Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1917-08-02 / 31. szám
o „SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1917. augusztus 2 Kifejezést adott elsősorban annak, hogy az egész vármegye a szeretet szavával fogadja, mint olyan férfiút, aki a hosszú szolgálatával már tanúbizonyságát adta, hogy a közigazgatási pályán egész ember. Felsorolta azokat a nehéz feladatokat, melyek a kormányzati vezető állásban levőkre várakoznak, különösen ma, a megújhodás történelmi időszakában, melyből a legnagyobb teher a kormány exponensének, az uj főispánnak a vál- laira nehezedik. Éhez a nehéz munkához kitartást, erőt és az Isten áldását kívánta. Általános feszült várakozás közepette mondotta el ezután Jékey Sándor főispán a székfoglaló beszédjét, a mely méltó volt az ő egyéniségéhez s a mai nagy időkhöz. Beszédében kiemelte, hogy munkakedvet, szeretetet hozott s e mellett 27 éves közigazgatási tapasztalatot. Állása politikai megbízás lóvén, politikája azonos a kormányéval. Rövid programmja a következő lesz. A háború befejezéséhez a szükséges fokozott erő előteremtése és a háború által ütött sebek minél hatékonyabb gyógyítása. Áz ország demokratikus kiépítése. Az ország sorsának intézésébe a népnek bevonása s ebben segítése annak a kormánynak, mely az uralkodó kívánságára, erre a nehéz feladatra vállalkozott, kifejezést adva annak, hogy ebben a demokratizáló munkában a vérző magyarság fogja a vezető szerepet vinni. A vármegyei adminisztrációnak gyorsabbá és közvetlenebbé tétele. A székfoglaló után Falussy Árpád megyebizottsági tag Szuhányi Ferenc országgyűlési munkapárti képviselő tartották meg üdvözlő beszédeiket. Rónay István csanálosi plébános műsoron kívül állott ezután fel szólásra, amiért nem csekély megrovásban volt része azoktól, akiknek nem kedves az általa hangoztatott keresztény nemzeti alapon folyó munka, s azok részéről, akik még ma is a „vármegye urai-“nak érezvén magukat, szerintük a szó csak azokat illet, kiknek ők erre engedélyt adnak. Sz uhányi Ferenc felszólalása sem volt a műsoron és csodálatosan az ő felszólalását öt tál étel járta. Még Pongrác is adta. Anyira adta, hogy egyik asztaltársam ököllel fenyegette, úgy emésztés táján, hogy szánszándékkal akarja a ferslággal érintkezésbe hozni. Ez nem mese. Valóság — volt. * A magyar ember sokat evett. Főleg húst. Ez bizonyos. Fele is megteszi a szolgálatot. Még kevesebb is. A gyomrocskát olyan szépen lehet rászoktatni a kevesebbre. Talán egy kis hiányérzet elviselésére is. Erre tanított sokakat, ezreket és ezreket a — hadi-koszt. Arra, hogy mily és mennyi sok tál ételre — nincs szükségünk. Hogy azok a növény-evők még sem voltak oly bolondok, mint milyeneknek mi magyarok tartottuk őket. Arra, hogy kellemesebb a délutánt tele tömött gyomor nélkül eltölteni. (Persze ... az éhség, az már más. De hát itt is kettőn áll a vásár. A két félen. A gyomor szabályozott vagy szabályozatlan dispo- zicióján és a — porción. Oh az a hadiporció — sóhajtja az abonens!) Sőt mi több ! Ma már ott tartunk, hogy ha egyszer-másszor a megszokott hadi-koszton felül való bőségesebb ebédhez vagy vacsorához jutunk: a gyomor maga berzenkedik: — Többet ettél . . . pedig háború van. — Most nyögdócselsz, ugy-e ? El kell ismerni azonban, hogy vannak ma is, a kiknek a napi háborús koszt nem imponál. Akiket a nagy ebédek és vacsorák nem zavarnak ... Akik boldogan simogatják naponkint megkárosított gyomrukat és olyan fájó emlékezettel sóhajtják: nem veszi zokon a beiktatásról irt referáda, úgy látszik csak a „keresztény világnézet“ a vörös posztó és nem a műsoron kívüliség. A legnagyobb dicséret illeti meg Rónay Istvánt azért is, mart a demokrataság érdekében ezt a lépést megtenni volt bátorsága, másrészről azért, mert kifejezést adott annak, hogy igenis nemzetfentartó szempontból sem közömbös az, hogy országunk keresztény nemzeti irányban fejlődjék s ezt a hallgatósága is honorálta a beszéde után megnyilvánult nagy tetszésével. Közgyűlés után a közönség egy része a „Magyar királyiban ebédelt. Az esti vonattal főispánuk feleségével Szatmárra érkezett, hol a polgármester, a függetlenségi párt és a jótékony nőegylet fogadta. A városnál. Városunk székhazát ez alkalomra díszes külsőbe igyekeztek öltöztetni, ami többé-kevésbbő sikerült. Az ócska, kopott falak drappériákkal, zöld gályákkal voltak borítva, a közgyűlési terem szokott képét levetkőztetve egy elfogadható teremmé alakult át a tanácsteremből fogadó szoba lett, a polgármesteri hivatal mellékhelyiségei pedig bufetté alakultak át. Öt órakor már a terem nálunk is változatos képet mutatott a polgári, katonai diszmagyar ruhák díszes egyvelege harmonikus egységbe olvadt össze. A hölgyekről külön kell megemlékeznünk, mert főispáni installáción hölgyek részéről ilyen nagy érdeklődést ritkán lehetett tapasztalni, — részükre külön helyiség is