Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-07-23 / 58. szám
f /# XXV. évfolyam. BjcatnsáF-Németi, 1916. julius 23. 8szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP I.-. ! 31, ŐEIZETÉ81 ARÁK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 . — . Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak éa kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő bodistAk Gáspár. Szerkesztőség1 Arany János-utca 44. Ide kell küldeni minden a lap szellemi részét illető közleményeket, leveleket. Liaptui&jtionos i SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiapőhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők Pályázati hirdetések egyszeri kiízlése S korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------mi nden héten kétszer: szerdán és vasárnap Csösides ünnep folyt le szerdán, f. hó 19-én az irgalmas nénikók anyaházának templomában, mint azt már lapunk múlt számában is röviden jeleztük. E napon volt Páli szent Vincének, a kér. irgalmasság nagy világapostolának, az ő róla nevezett irgalmas nénikék lelki atyjának napja. Máskor is, de főleg ekkor avatják be vagy mint a magyar nép szokja mondani „öltöztetik be“ Krisztus leányait, az apácákat. Azaz; fogadalmat tesznek az újoncok, a jelöltek megkapják szerzetesi ruhájukat a fátyollal. Hát olyan nagy, jelentős esemény ez a nyilvánosságra nézve — fogják talán fölényesen mondani azok, akik a maguk egyéni világát, gondolkozását teszik az élet, a társadalom középpontjává, hogy itt, e helyen kelljen róla beszámolnunk ? . . És csakugyan, ha magának az ünnepnek csendjét, nemesen szép, fönséges egyszerűségét tekintjük: látszólag igazuk van. Künn a világban vásári zaj; a létért való rettenetes Küzdelem. Küzdelem, mely a falatot igyekszik kivenni embertársának szájából- kezéből; mely irgalmatlanul zsarol bele felebarátjának zsebébe és verejtékes keresetébe; a frontokon, határainkon pedig élet-halál küzdelem, hogy a vad csordát visszatartsák bőseink hazánk határain: oh akkor most, mi semmiségbe veszhet az ilyen csöndes kolostori ünnep, ahol 37 szerzetesnő teszi fogadalmát és 7 ifjú hajadon ölti fel fátyolét. De lám, épen ez elóbünk meredő események, ezek a nagy idők; a szomorúan reánk kányszeritett önvédelmi harcunk teszik jelentőssé, értékessé és drágává ezt a csönden ünnepet, ahol az egyház tábornoka, az apostolok utóda, a püspök avatja fel a szeretet harcának katonáit, az irgalmasság cselekedeteinek uj harcosait, akikről világhíres, xerxesi hadakat verő tábornok jelentette ki, hogy nélkülük még nagyobb megpróbáltatás és szenvedés borulna katonáira a akikről ma már milliók és milliók hirdetik, hogy valóban á'z/ irgalmasságnak angyalai ... * Az ünnep szentmisével vette kezdetét, melyet Főpásztorunk maga mondott, Szabó István prelátus, az irgalmas nónék superiorának, az udvari papságnak, dr. Kovács Gyula, dr. Bakkay Kálmán áldozópapok s a papnövendékek segédletével. A kóruson gyönyörű ének hangzott fel, melyet a zárda benső személyzete adott elő . . . Evangelium után az ősz főpásztor püspöki ornatusában, kezében pásztorbottal az oltártól beszédet intézett az első padsorokban térdeplő fogadalmas nővérekhez, illetőleg újoncokhoz és a templomot szinültig betöltő többi irgalmas néni- kékhez, valamint a szép számban megjelent közönséghez. Fájdalom, a főpásztori beszédet nincs módunkban szószerint közölni. Csak gondolatmenetét; azt is dióhéjban s tartunk tőle, hogy emlékezetünk, melyre egyedül támaszkodhatunk, csak halvány vonásokban fogja reprodukálhatni azokat a fönséges eszméket, melyek evangéliumi egyszerűségükben, de épen azért hatalmas erejükkel hatoltak a lelkek mélységébe és sziveknek redőibe. * — Krisztusnak jegyesei! — szólott az ősz Főpásztor — vájjon mi jogon szólíthatlak meg titeket emigyen ? Azért, mert valójában az ő jegyesei akartok lenni. Az ö szolgálatába vágyódtok. Irgalmasnénék akartok lenni; tehát azokká, kiknek szándékuk, hivatásuk ott sarjadzik a hegyi nagy tanításban . . a nyolc boldogság egyik legszebb, leggazdagabb forrásában. Abban, mely a mi Urunk Jézusunknak ajkain igy hangzott el: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.