Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 25/2. (2008)
B. Etnografie
Szilagyi Levente — Ide. És akkor itt nem mert mozdulni se ki se be, és jó pár évig a szobába, a szekrénybe ott lakott. Sőt hát akkor, még, hát éltek együtt, az asszonynak gyermeke is lett, ő mesélte el nekem. Azt mondta hogy megtudta úgy szülni, és meghalt a gyermek. Ha ez kitudódik, hát hol van az apa? És akkor aztán végül, nem tudom, de csak kijött, átszökött vagy mi lett vele, átszökött, csak visszaszökött valahogy. Már nem bírta tovább, azt mondják úgy nézett ki, mint egy ősember. Szakállas meg minden. S akkor csak visszaszökött, az asszony itt élt, ő meg ott. — Ott hol? Azt nem lehet tudni hogy hová ment? Vállajon? — Nem. Arréb egy kicsit. Lehet hogy a rokonság tudná is, már az asszonyé, mert a férfi az nem ide való, de az asszony az idevaló. A határ Vállajról (Ivácska (Baumli) Jenőné Ernyi Anna, sz. 1938, Vállaj) — A magyarok is, de máskülönben a magyarok sose vótak olyan szigorúak a határnál mint a románok. De a románok egymás után jöttek-mentek, jöttek-mentek. Az én édesapám annyira szerette őket, hogy legszívesebben lelőtte volna őket sorban. Mert az én édesapám is oda való. — Csanálosi? — Nem, kaplonyi. Odavalósi születésű, de már a harmincas években átkerült ide. S akkor hát ő itt, hát román katonának akarták bevinni, s ő nem akart román katona lenni. S akkor ő átszökött. S akkor ő itt, szegény nagymamámnak volt 21 hold földje, de ő nem maradt ott a 21 hold föld mellett, hanem fogta inkább az egész családot, mindent és eljött ide, és itt szolgaként élt. Szógált egy háznál, onnan nősült meg, úgy került ide mihozzánk és így lettünk mik. Itt Vállajon szolgált és az édesanyám az vállaji volt. Vállaji lány, hát őt vette el. [...] — Az édesapja járt haza valamikor? — Neki nem volt szabad, hogy mivel szökött. Asziszem negyvenhétbe volt át utoljára ő. Már úgy hogy át lehetett akkor menni, egynapos határátlépéssel tehát át lehetett menni. De utána akkor majd mán, úgy útlevéllel, akkor mán lehetett. Itt a kisállomásnál, Agerdőmajornak hívják azt Börvelytől nem messze. És ugye ott járt át a vonat és ezzel a kishatárátlépővel ott lehetett menni. Avval asszem, hogy kétszer vagy háromszor vót. Nem nagyon ment ő haza. Aszonta, hogy őtet, mer akkor igaz, hogy az édesanyja azt mondta, hogy amiért ezt megcsinálta, hogy elszökött nem fogadja vissza. [-■•] Vállaji oldalon egyetlen olyan esetről tudnak, amikor valaki úgy lépte át a határt, hogy közben tudatában volt annak, hogy amit tesz illegális. Sájerman (Sheuermann) Mária, az ötvenes években, átbiciklizett Csanálosra édesanyja testvérének temetésére. Az eset az egyik legismertebb határtörténet lett, nem csak az idősebbek ismerik, sőt nem csak a fiatalok, de még az utóbbi években Romániából, Nagykárolyból, Nagyváradról áttelepült idegenek is. — Csak úgy átbiciklizett? — Igen mikor meghalt a nagynénje. Mikor a temetésen észrevette az unokatestvére, hogy ő hogy került oda és akkor: Manci, hogy jött? Hát biciklivel. Biciklivel? De visszafele ügyi azér már a katonaság kísérte, s akkor bevitték Aporligetbe. Tízezer forintjába került neki az a temetés dehát, de akkoris ott volt. — Ez melyik évben volt? — Hát nem tudom pontosan, de kommunista időben. — És itt a faluban mit szóltak hozzá, hogy ő csak úgy átment? — Nem figyelték. — De megtudta mindenki aztán. — Hát persze, mer..., itt a katonaság megállt. Még az édesapja is élt, s már az is azt mondta, hogy Manci, de baj lesz belőle. Nem baj! Hát ugye akkor kapta már a táviratot, amikor már a temetés is volt. S hát ő ott akart lenni, mégis csak az édesanyjának a testvére. A vállaji történetek másik részének alapjául sajátos események szolgálnak. A kocsmában lerészegedő férfiak eltévesztik az útirányt és áttévednek a határon, hogy aztán különböző módon, 334
