Virag, Paula (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 26/2. (2010)
B. Etnografie
Szilágyi Levente A határ történetének újabb fordulópontját jelentette az 1940-es második bécsi döntést követő felszámolása. Erről a periódusról, a magyar hadsereg bevonulásától eltekintve, nagyon kevés adatot sikerült gyüjtenem. A határ nem léte nem csak a hivatalos iratokban nem tükröződik, az emlékezet sem őrzött meg erről az időszakról semmit. Adatközlőim nem tudtak olyan eseményt felidézni ebből a periódusból, mely a felszámolt határral kapcsolatba hozható volna. A visszaemlékezések szerint a határ megszüntetése a normális állapotok visszaállítását jelentette Csanálos és Vállaj számára. Ennél azonban valószínűleg sokkal árnyaltabb lehetett a két település viszonya ebben az időszakban. Példaként megemlíthetjük a római katolikus egyház helyzetét, mely csak 1941-re stabilizálódik a Szatmári Katolikus Püspökség első világháborút megelőző állapotába való visszakerülésével. Az 1940-es határmódosítást követő években a rokonsági rendszerek még a hétköznapok szintjén is aktívnak bizonyultak. A rokonságra alapuló mezőgazdasági munkaszervezés a hatámélküliségnek mind a négy évében fontos szerepet játszott. 1944-ben újabb katonai adminisztráció, ezúttal szovjet, hatáskörébe kerül a régió, a határ fokozatosan újra megerősödik, majd az 1947-es párizsi békeszerződéseket követően véglegessé válik. A határ 1944 és 1989 között Győri Róbert szerint a határok meghúzása általában mindkét oldal számára veszteséges, a város nélkül maradó területek a központ hiánya, míg a hinterlandjuktól elszakított városok az ellátó területek hiányában fejlődtek vissza. (Győri 2006: 0283) Igaz, ő kizárólagosan gazdasági szempontokat tartott szem előtt elemzése során. Vállajon gyors és erőteljes visszafejlődés következett be. Nem állíthatjuk azonban, hogy ennek kizárólagos oka a határ megjelenése lett volna. A magyarországi német származású lakosságnak, köztük a vállaji és mérki sváboknak is, egy másik kényszerítő erővel is szembe kellett nézniür, a kitelepítéssel, melynek hírére a vállajiak tömegesen magyarosították neveiket. Ezzel szemben Csanáloson, perifériára - földrajzi értelemben - és egy új államszervezetbe való kerülésének ellenére sem következett be a vállajihoz hasonló regresszió. A határszéli gazdasági és egyéb forgalom a háborút követően meglepően gyorsan újraindult, majd nagyon rövid időn belül meg is szűnt. Az első világháborút után kialakult gyakorlattal szemben 1945 után sokkal élesebben vált el egymástól a kettős birtokos és az alkalmi útilapos forgalom. Mivel az útiokmányok kibocsátása kizárólag a Szövetséges Ellenőrző Bizottság hatáskörébe tartozott és a járási kapitányságok végezték. A határ legális átlépésére szinte kizárólagosan a kishatárforgalom adott lehetőséget, aminek megindulása helyi megegyezések eredménye volt. (Bencsik 2005: 31) A helyi szintű okmánykibocsátás visszaélésekre adott lehetőséget, melyet a hatalom képviselői ki is használtak. Eddig az időszakig a határ és a határátkelő története szorosan összefonódott. A határátkelő14 az a pont, ahol a hatalom ereje koncentrálódik és megnyilatkozik, az útlevelek ellenőrzésében, a határátkelőt jogtalanul használók kiszűrésében. A háborút követően a határátkelőt megszüntették. Legális forgalom közöttük csak egy-egy, határátkelővel bíró település - többnyire Börvely-Agerdőmajor (vasúti átkelő), Érmihályfalva-Nyírábrány és Pete-Csengersima15 - közbeiktatásával történhetett, ráadásul 14 A határátkelők kiemelt és különleges pontjai egy politikai határnak. Rajtuk keresztül koncentrálódnak egy adott helyszínre a határ két oldalának területi relációi. (Tóth 2002: 321). 15 1946-ban ezek közül csak az Érmihályfalva-Nyírábrány átkelő volt országos érdekű, az 50-es években nem volt határátkelő Magyarország és Románia között ezen a határszakaszon. A hatvanas években nyílt meg újra az előbb említett átkelő, majd a hetvenes években előbb a Börvely-Ágerdőmajor, majd a Pete-184
