Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări 11-12. (1994-1995)
Cultură şi civilizaţie
3 Az értelmiségképzés műhelye a XIX. századi Szatmáron 319 osztályokból származtak növendékei, milyen anyanyelvűek voltak, továbbá ha —-a lehetőségekhez mérten -— felmérjük, megállapítjuk: milyen forrásokból milyen ismereteket sajátíthattak el. 3.1. A líceum bölcsész osztályai 1804—1852 között 47 tanévben működtek, 1848/49-ben nem volt tanítás. Pontosan nem tudjuk, hányán is tanultak a két bölcsész osztályban, ugyanis csak 25 tanév teljes és 5 tanév részleges diáknévsorát ismerjük. Megközelítő pontossággal mégis körvonalazhatjuk a tanulói létszámot, ugyanis a meglevő forrásanyagból eléggé pontosan megállapíthatjuk az 1840-ig hiányzó adatokat, az ezt követő időszakét pedig hozzávetőlegesen kikövetkeztethetjük a későbbi főgimnázium 1868/69-es évkönyvének — az akkor még meglevő forrásokra alapozó — visszatekintő összegezéséből. Mindezekből tehát megállapíthatjuk, hogy a líceum két évfolyamában a XIX. század első felében mintegy 3380 tanuló tanult, közülük 1880-at név szerint is ismerünk. 3.2. A névleg ismert tanulók tcbb mint egyharmadának. származási helyét is ismerjük, ugyanis a líceum tanulóinak év eleji helyzetéről készített jegyzékek, valamint a diákságot összeíró (különféle elnevezésű) jegyzékek, félév végi tájékoztatók általában közük a tanulók születési helyét és szüleinek lakhelyét is. így tehát tudjuk, hogy — az ismert származási helyűek közül — Szatmár (Szatmárnémeti) városából való volt 80, Szatmár megyéből 351 diák (az ismeretlenek összesen 50,8 %-a). Igen sokan jöttek a szomszédos megyékből: Máramaros megyéből 240 (28,3 %), Kővár-vidékéről 15, Közép-Szolnokból 17, Ugocsából és Beregből 111-111 (összesen 23,2 %, Ung megyéből 113 (13,3 %), Szabolcsból 72 (8,5 %), Biharból 11 (1,3 %). Jöttek még távolabbi, a királyság északkeleti megyéiből is, de még Galíciából is 11-en, (13°/o). Konkrét helységek felsorolásában elégedjünk most meg azokkal, amelyekből tíznél többen tanultak a líceumban: Tiszaújlak, Vetés (11), Kálinfalva (12), Felsőbánya (13), Kapnikbánya (15), Nagybánya (17), Máramarossziget, Nagykároly (47—47), Ungvár (61), Szatmár (80). 3.3. A bölcsészeti osztályok névleg ismert tanulói közül 1196 tanuló (63,5%) nemzetiségi hovatartozását jegyezték fel. Ezek szerint: 886 tanuló magyar, Hungarus,6 167 rutén, 116 román, 8—8 erdélyi, Transvlvanus, illetőleg' galíciai, 3—3 német, örmény és szláv, Slavus, 1-1 pedig lengyel és székely. Rögtön szembeötlő észrevételünk, hogy az okiratokat készítők, a feljegyzők (s az adatokból bizonyosnak látszóan a nyilatkozó szülők vagy diákok) többször is az országbeli, táji hovatartozást jelölik a népi hovatartozás helyett — erdélyi, galíciai, székely, holott az erdélyi jelenthetett magyart, románt, németet, Örményt, a galíciai lengyelt, rutént —, másrészt azt is megállapíthatjuk, Hungarus-nak, a magyar nemzethez tartozónak vallották magukat nem magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek is. A tanulók anyanyelvének, népi hovatartozásának megállapításában nem alapozhatunk családi nevükre sem, hiszen a nevek írásmódja a neB A latin Hungarus bejegyzés az adott időszakban, a nemzeti ideológiák kibontakozása előtt nemcsak a magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek jelölésére szolgált, nem magyarokat (nemeseket) is jelentett, akik a „natio hungarica" részének tekintették magukat. (Vö. Arató Endre: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 19*75, 103—5, 1.).
