Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-07-16 / 56. szám
2 Nincs itt Magyarországon egyetlen gondolkodó ember, ha ez a gondolkodás csak minimális feltételekkel megy is végbe, hogy tisztában ne lenne azzal, melyszerint az államnak, a kormányzatnak uj adókra van szüksége. A háború erőfeszítéseket követel. A milliós adóknak nagy summáját. Ott a dicsőségesen harcoló katonáink frontjain. És itthon egyaránt. Nincs is arról szó, hogy ezt a valóságot a nemzet egyeteme be ne lássa és ne teljesítse . . . A szó csak arról és onnan fakad, hogy ezzel az adózással megtesszük a kötelességünket. Helyre állithatják-e az egyensúlyt. Vagy talán egy dicsőséges béke után is fellegek gyűlnek majd a mi hazánknak, nemzetünknek egére, amely fellegek az adósságnak, a rettenetes, tépő gondoknak, az elszegényedésnek és a teher viselésre való elgyengülésnek béklyójába szoríthatják a magyar népet jövendő haladásának utján, a legalkalmasabb időben, mikor a nemzet megújhodásának, okulásának és ujraszületesének volna ideje és korszaka. Tőlünk függ, hogy az a szomorú, döbbentő állapot be ne következzék. A kormányzatnak gondviselésszerü cselekedettől, jövőbe való látásától, lelkiismeretétől s főleg a törvényhozás bölcsességétől. Tőlünk, hogy lássuk be végre, hogy többet kell dolgoznunk, mint eddig dolgoztunk. Abban nincs hiány, hogy itt Magyar- országon sokat igen sokat dolgoznak. A rogyásig. De a munka, a dolog nincs arányosan elosztva. Sok a heverő ember. Egyesekre nehezednek a teher, a munkaviselő helyzetek. Sokan vezető állásbokban csak parádéznak, henyélnek. Sokan tőkéjük után élnek. Pedig azt mondja egy hires nemzetgazdász, hogy a ki tisztán tőkéjéből, levágott kuppo- nok után él: bűnt követ el a nemzet ellen. Félő, hogy nálunk sokan lesznek, a kik a konjunktúrák jussán láblógatva fognak élni. Nincs többé helyi részleges érdek, mikkel eddig a honatyák közül annyian felesleges és igazságtalan kiadásba kergették az országot 1 Ezt kiáltja a mi vérrel Bzerzett jövőnk a nemzetnek. Nincs kijárás, a mivel a szociális kiegyenlítést akadályozzák meg ez országban. Nincs egyéni szeszély, dólel- getett privát eszmék, mikkel egy-egy uj miniszter sok szépen haladó és áldásos akciót örökre sutba dobott. Az ő kísérletezései kedvéért. Á nemzet nem kísérleti nyúl. Bűn számba megy, a ki bizonytalan kísérletezésekbe megy bele — önfejűségből vagy kénytelen ambícióból. Térjen észre a magyar nemzet minden lépésében. A takarékosság nem volt eddig a „SZATMÁRI HÍRLAP* magyar virtusok közt. Most előkelő, elsőrendű helyet kell adnunk neki. Ne törjön ez a takarékosság a fejlődés útjára, hogy a nemzet haladását megállítsa, de ne is pusztuljon ki, hanem kristályosodjék ki okos, józan takarékossággá, mint azt a német példa bemutatja. A mi hazánkra a jó Isten két kezének áldását szórta. Minden jóval dusabban ellátta, mint Éurópa akárhány országát. Oly tőke van itt felhalmazva: földben, erdőben, mezőkön, forrásokban, vállalkozásra való alkalmakban, hogy kétszer annyi népet is eltarthatna jó módban és gond nélkül. De ezeket az Isten adományait fel kell használni. Kivágni a földből, a sziklából, a folyókból, a gyárakból. És nem célát elszórni vagy értékesítéséről évtizedeken keresztül vitatkozni, bizottságozni. Nincs máskép reményünk, hogy a nemzet az adók terhét elviselje és az ország háztartásának egyensúlyát fentartsuk. Meg kell küzdenünk belső kérdéseinkkel is, miként megküzdöttük külső ellenségeinkkel. És nincs benne kétség : hogy e benső küzdelemre a jó Isten segítsége is mellettünk lesz. ARégi magyar szólások eredete. Fújják a követ ellene (ármánykodnak