Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 25/2. (2008)
A. Istorie
Forstenheizler Csilla városnak bizonyos meg nyúlósodott Borai melly keze alatt volt, jobban való árulhatásának okáért”, az érdekeltek azonban úgy vélték: „minthogy pedig ezen vallástétel még az ő mentségére elegendőnek nem vétethetik ezen környülállásoknak, hogy volt e a városnak nyúlós Bora, mennyi s kitől való volt az, ki hírével s tudtával qualificalta azt a panaszlott, s melly áron mennyi kőit el belőle s van e még?”, de addig is „azon Bor további árulásától el tiltatott.”38 Azok az épületek sem menekültek meg az idő vasfogától melyekben hosszútávon és7 rendszeresen italmérés folyt és időnként felújításra szorultak. Ilyen kocsma tatarozási láz „tombolt” 1825-ben Szatmáron. A csernátszegi csapszék árendása nem részletezi, mit is ért „szükséges Reparatiok” alatt,39 ezzel szemben Boros Ferencz Csapó utczai csapiáros „a Ház végénél levő fél eresz alá az Italok tartására alkalmatosabb helyet kér készíttetni.” Úgy tűnik a tanács ezt nem tartotta a működés elengedhetetlen feltételének, mert úgy határozott, hogy „amely állapotok eddig voltak ezentúl is csak abban az állapotban hagyattatik”.40 Nem tudjuk azonban milyen elbírálásban részesítette a tanács Pap György németi „Kis Hídi” kocsmáros kérését, aki a kerítés és az árnyékszékek rendbehozatalára kért felhatalmazást.41 Kocsniárosi állásra bármelyik háztulajdonnal rendelkező szatmári lakos jelentkezhetett, aki szolgáltba lépésekor megesküdött rá, hogy a bort vízzel szaporítani nem fogja.42 Ezzel a kitétellel igyekezett megelőzni a város, hogy a csapszékekben kínált bor színvonalára később panaszt tegyenek. Korlátozások elsősorban a külső tanács tagjait sújtották e tekintetben, ugyanis a belső tanács már 1794- ben azon az állásponton volt, hogy: „ezen foglalkozás a kommunitási ranggal meg nem egyezvén és derogálván”.43 Nem mindenütt vélekedtek ehhez hasonlóan a városatyák. Szegeden a tanácsnokoknak már a 18. század első harmadától választási lehetőségük volt, hogy a város érdekében történő érdemi fáradozásaikért vagy meghatározott pénzösszeg vagy egy saját kocsma nyitása legyen a honoráriumuk.44 Ugyanilyen liberálisan kezelték Szegeden a zsidók kocsmanyitási és városi javadalmakat bérelni szándékozó törekvéseit és azok útjába nem gördítettek különösebb akadályt.45 Szatmáron azonban, konkrét jelei vannak a zsidók gazdasági erejétől való félelemnek, hiszen több ízben is „érzékenyen kérte” a Külső Tanács, hogy „midőn több Korcsmák s egyébb Beneficiumok fognak ki adatni Dobszón, méltóztasson ezen Tanács az Izraelitákat a Licitatióra elő nem bocsátani”, mert ennek bekövetkeztét úgy tekintené, mint „a Polgárság Jussainak, Hasznának egyenes sérelmét s Károsodását.”46 A fentiekben azzal már foglalkoztunk, hogy hol és kik mérhettek hivatalosan alkoholt a városban, de azt hogy pontosan mit mértek a csapszékeken, még nem fejtettük ki. A leggyakrabban kért, legnagyobb mennyiségben termelt és forgalmazott ital a bor volt. Ez cseppet sem meglepő, hiszen Szatmár jellegzetesen bortermelő vidék, kevés olyan gazda volt, akinek bármilyen kicsi területen is, ne lett volna legalább saját fogyasztás céljára szőlője. Sörfőzési joga egyedül a városnak volt,47 ez meg is látszott a kínálaton és annak minőségén. Az 1819. esztendőben azt sérelmezik a városlakók, hogy abban az időben, amikor Nagykárolyban és a falvakon is jó sört lehet kapni, Szatmáron csak „rossz és nagyon vékony serek áruitatnak”. Válaszul felhívják a sörfőzők figyelmét, hogy munkájukat lelkiismeretesebben végezzék: „a Serfőző megszólíttattatik, hogy a Serfőzéseket igazán, és szorgalmatos vigyázat alatt tégye, mivel különben főzetendő Sere vizsgálat alá vétettvén, ha rossznak avagy nem igaz mérték szerént főzöttnek lenni találtatik; a Serfőző terhére fog vettetni és az árra rajta meg vétetni.”48 Ennek ellenére már a korábbi időktől kezdve a város igyekszik, hogy elegendő árpát szerezzen be a sörfőzéshez: „azért, hogy a Nemes város aeconomiája a Ser főzésben fogyatkozást ne 38 Uo. 1819/227 169 p. 39 Uo. 1825/266 1 19 p. 40 Uo. 1825/266 86 p. 41 Uo. 1825 / 266 109 p. 42 Jenei György : i. m. 67 p. 43 Uo. 48 p. 44 Reimer János: i. m. 131 p. 43 Uo. 498 p. 4t' KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1830 / 295 202 p. 77 S. Nagy Mihály: i. m. 294 p. 43 KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1819/227 35 p. 58
