Szatmári Közlöny, 1911 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1911-03-12 / 8. szám
II. évfolyam. Szatmár, 1911. március 12. Vasárnap. 8-ik szám. Előfizetési ár: Egész évre 6 K. Félévre 3 K. Negyedévre 1.50 K. Egyes szám ára 10 fillér. Hirdetések jutányos árban vétetnek föl. — Apróhirdetéseknél minden szó 3 fillér. — Nyilt-tér sora 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: CSOMAY GYŐZŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szatmár, Hám János-utca 5. szám. Mindennemű közlemények és dijak e címre küldendők. Március idusán. Ez a nap, melynek hatvanharma- dik évfordulóját, ünnepli most minden magyar hazafi, a legszentebb eszméket ujitja ineg sziveinkben; azokat az eszméket, melyeket a haza legjobbjai e napon testesítettek meg. A nemzeti öntudat valósággal szentté avatta e napot, melynek emléke oly mélyen _ vésődött már ' a lélkekbe, hogy valóságos szentségtörés számba menne onnan azt kíméletlen kezekkel kiirtani. Mennél messzebb esnek tőlünk az 1848.-iki nagy és nevezetes események, annyival jobban megragadja lelkünket a visszaemlékezésnek ama hatalmas ereje, mely minket mintegy arra késztet, hogy a történelem szemüvegén át nézzük ma, hogy mit is köszönhet hát a mi népünk ennek a napnak, mely a magyar nevet messze földeken át ismertté és a honfiúi ön- feláldozást bámulttá tette? Sokat, nagyon sokat! A magyar embert maga az isteni bölcs gondviselés is mintegy predes- tinálta a szabadságra. Adott szivébe olyan nemes érzést, hogy szép hazáját, amelyen kívül a költő szavai szerint, nincsen számára hely, forrón és TARC A. Csalódások és akadályok. Irta: Dr. Jozef Zavadzki. Lengyelből fordította : Csáky Gusztáv. Ha széjjel nézünk a nagy mindenségiben, meg kell látnunk az életért, a faj- fentartás lehetőségéért, az „én“-nek a jelenben és jövőben való megszilárdításáért folyó szüntelen élethalál-harcot. Sok létező faj esik el ebben a küzdelemben, hogy soha többé fel ne keljen; az erősebbek, a hatalmasabbak győzedelmeskednek, hosz- szabb, vagy rövidebb időre, megszilárdítva létüket, meghosszabbítva fajuk életét. így megy ez a növény és állatvilágban; a „vak“ természet nem ismer kegyelmet az elbukottak számára, pusztítja azok csiráját, vagy már meglevő gyönge példányait. A gyöngébb martalékává lesz az erősebbnek és saját testével erősíti a nálánál hatalmasabbat. A dolog azonban csak az első tekintetre tűnik fel igy; ha mélyebben kezdjük tanulmányozni, látjuk, hogy a „gyöngébbeket“ sem hagyja el a természet, mert igazán szeresse. Isten sujtoló csapása gyanánt nehezedett azonban e hazára az a balvégzet, hogy soha szabad és független nem lehetett. Idegennek kellett magát érezni tulajdon házában. Áldozatul hozta legszentebb jogait annak a molochnak, melyet kielégíteni azért soha nem tudott. Más volt az ur, ö csak leigázott és várván- várta a szabadság hajnalának pirka- dását, de ha azért — sikraszállva — küzdeni mert, biztos jutalma börtön és vérpad lön! Óh hányán vérzettek el azokért az eszmékért, melyek emlékezetét most, ünnepeljük ezek oltárán . . . ! Nincs a magyar történelemnek talán egyetlen lapja sem, melynek minden sora vértanuk nevével ne volna beírva. Magok a külföldi történetírók elismerik már azt, hogy valóságos csodaszáinba megy az a türelem, mely- lyel Árpád népe rabigáját elhordozá. Titkon szállott ugyan a keblekbe a sóhajtás szebb jövő után, de minden küzdelem, melyet jobbjaink a szabadság szent eszméjének megtestesítéséért felvettek, már csirájában elfojtva lett. A megelőző szomorú eseményeknek természetes következménye már az, hogy hat