ellene, titokban kárára törnek.) Népies babonából származó szólás, mely szerint a kígyók bizonyos alkalmakkor összejönnek s tajtékot fújnak, mely aztán kővé, varázserejü kigyókővé válik. Ez a kő bűvös hatalmat ád a birtokosának s különösen más ember megrontására alkalmas, tulajdonosát pedig megvédi titkos rontás ellen. Az ilyen kigyókő a középkorban nagy kincsszámba ment. Nálunk a nép még ma is, különösen Göcsejben, nagy becsben tartja kigyókövet, mely rendszerint nem egyéb, mint a patak vizéből gömbölydedre görgetett hegyi kristálydarab. Iszik, mint a kefekötö (gyakran és nagyokat.) Német eredetű szólás, melynek a kefekötőhöz semmi köze. A középkori egyetemeknek egy nemzethez tartozó diákjai konviktusban éltek, melyet közös pénztárból, a bursa-ból tartottak fönn; gyakran alapítványok is fedezték a költséget. Innen a német diák neve: Bursch, aki mint ma, akkor is értett az iváshoz, melyet róla bürsc- hen-nek neveztek. A biirschen szót a diáknyelv tréfásan bürstenre (— kefél) változtatta s igy lett a szóláshasonlat: trinken wie ein Bürstenbinder (iszik, mint a kefekötő.) Fölszedi, elhordja a sátorfáját (elmegy, eltakarodik.) Ma kissé gúnyos árnyalattal használt szólás. A sátorfa a sátor feláliitáSzatmár-Németi 1916 julius 16. sához szükséges mindenféle faholmit: mint rudat, cöveket jelent. Eredetileg a tábori életből való szólás, később azonban egészen a mai napig inkább a vásárosok életéhez kapcsolódik; mert katonának nem igen, annál inkább a vásárosnak mondhatja valaki, például a vásár idejének leteltével a vásár- biró, kisbiró: Hord el a sátorfádat. Se pénz, se posztó (kárbaveszett fáradtság). Ez a szólás, a zord idők, a török hódoltság maradványa. A katonaság már Mátyás rendes hadseregében is, pénzben és ruhára való posztóban kapta zsoldját; ma is úgy van, csakhogy a posztó helyett kész mundért kap a vitéz. A XVI. és XVII. században a nyugati végvárak magyar katonaságát lassan- lassan idegennel helyettesítették és szinte tervszerűen, fokozatosan csökkentették a magyar helyőrségek zsoldját és posztóját, hogy lehetetlenné tegyék nekik a katonáskodást. Innen van, hogy már Balassa Bálint is (Radvánszky Béla szerint Rimay János) panaszkodva írja versében: „kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán és fogyásán“, hogy: „Sem pénz, jószág mostan s méltó áru posztó“. Körmére ég a dolog (nagyon sietős, sürgős a dolga). A régi időkben apró viaszgyertyát raggattak körmükre, ha sötétben olvastak, kivált a barátok hajnali misekor; ezért gyakran sietniük kellett a kiszabott imádság olvasásával különben a körmükre égett a gyertya. A világítás tökéletesedésével elmaradt ez a szokás, de a szólás ma is őrzi emlékét. Egy füst alatt (egy alkalommal, egy fáradtsággal) végez két vagy több dolgot. Ha két vagy, több család házközössógben él, akkor egy tűzhelyen, vagy mint régen mondották : egy füst alatt főznek; épp igy mondták, ha egyszerre két lányt kiházasi- tottak, hogy egy füst alatt két lakodalmat tartanak, mert kétszer helyett csak egyszer kellett főzni; alkalmasint a takarékosság is rávitte őket erre. Jobb egy irigy száz szánakozónál. Ha az embernek egy, vagy több irigye van, jele annak, hogy azon irigységnek kitett emberben találkozik valami jó, mert a rosszat irigyelni nem szokták; ellenben aki valakin szánakozik, ezen szánakozásra méltónak szerencsétlennek kell lennie. Azért mondták már régen : Jobb egy irigy száz szánakozónál. Változás a szerbiai főkormányzóságban. Belgrádi hírek szerint Szerbia eddigi katonai főkormányzóját, gróf Salis-Sevist fölmentették állásától és a kormányzóság vezérkari főnökéül szintén