Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări 15-16. (1998-1999)
Artă şi etnografie
Varga Intre - sculptor revoluţionar al dogmelor 619 tartalomnak, felfokozott pszichikai ábrázolásnak rendelte (és rendeli) alá. Mindezek ellenére Varga Imre nem alakít ki - papíron ceruzával - esztétikai - plasztikai prekoncepciót, ahhoz igazítva művészi gyakorlatát, mert nem stílust akar teremteni, hanem - szobrászatot! Varga Imre jó szobrász. Nemzedékében nemcsak az egyik legtehetségesebb, hanem műveltségét intellektusát tekintve is egyike a legfelkészültebbeknek. Életműve bármennyire is szerteágazó és szerfelett gazdag, de még korántsem "műegész". Nem véglegesen kialakult, zárt életművel állunk szemben, hanem egy olyannal, mely még ugyan alakulhat, de lényegileg változni már aligha fog. Varga Imre elismert művész. Nemcsak hivatalos díjai jelzik ezt, nemcsak a közterületeken álló mintegy félszáz alkotása, hanem műveinek közönségfogadtatása is. Manapság már egy bizonyos Varga jelenségnek is tanúi lehetünk, ami mindenekelőtt azt a képzőművészetben meglehetősen szokatlan szinkronitást, azonnali hatást jelenti, amelyben a mű és a befogadó között nincs disztancia, holott ma egyre többet beszélünk - és joggal - a műalkotás és a közönség között meglévő szakadékról. Ezt a jelenséget a következő oldaláról is megközelíthetjük: ha megengedett Rideg Gábor tipologizálását parafrazálnom - kétféle művésztípust különböztetek meg. Az egyik a "reveláló", a másik a "reprezentáló" művész típusa... már ami a művészi alkatot, a művészi habitust illeti (tehát nem tételez fel esztétikai minőségben is megnyilvánuló különbséget). A "reprezentáló" művésztípus mindig adott tér kereteiben gondolkodik, nem kíván új viszonylatokat felfedezni, megalkotni, hanem művét, a mindenkori feladathoz alkalmazkodva, már meglévő vagy előre megkonstruált terekbe állítja.. Feladata azonban felér bármely "reveláló" művészetével, hiszen egy humáncentrikus társadalmi eszmény kifejezésése kell a feladat teljesítésekor törekednie - még akkor is, ha ez a feladat bonyolultabb, áttételesebb vizuális problémáktól mentes. Legfontosabb kritérium : a művész alakítson ki egy olyan jelképprendszert, amely a közönség által azonnal felfogható, amellyel a befogadókban a meglévő közös tudattartalom egyértelműen és közvetlen módon előhívható. Ezek után gondoljunk a Debrecenben és Anversben egyaránt fellelhető Professzor című munkájára. Az ülő alak mellett a valóságos régi asztalka, rajta a régi könyv jelzi a hamarosan születő, legnagyobb hatású szobrokra jellemző köz- és tárgykombinációt, amivel Varga ismételten forradalmasította a szobrásznyelvezetet. A motívumok már a Professzoron sem csak járulékok, hanem tartalmilag árnyalják az alak finom és fanyar humorát, az arányával és méltóságteljes pózával kifejezett fölényt iróniát.3 (Mint érdekességet megemlítem, hogy jónéhány külföldi fényképész nyert díjat a Varga szoborról készített fotójával... mindannyian "A magyar pap" címet adták a képnek, ami még akkor is a nemzeti jelleg determináló voltát igazolják, ha a külföldi számára a vastag boka meg a roggyant szárú csizma sugallta a magyaros hangulatot!) Örök érvényű igazságot kell megismételnem: szobronként más és más a téma, a tartalom, az eljárás. Varga Imre esetében is axiomatikus érvénnyel bír ez a megállapítás. Csakhogy nála ez kiteljesedik a művészi gondolatiság törésnélküli átívelésével. Explicitálva ez annyit jelent, mint az első munkáiban megindított áramvonal rigurózus követelése. Gondolok itt a következő nagy munkájára, a Radnóti Miklós alakját szenzációsan megörökítő szobrára. A Radnóti-szoborral indult az eddig premisszákban fellelhető folyamat, amely a művész karakterizáló készségét a súlyos mondandók tömör közlésének a szolgálatába ’ A professzor. 1969. 230 cm. Debrecen és Antwerpen
