Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)

1916-11-05 / 88. szám

XJTVT évfolyam. SsstK&r~Nénre éti, Í9i6. november 5. 88. szám. M é (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP , • 4­ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre — 2 K 60 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparoeoknak egy évre 8 korona- Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Felelőe szerkesztő : BODNÁP GÁSPÁR. Szerkesztőség Arany János-ntca 44. Ide kell küldeni minden a lap szellemi részét illető közleményeket, leveleket. Lapun ív} dotíos k SZAIMÁR ■ EGYHÁZMEGYE! IRODALMI KÖR. A kiaddóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. JPiutér József kiadóhivatali főnök cimére Egyházmegyei Alapítványi Pénztár küldendők Pályázati binl.tések e0jrs*®rl kSzIáa. S kérőn; -------------Myllttér sora 40 ftllér. --------------­minden héten kétszer: szerdán és vasárnap JL központok. Nyakig vagyunk nemcsak ren- deletekkel, hanem központokká] is. Annyi a központ, hogy nemsokára maguk a központok teszik tönkre központi voltukat. Hogy t. i. — nem maradnak perifériák, a hol és a me­lyekért a központok elhelyezked­hessenek. Az intenció, a cél, a miért a központoknak szervezése elgondol­tatok: a front mögött való gazda­sági életnek védelmére, sőt harcára nagy és praktikus példáknak sikerei alapján beállittatott: igen szép, igen szükséges és áldásos. Szinte meg­nyugtató, biztosító a küzdő nem­zetre. Balszerencseje van azonban a központ­nak. Általán: a központoknak. Köz­pont nálunk nem annyit jelent: megnyugtató, biztosító, általános részarányosztó. Központ nálunk azt jelenti, hogy annak a terménynek, élelmezési anyagnak, melyeket köz­pontosítanak, a központok oltalmára, kezelésére, szakszerűségére bíznak: annak az élelmezési anyagnak, (hogy is mondjuk csak): befellegzett. Nincs mit takarni. Ez nálunk a most sem hiszem ... — A Szatmári Hírlap eredeti tárcája. — Irta: BODNÁR GÁSPÁR. A népáradat a katonai temető felé höm­pölygőit. Mintha valami nagy, hatalmas ker­tet vitt volna a tömeg, úgy összeborultak a virágok és koszorúk az emberek sűrű töme­gében. A hömpölygő áradattél kissé távolabb, egy keresztező gyaloguton gyászba öltözött, ismerős úri nővel találkozom. Az ő ölében is csaknem nyaláb fehér őszi virág, mellette két gyermek — leányka szintén feketében. A fekete szint még jobban kiemelték a fehér virágok és még élénkebbó tették gondolato­mat, érzéseimet e véletlen találkozásra. Most először találkozom vele; most elő­ször látom azóta ezt a szerény, kedves fiatal nőt, mióta mindnyájan bizonyosak vagyunk abban, bogy a rajongásig szeretett férj, a gyöngéd és igazán boldog családapa hősi ha­lált halt és ott porladozik az orosz csatatér vértől ázott földjében. Mikor az első kerek jöttek a hős halá­láról, csak suttogva közöltük egymással; azok közölték, akik értékelték, szerették a müveit, munkás és családjáért rajongó fiatal férjet és páratlan jóbarátot. Féltettük a szegény asszony-feleségét... a ki már emlegette, de nem panaszolta, hogy két hét óta nem kapott férjétől levelet — a csatatérről. felfogás a legtöbb központ értékmé­rőjén. Ha tagadnók, ha a szabad, igazságos megítélést elnyomnék, a leíkekbe fojtanák: még rosszabb lenne. Mert a róluk való Ítélkezés ólementárisabb erővel törne ki. Így a magyar lélek típusa szerint meg­mondjuk az igazat — és törünk. Törtünk. És hogy ez a központokról való ítélkezés nem a közönség fantáziá­jának, a tömeg kielégitbetíenségének szüleménye s nem az az általános tudat, hogy a kosztosokat sose lehet teljesen kielégíteni: azt az eleven tapasztalat, ordító mindennapi esetek igazolják. Ott van a Hadi-termónv központ, melyről maga a miniszterelnök mon­dotta, hogy csaknem kőt év alatt nem tudott bele tanulni a maga mes­terségébe. Es csal remélte, hogy beletanul. Teljesedettt-e reménysége? Mióta korpa-központ van — nincs korpa. Nincs krumpli. Egyáltalán