mást neveznek ki. feje. Most, hogy megérkezett, azonnal észrevette, hogy Arankáók otthonába valami bu-bánat költözött. Hogy itt e légkörben barna fellegek szállnak. Nem kérdezősködött. Finom, selyem lélek volt. Gyöngéd és tapintatos. De nem is volt reá szükség. Arankának anyja küzdött leikével, de nem bírta tovább. Kinyílt a szive. Es a nagymama egyszerre tudott mindent. El fog utazni Aranka rögtön, amint lehet, szólott lelkesen, csaknem parancsolóan. — Szegény leány csak azért aggódik, hogy engem itt kell hagynia a magam egye- dülisógóben . . elhagyatottságomban. Itt vagyok én. itt leszek én nappal és éjjel. — Hogyan kívánhassam ón azt az áldozatot, szólt elórzékenyülve Aranka nagymamája. — Több szó ne essék erről. Es aztán meggyujtották az emlékezet világát. Az egyetlen paradiosom kert, melyből senki sem űzheti ki az emberi lelket. A leánykorról, a házasságról. A kevés tiszta örömökről és a felleges borult időkről. * Aranka már igazgatójával tárgyal. Tanult, okos ember az ő igazgatója. Inkább magas, mint középtermete a sovány emberek típusát mutatja. Homlokán mintha mindig gond és hivatalával járó kötelességek élénk tudata ülne. Könnyű, vékony fizikumát szapora lépésű lábai viszik. Folyton jár-kól, szinte fut. Az idő reá nézve nagy kincs. Hogyha lábaival nem véli befuthatni belterjes munkakörét: bérkocsiba ül. A városban az orvosokon kiviil őt látják legtöbbször ko- CBin. Komolyság, szinte ridegség árnyékolja arculatát. Értelmes szemében szinte ridegség borong. A gondolkozásnak mélysége. De ha szólasz hozzá, a komor arc derűbe szökik. Sőt ha lelkét a humornak borsával és a tisztességes és édes kötekedósnek zamatjával közeledsz felé: jó izü hahotára fakad. Minden után érdeklődik, ami csak legkisebb szállal fűződik leikéhez. Tanítványai jövendője. Hallgatóinak sorsa, érdeke. Embereknek ügyes bajos dolgai, magasabb eszmék és társadalmi kérdések segítése, előmozdítása. Betegek látogatása, lelkek vigasztalása és mentése . . mind . . elfér a lelkében. Tiszta, jó, eszményi szándékairól mindenki meg van győződve Ismeri az emberi gyarlóságokat. Tehát semmin sem csodálkozik, semmin kétségbe nem esik. S ha lakadt is egy barátja, akit betegségében meglátogatott, s akinek jelentették, hogy az igazgató okvetlen beszólni akar vele . . . úgy fogadta. — Már megint valami tökéletlenségben töröd a fejed ... az a nyilatkozat édes kö- tekedési kedvek forrásából fakadt, olyan forrásából, melynek éppen ellenkezőjótérezte és vallotta bensőjében a beteg kollega. Hát ilyen nemes és értékes ember, igazgatója előtt tárja most fel Aranka — az ő egész benső világát. A nagy problémát, melyet az utjának már első lépésekor — elébe vetett. Az igazgató ur komoly, márvány arccal hallgatja már okleveles tanítványát. Szinte retjeit büszkeséggel hallgatja az érett, megfontolt okos beszédét. — Végezte ? — kisasszony. S mikor ezt a kérdést felvetette, az igazgató arcán atyai öröm derengett. A vigasztalásnak, a megerősítésnek, a bizalomnak, a hitnek, a rendit- hetlen reménységnek derűje. — Kisasszony 1 Önnek nagy kötelességet rendelt a jó Isten. Minden eddigi magatartását helyeslern, becsülöm. Tiszta, szép lelkét, ismerem. Önnek indulnia kell sürgősen. Ön okleveles tanítónő. Önálló alany. Nem féltem. Mehet, a vis major úgy kívánja egyedül. A jó Isten és az ő angyalai fogják őrizni útjában. Bízzék a jó Istenben, mint eddig bízott. Megsegíti. Ha valamiben segítségére lehetek még ez ügyben, forduljon bizalommal hozzám. Akár sürgöny utján is. Az Isten vezesse, óvja és segítse meg önöket. Szólt . . . meghajtotta magát volt tanítványa előtt — és elbúcsúztak.
