Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-11-05 / 88. szám
2 „SZATMÁRI HÍRLAP S/.aímár-Nőmeti 1916. november 5. ' Wem árt ha már most foglalkozunk a bekövetkezendő békés időknek feladatúival. A háború tisztitó tüzótől, gazdag tapasztalataitól, csalódásaitól, intencióitól az erkölcsi megújhodást várja millió és millió lélek. Ám, hogy az erkölcsi világ kialakuljon, arra okvetlenül szükséges, hogy az anyagi, gazdasági élet is erősebb gyökérszálakat, alapokat nyerjen. Hiszen az erkölcsi világ kialakulása,' megújhodása benső összefüggésben van a létfeltételekkel. Nagy tévedés lenne, ha hinnők, hogy szabadulván a bábom borzalmaitól, a rettenetes áldozatoktól, szivünket szorító abroncsoktól : szabadulunk egyszersmind a gazdasági nehézségektől i •. És minden átmenet nélkül oly sima pályára jutunk — amelyen élvezni fogjuk, értékesíteni tudjuk a belső békének áldásait is. Oh ne.higyjíik! Minden valószínűség szerint be fog következni a világnézeteknek összeütközése. Most ezt a kérdést kapcsoljuk ki. Irtunk már róla és még írni fogunk. Da be fog következni főleg a gazdasági harc, a gazdasági élet hullámvetése. Nem gondolunk mi most arra, amitől a háborús konjunktúra szerencsései reszketve tartanak, holmi fém elérféktelenitésre. Hanem* gondolunk pl. a háború vérhul lásának áldozataira, a megritkult munkaerőkre. A hézagokat, a nagy űrt fokozott tevékenységgel ész és tervszerűen fog kelleni kitölteni, ha azt akarjuk, hogy gyümölcsöt termeljünk és áldások forrásához jussunk. Aztán . . . mily feladatok várakoznak gazdasági életünk három főtényezőjóre: a mezőgazdaságra, az iparra és kereskedelemre. A háború tanulságai meggyőzték e a magyar társadalom egészét arrói, hogy mi egy nemzet számára, főleg a mi nemzetünk számára : a földmivelés, a mezőgazdaság. Az iparos világ belútja-e, hogy a földmivelő nép erőssége, a gazdasági élet megalapozása nélkül iparvirágzásról ez országban ezó sem lehat. Éppen igy a kereskedelem is bénult tényezője lehet az ország organizmusának. De főleg erkölcsi alap nélkül pedig gyengítője és a szociális élet meqrontója leend. Egységes irányelveiének gyakorlati kivitele teheti egységessé a nemzeti törekvéseket s hozhatja el a kívánt, az oly forrón épedéit békés időknek áldásait. A külső békét, a dicsőséges békét ami vitéz hadseregünk és szövetségeseink hűséges vitézsége hozza rryg. A belső békét a társadalom belátása, e ize, szive és akaratának harmóniája teremtheti meg. Egységbe keli igen olvadnia a nagy feladatok teljesítésére társadalmunkat alkotó mind a három tényezőnek. Ez az egybeolvadás az igazi munkás, békésidőknek visszautast hatatlan feltétele. Bizony erről az igazságról már most elmélkedhetünk. Zarándoknál*? a tersetekbe. Harmadszor suhant el fejünk felett Halottak napja,' mióta tart a világégés, az iszonyatosságaiban egyre tomboló nagy európai háború 3 hozzáleheljük, hogy a gyásznak és szomorúságnak őszi hervudásba, gyertyák lobogásába olvadt fekete ünnepe egy alkalommal sem volt oly igaz és szívhez szóló, mint éppen a legutóbb. /»z emberek ijesztően megfogyatkoztak s akik az élők városából a halottak birodal mába igyekeztek, azok is megtépve, a nélkülözések és a lelki fájdulom megpróbáltatásaitól fakóvá téve, egyre jobban kénytelenek érezni a magyarság újabb ezredévet biztositó küzdelmének nyomasztó terheit. S