évtizeddel ezelőtt elérmert hiszen akkor a verebek, galambok és más apró madárfajok rég belevesztek volna a héjják, vércsék és sasok gyomrába; akkor folyóinkban ma már nem tenyészne az apró halak számtalan faja, melyeket a nagyobbak szoktak felfalni; sem a levegőben a madarak által bőven fogyasztott bogársereg, sem pedig végül egész sorozata az alsóbbrendű lényeknek, melyeket a magasrendüek pusztítanak. Néhány ezer éves lét után a világot csak a legmagasabbrendü lények laknák, melyek aztán kénytelenek lennének önmagukat felfalni. Hasztalan volna minden mesterséges önvédelem, ha nem volna a gyöngébbek kezében egy hathatós fegyver, — a szaporodási erő, amely kitölti a lét- fentartás tusájában származott réseket. Minél alacsonyabban áll egy lény a teremtés létráján, annál nagyobb a szaporodási ereje. Az egysejtű véglények millió számra szaporodnak naponként, a halak a peték ezreit rakják le, a madaraknak néhány tojásuk van egy-egy alkalommal, a kisebb emlősök évenként néhány Ízben nevelnek fel minden egyes alkalommal jelentékeny számú fiókát és igy tovább. Az embernek, aki a legmagasabb fokon áll, csak egy a szaporodási száma. De még itt is az úgynevezett alacsonyabb kezettnek látta a magyar nemzet azt az időt, hogy a századokon át tartó idegen nyomás alól magát kiszabadítva, egyenlőség és testvériség szerit eszméiért, szembeszálljon azzal a gőgös hatalommal, amely e népet legszentebb jogaitól s valóságos létfeltételé- töl fosztotta meg. Es az egyetemes rianás, a mellyel mély fájdalmában minden igaz hazafi feljajdulva, kényszerhelyzetében fegyvert fogott, nyíltan jelezte azt, hogy az eszmét vas- hatalommal elnyomni ugyan lehet, de végkép megöldökölni semmi fegyver nem képes. Az 1848-iki események is azt igazolják, hogy az eszmét, a hazafias lelkesedést lenyűgözni nem lehet. És ha mi méltó utódai akarunk lenni azoknak a magyaroknak, akik ez eszmékért küzdöttek, szenvedtek és elvérzettek, csak úgy valósulhat meg ez, ha szent hagyományként élteti sziveinket, ma is ama gondolat, hogy a magyarnak a honszeretet és szabadság oltárán azokért az eszmékért bármely percben életét is áldozatul kell hozni, melyekért a mi eleink — halálmegvetéssel ontották egykor vérüket. Legyen e nap hatalmas memento azoknak a honfiaknak is, akik ajkaikon hordozzák ugyan e dicső eszméfajoknál nagyobb a szaporodási erő, mint a magasabbaknál, nagyobb a kevésbbé kulturális népeknél, mint azoknál, melyek a kultúra magas fokán állanak, sőt ugyanazon népnél nagyobb a szaporodási erő a kevésbé kulturális falusi és munkás lakosságánál, mint az uralkodó osztályoknál. Erre a tényre az emberek nem nagy figyelmet fordítanak, pedig ez a lét alapja, az úgynevezett „gyengébb“ fajoknak pedig hálásaknak kellene lenniök a természec iránt, amely nem engedte meg, hogy a vércsék teljesen kiirtsák a galambokat, a sasok pedig az összes kisebb madarakat és gyöngébb állatokat. És mig a sasok — ezek az ég közelében kalandozó erőművészek — pusztulnak lassan kifelé, mig a héjják és vércsék faja mindig kevesebb pusztítást visz véghez, addig a verebek, cinkék és galambok vidám csiripeléssel és turbékolással töltik meg a levegőt azon erő tiszteletére, amely nem hagyja el a gyöngébbeket. De nem csak a szaporodási erő gátolta meg az erősebbek győzedelmét a gyöngébbek felett. Az egyenlőtlen harcra kényszeritett „gyöngébbek“, akik erővel nem birták ezt a harcot, az idők folyamán szerzett tapasztalataik segítségével, melyek aztán hagyománykép maradnak nemzedékFüggöny Congré ajouros TT„ a] 110 cm. széles, méterje 65 krajcár a Kazinczy- utcán.
