaradt a szakma kézműves jellege, az anyag alakítását a végtermékig, továbbra is kézben tartva vagy kézi irányítással végezték ezeken a kezdetleges gépeken. Ez vonatkozott a később megalakult ipari termelő szövetkezetben alkalmazott fésükészítő technológiára is. A fésűs, aki a kéziszerszámok használatakor ismerte meg a szarumegmunkálást, a gépet nemcsak a nehéz fizikai munkát pótló eszközként használta, hanem azon is minőségi munkát tudott végezni. Ez azért van, mert a kézimunka folyamán jól elsajátította az anyag különböző tulajdonságait. Úgy mondták, van érzéke az anyaghoz. Aki kezdettől fogva csak gépen dolgozott, annál a megfelelő érzék lassabban alakult ki. A gépeken, a nyersanyag és a termék célja ismeretében általában könnyebben, gyorsabban és nagy pontossággal végezhetők a kéziszerszám használata esetén nehéz fizikai munkát jelentő és időigényes műveletek is. Elengedhetetlen azonban, hogy a gépeket célszerűen és biztonságosan kezeljék, valamint az, hogy a gépen dolgozó a gépi forgácsolás műszaki alapjaival tisztában legyen. 119