akik mr nincsenek, azok ezéjjel- szórtan : keleten, északon, nyugaton és délen, taposott hant alatt pihentetik halálra gyötört tagjaikat. Az emlékezés és gyász, a hála és imádság bosszú órái — az igazi temető- járás — ezeké volt elsősorban. Nyugvóhelyeikhez ol nem zarándokolhattunk, de lélekben ott voltunk, ahol faragatlan nyhfakeresztes sírokra, krizantémum-koszoru helyett aszalt fűszál hajol, mécs és gyertyafény gyanánt csillagok ragyognak, ahová a lélekharang bánatos sírását hozva, a pusztai szél jár éji találkozóra. Nagy, igaz kegyelettel adóztunk azután azoknak, okik a harcok kálváriáját megjárva hazai földbe jöttek el pihenni s kórházak ágyain sínylődve, az itthoni sírokat szaporították és külön temetőket alkottak. Az iíihon elhalt katonák sírjait, a hősök temetőjét, kereste fel különös szeretettel ez évben is az emberek részvéte. Varosunk azt, amelyik ott terül ,al a barakk-kórház szomszédságában s érzésektől áthatott közönsége november 1 én délután, ünnepség keretében áldozott az emlékezés oltárán. — Ez nem lehet. Tévedés. Az én uram él. Az én uram nem hali meg. Talán épen most levelet ir nekünk. Bámulva ámulva hallgatja a nőtársaság. Az ő ajkukon megfagy a szó percekig. Szemükben a részvét-könnye ül. Szinte ingásba jő a föld alattuk : mit tevők legyenek. Végre egy ősz matróna szólal meg: — Édes gyermekem, az önbizalom már magában jó jel. Nagy erősség . . . — Ugye édes néniként! Nem halt meg, ez bizonyos s gyermeki hittel borult az ősz matrónára. Percekig ott pihen. A fehérhaju uszonynak csak mozog az ajka, de hangot, nem ad. A többi nő szoborként áll és hallgat. Végre is megszólal a nónik8: — Bizonyosság nem a föld tulajdona. De a lehetőség, a szív hite, ez a mi erősségünk . . . Aztán vette kalapját az asszonyka . . . és rohanni akart haza . . . — Gyermekeimhez megyek, nehogy valaki megijessze őket. És elhigyjék . . Nem, nem ők sem hihetik. Ők sem fogják hinni. Egy-kót barátnője haza kiséri . . . * És otthon vannak. És a boldogtalan anya mintha újabb erőre kapna, átöleli gyermekeit. Először az egyiket. Aztán a másikat. Es olyan szent és fönsógos nyugalommal, biztonsággal mondja, mondogatja: — Na higyjétek ! Ne higyjétefc . . . Apuka él. Apuka nern halt meg, tévedés. Pletyka . . . De a gyermekek sírva fakadnak. Zokogásban törnek ki. Ők az első szóra hittek... Ők a sejtelem forrásaiból már lelkűkben hordoztak egy cseppet.. Nem kérdezték, ki irta ? Honnan jött a bir. Csak hittek és sírtak . . . A jő barátnők ölükbe vették a gyermekeket. Biztatták. Hányat temettek el már az újságok . . . — De hányat, segítette az anya barátnőit . . . — Hány ember él, kiről a vele harcoló baj társ azt hitte, hogy eltemette ... Es mégis élnek, hazajöttek. — Itt yan pl. az X. esete, szólott közbe a mama. Es csönd borult a szobára. Olyan nagy, szent csönd. A barátnők elmentek. A kis leányok meg suttogni kezdettek:-— Ne sirj mama előtt. — De te is erős légy! — Hiszen még élhet apuka. — Él . . . él . . . igaza van mamának — szólott a nagyobbik leány . . . s kis testvérkéjére borult. Így találta őket a mama. A ki egész határozottan biztosította gyermekeit arról, hogy ő — biztosan tudja: apukának mi baja sinc3. * Különvonat, vitte ki azt a gyülekezetét, amely megilletödve állta körül az emelvényt, ahol a katonaság képviselete s Vajav Károly dr. városunk