volt kijelölve. A róm. kath. Egyházat képviselték Pemp Antal püspöki helynök, Szabó István prelátus kanonok, Benkő József apát-kanonok plébános és még sokan. A katonai és polgári hatósági képviseletek, törvényhatósági bizottsági tagok teljes számban vettek részt az ülésen s ennek demokrata jellegét az adta meg, hogy az iparos, kereskedő és gazdálkodó polgártátsaink szokatlan nagy számmal jelentek meg. — Ez az élet! Éz az igazi táplálkozás. * Meg kell adni, hogy a magyar gazd- asszonyok szinte csudás harcot harcolnak az itthonra szóló hadüzenettel — a kiéheztetés- sel. Ez a háborús idő — gazdasszonyáink számára egy hihetetlenül sikeres tanfolyam. (Igaz, hogy egész kurzusnak is beválik.) Nincs az a világhíres szakácsnő, szakács- könyv, mely ilyen eredményeket tudna produkálni. A mi asszonyaink annyi leleményességet, takarékosságot a lehetetlennek látszó dolgokból lehetségeseket produkáló ügyességet, változatosságot, a főzőanyagok szaporítását, változatosságot vittek be a szakácsnői művészetükbe, hogy leírhatatlan. Szinte bűvészeinek kell tartanunk. A magyar ember azt szokta mondani, hogy a politikus kilopja az ember szeme világát. Ami asszonyaink meglopják ízlésünket, eltüntették étvágytalanságunkat és eltörlik még a „nem szeretem“ ételeket is. Olyan eledeleket tettek kedvenc ételünkké, melyeket száműztünk asztalunkról ; melyekre nézve az volt ítéletünk, hogy belehalnánk ha mérnök kóstolni. Ma ? Mohó étvággyal élvezzük. (A háborúban megtanítottak minket arra, hogy az éhség — a legkitűnőbb szakács. Etvágycsináló . . .) * Igen — az étvágy 1 Ezer és ezer ember hirdeti sőt panaszolja, hogy soha sem volt olyan étvágya, mint most . . a háborúban. Mikor a hadikoszt járja . . . Pedig megették kenyerük — javát ... Oh . . . Öt órakor dr. Vajay Károly polgármester megnyitotta a közgyűlést. Megnyitó beszédében kifejezést adott annak, hogy ennek a városnak közgyűlési termében nem a politika játszotta a főszerepet, hanem a város boldogitására irányuló egyöntetű törekvés. Kifejezést adott annak, hogy e város épen e szempontból biztos reménységekkel néz az uj főispán működése elé, kinek 27 éves köz- igazgatási múltja garancia arra nézve, hogy a város boldogitására törekvő munka az ő működése alatt sem fog zökkenést szenvedni. Rámutatott a város eddigi haladására, melyben eddig is a demokratikus irányzat domborodott ki legjobban. Ezek előrabocsájtása után küldöttséget menesztettek a főispánért, melyet Veréczy Antal táblabiró vezetett, tagjai voltak Gönczy Antal tb. kanonok, Weisz Sándor, Barabás Ferenc bizottsági tagok. A főispánt belépésekor kitörő éljenzés fogadta, melynek csillapultával és dr. Vajay Károly üdvözlő szavai után letette a hivatalos esküt. Á hivatalos eskü után Bélteky Lajos, a függetlenségi párt elnöke emelkedett szólásra, aki Szatmár város törvényhatósági bizottsága és az egész város nevében üdvözölte a főispánt. Hosszasabb beszédében utalt a mai kor átalakító eszméire s arra a nehézségre, mely nagy terheket ró azok vállaira, kiknek nép- boldogitás érdekében kötelességük hivatalos tevékenységet kifejteni. Koronás királyunk találta meg az első irányítást erre nézve és az ország élére olyan embereket állított kiktől méltán remélhetjük, hogy a korszak nép- boldogitó eszméit valóra váltják. Szatmáron garanoia erre nézve Jékey Sándor személye, eddigi hivatalos működése, melynek folytatására Isten áldását kéri. A főispán válaszában utalt arra, hogy neki Szatmár nem ismeretlen működési tér, a legkedvesebb emlékek, — az iskola padja — idefüzi ehez a városhoz, melynek buját-baját ösmeri. Gyors és jó közigazgatást akar teremmondják . . . úgy jártunk mint az egyszeri ember. Mikor foga volt, nem volt étvágya. Most hogy foga nincs . . . gyötörve akarja boldogítani — az étvágya . . . Azért — szörnyű még gondolatnak is — az étvágy sokakra nézve — életcsapás. A háborúnak csapása . . . — Jó étvágyat kívánok, kiáltotta a másik oldalról valakinek, a vendéglőbe sie- tőnek . . egyik barátja. Hozzá ugrott ... és igy köszönte neki a jó kivánatot . . . — Mit vétettem én neked ? — De kérlek ! ? — Hiszen nekem olyat kívánsz most, a mi reám nézve szörnyű csapás . . . — Hát akkor — jó ebédet kívánok. — Ez már jobb kívánság. Egészen jó kívánság. * Persze . . persze . . a hadi-Icosztot sokan, többen nem ismerik még most sem. Sőt dicsekszenek, hogy nem ismerik. Pénzük, mi más lévén — nem tartoznak a hadikosz- tosok közé. Ezekről most ne beszéljünk. És ne is irigyeljük őket. Hanem, mikor a hadi- kosztot fogyasztjuk, jusson eszünkbe, hogy mi magyarok még aranyos időket élünk. Gondoljuk katonáink áldozataira. Hadifoglyaink szenvedéseire. És ha elhozza a jó Isten a békés időket mondjuk Szokratesszel: „A legboldogabb ember, aki rájött, mennyi mindent nélkülözhetünk, mennyi minden szükségtelen, amiről előbb azt hittük, hogy boldogságunknak okvetlen része.“
