Virag, Paula (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 27/2. (2011)
B. Etnografie
A nagykárolyi fésűsmesterség története. Szerszámok, munkafolyamatok és termékek ismertetése élezéssel kialakított, acélból készült marószerszám (kés), amelynek a két végén, 90 fokra lefele volt a két nyele. A fa megmunkálásánál is használtak ehhez hasonló szerszámot, ott egyenes vonókésnek nevezték. A sikálandó anyagot a sikálóbakban rögzítették. Ez három támaszponton (két lábon és a sikálóbak egyik végén), a talajhoz viszonyítva srégen álló faeszköz, a megmunkálandó anyag rögzítésére szolgált. A sikálást végző személy a sikálóbak előtt széken ülve az anyag egyik végét megtámasztotta a fa erre kiképzett bemélyedéséhez, az anyag szembeni végét a kengyelbe helyezett lábfejével működtetett, lefogónak nevezett facsőrrel leszorította, rögzítette. A sikálókést két kézbe fogva, a sikálandó anyagra nyomva, többszöri előtolással koptatta az anyagot, a megfelelő sima felület és vastagságok kialakításáig. Ezzel a művelettel véglegesítették a szarulapok elvékonyítását azon a részen, ahol a fésüfogak hegyei voltak (19-es kép). Ezután következett a leendő fésű anyagának még finomabb megmunkálása (még mielőtt a fogak kialakítására kerülne a sor), amit simító hántolásnak, röviden simításnak neveztek. A hántolás kézi forgácsolási művelet, amely folyamán a szarudarabból tized milliméternél is vékonyabb részecskéket választottak le. A hántolásnak két fokozata volt: a simító hántolás és a finom hántolás. Az elsőt a fogak kiképzése előtt, a másodikat utána végezték. A hántolásra használt szerszámot; szaruhántolónak, szarusimítónak vagy csak simítónak nevezték. Hívták még szarugyalunak vagy egyszerűen gyalunak, vagy taszítónak is, amellyel „helyben hagyták”, azaz finomították, előkészítették a fogazáshoz a fésű formájú szarulapot. Megjegyzem, nem hasonlított az asztalosok által használt gyalura. Ez a taszító vagy gyalu egy több élű, sík sorozatmaró, az él kiképzése szerint ferde fogazatú szerszám. A szerszám 25-40 centiméter hosszú, 2-5 centiméter széles, 3-4 milliméter vastag lapos acél, amelynek az egyik lapján (keresztbe) a fűrészfogakhoz hasonló, marásra alkalmas élei voltak. A 19. században kialakult egy könnyebben elkészíthető változata a szarugyalunak, amelynek a sorozat élei keményfába beültetett, 1,5 milliméter vastagságú, ferdeélezésü acél lapocskákból álltak. A keményfának a lapokkal szembeni oldalán egy kézben tartható fogója volt. A gyaluval elvégezték a még szükséges simításokat a szaru felületén. Ugyancsak ezzel a szerszámmal simították az egyenes és kifele ívelő oldalakat, a szélek és sarkok kerekítését. A megmunkálandó szarudarabot kézben tartva, vagy nekitámasztva a műhelypad támasztójának, a másik kézzel többször előrenyomták a gyalut. A műveletet addig ismételték, ameddig a megfelelő vastagságú sima felületet el nem érték. (A 20-as képen látható a szarulap simító hántolása a szarugyaluval.) A szarugyaluba beültetett acéllapocskák éleit 20-25 fésűnek előkészített szarulap legyalulása után sorjázóval ismételten újra kellett élezni. (A 21-es képen bemutatom a szarufésű felületeinek a simítására és finomítására használt szerszámok egy csoportját. A 4-es ábrán látható vastag acélból készült szarugyalu a 19. század elejéről származik, a súlya 2,3 kilogramm.) Ilyen gyalut huzamosabb ideig kézben tartani és dolgozni vele óriási erőkifejtést jelentett. Ezt a szerszámot a nagyapám hozta magával. Ő is kapta a tanítómesterétől. Megjegyzem, hogy a nagykárolyi fésűsök nem dolgoztak ezzel a szerszámmal. Ezt a 19. század közepétől felváltotta 3- as ábrán látható, keményfába beültetett acélkésekkel készített szarugyalu, amelynek a súlya már csak egy kilogramm volt. Ez utóbbi forma maradt használatban a mesterég megszűnéséig. Ha a fésűnek előkészített darabon még maradtak olyan részek, amelyeket az eddig ismertetett módszerekkel nem lehetett teljes egészében, véglegesen kidolgozni, például: a nyeles fésű nyelét, kerekítéseket stb., ezeket különböző formájú (gömbölyű, félgömbölyű, lapos stb.) és különböző durvaságú reszelőkkel csinálták. A fogak kialakítása Miután a szaru megkapta a fésű végleges formáját következett az egyik legfontosabb művelet: a fogaknak a kialakítása, kivágása, amit leggyakrabban fogvágásnak neveztek, ritkábban még használták a fogazás és a fogak bemetszése szavakat is. Azért, hogy a fogak egyforma hosszúak legyenek fogvágás előtt a fésűformájú szarudarabra, egy vonal rákarcolásával, kijelölték a fésüfog mélységét. Ezt a műveletet egy különleges formájú rajztűvel - a végén 90 fokban meghajlított, a másik végén nyéllel ellátott, 4 milliméter átmérőjű, 10-15 centiméter hosszú acél, rajta forgó kis kerek csont- vagy fémlappal - végezték, aminek a neve fogmélység jelölő vagy egyszerűen fogjelölő volt. A fésű anyagát az egyik kézbe tartva, a másik kézzel a mutató- és nagyujjakkal tartva a fogmélység jelölőt, végig húzták a fésű pereme mellett, úgy, hogy a hegyes része kijelölte a fogak mélységét. Ezzel mérték ki azt is, hogy az egyes fésűtípusokon meddig vágjanak sűrű fogakat, és hol kezdődjenek a ritka fogak. 117