polgármestere foglalt helyet. Majd 'elözönlöfte a köröndöt. amelynek közepén hatalmas kereszt hirdeti a feltámadást. s köröskörül magyar, osztrák, német, bolgár és török zászlók, a jövő életünkért folytatott háborús küzdelmet. A különvonat sem volt elegendő arra, hogy a forgalmat lebonyolítsa. Százan és százan mentek gyalogszerre] azon a pár kilométeres útvonalon, amely a szatmárgőzfürészi állomáshoz vezet. Iskolák és egyletek testületileg s a közönség köréből igen sokan, úgy hogy a jeleovoltak száma pár ezerre tehető. Az enyhe, napsütéses idő is kedvezett. az ünnepségnek, amely a közölt programra szerint folyt le. Masoránna ezredes, nyitotta meg a műsort; az egyesitett dalárdák énekeltek; a város közönségének és az egész magyarságnak érzelmeit szép, tömör beszédben a polgármester tolmácsolta ; Horny áh rk. tábori lelkész megható alkalmi imát mondott az elhunytak felett; a közönség a cs. és kir. 65. gv. e. zenekarának kíséretében a himnuszt énekelte s a kórházi lelkészt hivataltól gondozott és a várostól kivilágított sírok tömkelegéből az alkony óráiban távozott. November másodikén este felé a városi torne'ők élénkültek meg. amelyékben külön rendelkezés folytán halványabban lobogtak a lángok, a sírokon csak néhány gyertya vagy mécses égett, — szerényebben pompáztak a virágkoszoruk, de annál bensőbb, igazabb volt az imádság, emlékezés és a jótékonyság. A hidoníuli római katholikus sir kertben Benkö József plébános, apátkanonok mondott szentbsszédet és Sepsy Márton káplán tartotta a halottak napi ájtatosságot. Á késő ősz, az enyészet és elmúlás tanítással, áhítattal teli ünnepe elsuhant fejünk felett s a halottak porainak megrendülésében itt hagyta m. mentóját. Kint a bősök távol és közel temetőjében úgy, mint. az itthoniak sirkertjében. (B—b.) Rekviem as elhunyt hősökért. F. hó 3-án délelőtt 9 órakor tartották meg a székesegyházban az engesztelő áldozatot az elhunyt hősökért. Ott volt a város és katonaság hivatalos képviselete, az iskolák egy része és a hívek is szép számban. A szent misét fényes segédlettel Benkö József plébános, apát kanonok mutatta be az Egek Urá- vak. Ä székesegyházi énekkar ez alkalommal Goller Rekviemjét adta elő. A mit leírtam most, a mit elbeszéltem, azt ón az értesülés hűségének bizonyosságával tudtam. A boldogtalan asszony hitét. Hogy még most is várja leveleit. Hogy most, mikor már a hivatalos értesítést is megkapták és mi már irtunk is a fiatal hős haláláról . . . mind . . . mind tudtam. Tudom. Es ezen tudattal találkoztam a katonatemető felé vezető utón a mi asszonyunkkal. Gyászban vannak. 0 is, gyermekei is. Tehát átestek a nagy, a rémes, a lelket renditő érzéseken . . Már talán elcsendesedett a vihar. Már a hős szelleme haza haza jár... így gondoltam lelkemben. Ee ime . . . nem mertem egyetlen résztvevő szót kiejteni. Még említést sem bírtam tenni — az én kedves, volt tanítványom hősi haláláról . . . Jól tettem. Megérzésem sokszor jön az én segítségemre . . . yj szólotr először . . . Mikor egy kis utat tettünk már, egyszerre fény öalölte ei arcát. A szeme megnedvese- doít s mintha a szivárvány színeiben játszott volna. . . — Még most sem hiszem, mondotta határozottan. Az én uram . . . nem halt meg. Még most sem hiszem . . . hihatem . . . * Nem halt meg 1 Mert emlékezete él és szelleme övéi közt van.