a központ fogalma egybeesett a nincs fogalmával vagy a tempózás, kunk- tárkodás képzeteivel. Nemcsak az újságok írják ezt igy. A képviselőház felszólalásai, a kiterített adatoknak sokasága és csattanósága mutatták be a közpon­tok balszerencséjét. De legjobban bizonyltja maga az a valóság, hogy mikor jókora idő után a kormányzat belátta, hogy külön és erősebb kezek kellenek az élelmezési harcoknak vezetésére, a már elviselhetetlen visszaéléseknek és tehetetlenségeknek legyőzésére: a közvélemény egyszerre megmoz­dult és azt sürgette és sürgeti, hogy az a vas kéz fölei) a központokra essék, azokat szedje ráncba és képesítse kitűzött feladatuknak teljesítésére. Yajjon igy lesz-e? Vájjon az a vas kéz elég erővel, biztonsággal fog-e rendet teremteni nemcsak a közpon­tokban, de általán az egész élelme­zési fronton: kérdések kérdése. Mi nem vágunk sem feltevéseink­kel, sem ítéletünknek már eleve való megállapításával ennek a működés­nek eléje. Várunk s csak akkor íté­lünk. De ez a várakozás nem lehet határtalan. A hadvezetésnek egyik genialitása, hogy kész tervekkel, in­dul, de ha a nyert tapasztalatok, fordulatok azt kívánják, gyorsan és biztosan más tervvel is győzni tud. X Sápadtan, visszafojtott lélegzettől hall­gattuk, a kik már tisztában voltunk a szo­morú hir forrásának megbízhatóságával. El­nyomtuk érzéseinkét, hogy szemünkbe, ar­cunkba ue szökjék. Hogy egyetlen megmoz­dult izmunk el ne árulja azt — az asszonyka előtt, a miről már úgyszólván az egész város tudott. Dicséret illéssé közönségünknek, főleg nőinknek gyöngédségét és a hallgatás nagy erejét. . . — Két bét — mondottuk, mondották a még boldog asszonykának. Mi idő az levél írásra, érkezésre a csatatéren. A harcmezőröl. — Én is igy biztatom magamat... szó­lott az asszonyka. Megnyugszom. Hiszen má­sok hónapokig nem kapnak órtesitcst. . .-- Helyesen teszi nagyságos asszonyom. A lelki erősség épen abban nyilvánul, hogy mérlegelni tudjuk a helyzetet. És Ítéletünket nem maga az érzelem irányítja ... Olyan jól eső megnyugvás, öröm ragyo goit az asszony szemében. Hogy mások is úgy vélekedtek, mint ő. Hogy az ő bizalma nem illúzió . . . hanem jogos reménység, íme . . . mások is megnyugtatják őt. Mások. A kik már tudják, hogy te sze­gény asszony — özvegy vagy; a te gyerme­keid pedig árvák. Mások. A kik a te fájdal­maddal, vesztessógeddel szemben jogosnak tartják a diplomatikus hallgatást. Ezt a nagy, nagy élő súlyt és mi sokszor értékes jót, melytől ezrek és ezrek nyugalma ós boldog­sága függ. Oh, hiszen a gyöngéd telkeknek velük­sziiletett készsége, hogy a csapásra, vesztes- ségekro való ébredést halogatják. Az időt késleltetik, azt hívén, hogy igy enyhíteni fogják a mások ós önmaguk fájdalmát . . . Ki tudja, igazságuk van-e? Múltak napok, hetek . . . s a jó asz- szonyka nem kapott az ő drága urától leve­let. Értesítést sem. Levelet nem is kaphatott. A túlvilágról már nem érkezik levél. A sirok is sokáig némák. A harctérről sem szokott szárnyakon jönni levél . . . értesítés . . . * És ime, a nagy Véletlen, ez a bamba láthatatlan szellem, a meggondolásnak pará­nyi eleme nélkül pillanat alatt elvégzi azt, a mit gondolkodó lelkek nem mernek még most sem megcselekedni Nőtársaság van együtt. A levélhordó a csatatérről érkezett levelezőlapot épen a mi jó asszonykánk kezébe adja. Mert őt találja legközelebb. A boldogtalan nő címet sem néz. Csak olvassa . . . lelkének lázas vágyódásá­val. Cs .k nyeli tágranyilt szemeivel a soro­kat : „Szegény barátunk . . . elesett. Hősi balált halt. Tudja-e már szegény asszonyka? Azt gondolnátok, hogy a gyenge nőt villámként sújtják e sorok ? Hogy összeesik. Hogy f'élholtan rogy össze, mint a virág, me­lyet a szól ketté tör. Nemi Oh nem. Égy pillanatra halálsá­padtság ömiik el az arcán. Kissé megremeg. Aztán kigyul a lelke. S ajkán szinte cseng a beszéd: v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents