Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 25/2. (2008)
A. Istorie
Élve a kocsmáltatás jogával -„hogy az italmérés fenn ne akadjon" -Szegeden már a 17. század végétől szabad volt a lakosoknak boraikat kimérni, de a városi kocsmákban való bormérést évi 4000 ft lefizetése ellenében adta bérbe a kamara.66 Abban az esetben, ha az ángária idejének lejárta után is maradt a polgárok nyakán borfölösleg és a városi kocsmák készletei apadóban voltak, szívesen megvette tőlük a város, hogy azt a kocsmáin lassan elmérettesse. Olykor a szükség úgy hozta, hogy még a megmaradt gyengébb minőségű, seprűs borok is érdekelték várost. Bár annak vételárát felemelte, mert mint jó gazda számba vette „mind a vidéki Szőlő Hegyeknek nagyobb részének, mind a múlt Esztendei terméketlen voltát, mind a mostani boroknak jóságát, de előre elgondolván a szokatlan hideg miatt, a jövő szüretnek terméketlenségét”, mégsem tudta megnyerni saját polgárait az üzlet megkötésére. így hát kénytelen-kelletlen nem szatmári borral töltötte fel a város kocsmáinak üresedő pincéjét, de a jövőre nézve ellenvetést nem tűrően leszögezte „több illyetén meg akadások ne essenek s a Polgárság a bor árát el fogadhatván, elegendő bor vétethessen”.67 Nemcsak bort, hanem pálinkát is vásárolt a város a lakosoktól, 1825-ben iccéjét 12 krajcárral. Előnyt élveztek a vásár meg kötésénél a „hazaiak”, de számításba jöhettek a város környékén élők és a zsidók is. Mindezen erőfeszítései a városnak, azt a célt szolgálták, hogy a kocsmák italkészletét ily módon gyarapítva, „szükség ne következzen”.68 Arra is volt példa, hogy az új borok mellett a város pincéiben még az eladni nem sikerült óbort is tárolni kellett. Megoldásként azt eszelte ki a gazdasági gyűlés,69 hogy a csaplárosok „ha két hordó ujj borokkal egy hordó O bort el nem fognak mérni szolgálattyokból el fognak mozdíttatni.”70 A debreceniek már a 18. század elején kiterjedt szőlőgazdálkodást folytattak az Ermelléken, s szüreti szezonban ott tartózkodott városi testületestől a lakosság színe-java. A lelkesedés olyan méreteket öltött, hogy még a szenátorokat is tanácsi határozattal kellett szülővárosukban tartani, hogy a rendet fenntartsák. Ehhez hasonló buzgalommal segített a választott hites közösség a polgároktól származó bor átvételében is. Sajátos hagyomány volt ugyanis Debrecenben az „elkóstolás”, ami abból állt, hogy a város képviseletében a tanácsosok megjelentek a bortermelő polgárok házánál és megkóstolták a borát, s ha alkalmasnak találták, rögtön ki is adták a parancsot az elszállításra.71 Ennek a mozzanatnak a kivitelezési módja is helybeli különlegesség volt. Már a 18. század elejétől egy hatökrös borhordó szekeret és hat „korcsolyást” tartott a város, csupán azért, hogy a polgároktól beszedett bort a város kocsmáiba el tudja juttatni. Ezt a módszert egészen 1830-ig alkalmazták, mikortól fogva a feladat űj végrehajtói a talyigások lettek.72 A fentiekben láttunk néhány példát arra, mire is kellett vigyáznia a szatmári elöljáróknak, hogy a kocsmáltatás 'beneficiurnából eredő jövedelmek a lehető legteljesebb és legnagyobb arányúak legyenek. A befolyó jövedelem felaprózására tett kísérletek zsinórját a tanácsnak előbb-utóbb sikerült felgöngyölítenie, egyedül a tiltott és titokban való bormérés felszámolásában vallott kudarcot. Az illetékes hatóságok engedélye nélkül, általában befolyásos magánszemélyek által működtetett italmérő helyeket, melyek nemhogy egy fikarcnyi jövedelmet, de egyenesen, a fogyasztók átcsábítása révén jelentős kárt okozó intézményeket a néprajzi szakirodalom a kurta-kocsma vagy vak-bormcrés73 kifejezéssel jelöl. Szatmáron, ahogy erre már a fejezet elején utaltunk, a 18. század elején két magánkézben levő kocsma létezett, az egyik Georg Pankratius Gückel egykori szatmári várparancsnok, a másik gróf Károlyi Sándor Szatmár megyei főispán, vagyon és befolyás tekintetében Kelet-Magyarország élenjáró politikai személyisége tulajdonában volt. Ez utóbbinak eredete 1677-ig nyúlik vissza, akkor kapta Károlyi László, Károlyi Sándor édesapja, érdemei jutalmaként, 20 évi időtartamra, azt a kiváltságot, hogy városi birtokán „bornak és egyébb liquoroknak” kocsmáltatását birtokolhatja. A város és a Károlyiak közötti viszály azonban ott kezdődött, amikor a határidő lejárta után sem voltak hajlandóak azon előjogról és haszonról lemondani, s minden „diplomáciai” fogást, 66 Reizner János : i. m. 1 .köt. 198 p. 67 KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1830 / 295 42 p.;71 p. 68 Uo. 1825/266 125 p. 69 Megj: nem volt külön szerv, így nevezték azt a kizárólag ilyen jellegű ügyek megvitatása céljából összehívott tanácskozást. 70 KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1807 / 150 98 p. 71 Csobán Endre: i. m. 114 p. 7" Ránki György (szerk.): i. m.. 2.köt. Debrecen, 1981.365 p. 73 Ortutay Gyula (főszerk): i. m. 236 p. 61