“ Az irgalmasság az égnek, a megváltás vérének legszebb, legdrágább adománya. A földnek, a szenvedő emberiségnek legnagyobb áldása. És hogyan, miképen gyakorolhatjuk az irgalmasság cselekedeteit ? Irgalmasságot cselekedhetünk a lélekkel és irgalmasságot, gyakorolhatunk a testtel. Hogyan és mikóp gyakorolhat az irgal- masnővér irgalmasságot a lélekkel ? Talán a tudománnyal ? A technika vívmányaival ? Vagy a bölcselkedéssel ? Oh, ezeknek vagy éppen semmi közük nincs a telkeknek örök üdvéhez vagy csak épen vonatkozásban vannak velük. Mert az irgalmasság lelki cselekedete a lelkek örök rendeltetését, üdvét keresi, Ap ró, háhorns regények* Téged, egyedül és örökre . . . Irta: BODNÁR GÁSPÁR V. — Messze van-e még X. kérdezte a vonatvezetőtől Aranka. — Bizony még egy jó óra. Késünk. — Köszönöm .... És a többit lelke suttogta. Istenem — bizony, egy egész örökkévalóság! És átadja magát újra gondolatainak. Egyszerre csak tűzben ég az arca. Fáikéi helyéről s a íolyosóra megy. Valami nagy, nehéz, elviselhetetlen gondolat ütött agyába — Mit mondottam én annak a gyászos nénikének ? Az én jó utitársamnak. Hogy ón jegyesemhez utazom. Volt-e jogom ezt mondani ? Valóban az, jegyes vagyok-e ? Akaratlanul is gyűrűs ujjára tekintett. Nincs azon jeggyürü. Nem mondottam tehát valót. A hiúság kapott el. A dicsekvés vágya. Vagy a mentegetődzés, hogy egyedül utazik — vitte rá. Az arc pirosságát halálsápadt szin váltotta fel. Nem tudott szabadulni a súlyos gondolattól. Egyszer csak a kupé egyik fülkéjéből egy ur lép ki. Szakasztott mása az ő igazgatójának. A komoly arcú, a mélységes szemű, a mindenütt ott termő igazgató. S még kezét is felemeli. Ujjával fenyeget. Szentül hitte az első pillanatokban, hogy ez a komoly fenyegetés neki szól. Hogy elkövette az első vigyázatlanságot. A hiuságos dicsekvést. Hogy fehér lelke, melyről az ő jó igazgatója oly kitüntető nyilatkozatott tett : foltot kapott. De csakhamar egy kis fiúcska is szaladt ki a fülkéből. A fenyegetést megismételte az az ur, a kiben ő igazgatójának alakját vélte láthatni. Megnyugodott ... Könnyebbülten ment újra helyére. És itt kiszabadult a leikéből jobb szelleme. Lelkiismeretének vigasztalása, sőt megnyugtatása. — A jeggyürü — mélyedt el lelkében — okvetlenül szükségese a jegyváltáshoz? Lényeg-e ? Vagy csak külső jel. S újra rózsapirossá lett az arca. Vérhullámok öntötték el. Hát vájjon az első, tiszta, salaktól ment csók nem tette e őket jegyesekké. Nem forrasztotta e őket össze lelkileg is. Megtehették volna e tisztán, rendithetlen elhatározás nélkül, hit nélkül, Istentől megszentelt szerelem nélkül ezt a cselekedetet. Edus oly nemes, oly tiszta, oly magasan álló férfiú, hogy ezt — teljesen és szabad elhatározás nélkül nem tette volna.|És én ! A ki felölelem nélkül kimondottam a nagy, súlyos szavakat: Téged, egyedül — örökre, megtehettem, elkövethettem volna-e ? Beválhattam volna-e édes anyámnak, tettemet, szavaimat, érzésemet. Oh nem nem! És kividult az arca, mint a kék ég hirtelen borulás után. És elkóboroltak a barna fellegek tőle messzire. Egész vidámabbá lett . . . s hogy óráját nézi, összerezzenve olvassa a vasúti kalauz-könyvből, hogy utolsó állomás. Aztán ki kell szállania. — Istenem, segíts meg 1 Szűz Anyám légy velem, velünk — sóhajtotta. * A város, melybe érkezett s melyen keresztül a bérkocsi vitte — nagy és szép város volt. A nép hullámzott utcáin. A rikkancsok összevisszás kiabálásokkal árulták, kínálták lapjaikat. De Aranka nem figyelt sem az utcákra, sem a rikkancs kiabálások nem űzték el lelkének uralkodó gondolatát. Kissé meg-meg- remegett. Újabb és újabb kétségek fogták el. — Egyedül lépek egy nagy kórházba. Mit fognak gondolni? — Lesz-e a ki hozzá vezet. Bemebetek-e ? Beteglátogató órát találok-e ? Ezek az apró kétségek, mint éles tűhegyek szúrták szivét. A kocsi megáll egy régi, nagy épület előtt. Homlokzatán a Vörös Kereszt zászlaja. Ez a kórház. Itt szenved ő. Talán már utolsó óráját éli. Talán már halott. Remegő kézzel veszi le podgyászát. Fej- bólintásávaí köszön a bérkocsisnak és elfo- gódva lép be az épület kapuján. Röviden elmondja, hogy mit és kit keres. A portás arca kiderül. Magyar portás. — Várjuk — mondja szelíden — várjuk a kisasszonyt. — Oh én jó Istenem ! — Tessék csak jönni, felkeressük és megtaláljuk M. X irgalmas nénét. Ő majd minden kívánságát teljesiti. És mentek, mentek hosszú folyósokon
