Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)

1916-10-25 / 85. szám

2 ső sorban a kormányzat vállaira nehezedik óriási felelősségként — a harc. a mentés munkája a nem­zet gyilkos ellenség, a tüdővész ellen. De a társadalomra is. V Egy tr&flkoa aláírással hosszabb leve­let kaptunk, melyben megvilágítani igyekszik azt a kérdést, miért nem juthat még most sem a közönség dohányhoz, szivarhoz, mikor a kis tőzsdésekoek is juttatnak árukat. A le­vélnek tartalmát — a mindkét félnek meg­hallgatása alapján — közöljük az alábbi sorok­ban. Mert úgy látszik, a kis trafikusoknak nevében és védelmére Íródott e levél és sok igazságot is tartalmaz. Meg kell azonban je­gyeznünk, hogy a múlt számban megjelent közleményünket nem tni irtuk. A közönség kö­réből, a közönség panaszaként vettük éspedig konkrét adatokkal spékelve. Hogy pl. 3Ö fil­lérért árulják egyesek a kubaszivart és pedig olyanok, akik a kis tőzsde utján százakat szereztek be. Es másodszor, hogy mi tisztes kivételekről is szóiottunk, tehát olyan kis trafikusokról is, a kik a közönségnek igazsá­gosan kiosztották tüstént minden készletüket. Mi a kis tőzsdéket pártfogásunkba vettük, helyzetüket méltányoltuk. S talán elég nyp- matékkal védtük az ő megélhetésüket. És hogy most sem zárkózunk el az ő jogos vé­delmüktől e sorok közlése is igazolja. Tehát e levél tartalma kivonatban ime itt követ­kezik : * Engedje meg k. Szerkesztő ur, hogy fölvilágosítsam róla, hogy a városban miért nem jut mindenkinek dohány? Ennek a sa­játos dolognak nem mi, kistrafikosok vagyunk az okai, hanem az, hogy nem kapunk ele­gendő dohányt. Nagyon természetes tehát, hogy nem tudunk mindenkit kiszolgálni. Én például mint trafikos 30 doboz cigaretta do­hányt, 10 darab pipadohányt, 2—300 darab szivart kapok. A 30 darab cigaróíta dohányt és 10 doboz pipadohányt oda adom 30—40 embernek. A szivarból 2 darabbal nem igen elégszik meg senki sem, pedig ebből sem tudunk 25—30 embernél többet kiszolgálni. Tehát akkor nap, amikor dohányt kapunk, amikor mindenki azt hiszi, most kapni kell neki, még mindig van 6—800 vevőnk, akik­nek nem jut semmi. Persze ezek aztán elé­gedetlenkednek, de mi arról nem tehetünk, ártatlanul szenvedünk el minden gyanúsítást, rágalmazást. Hogy mi a dohányt eldugjuk ? az öreg, — nagy áldozatot követel tőlem' Sőt szinte állandó martirságot. A kis naiva szoborrá vált, úgy figyelt a hófehér asszonyra. — Emlékeket ver fel lelkemben. Fájó ér­zéseket, a melyek mór-már elpihentek . . . Olyan szent csend állott be, mikor e szavak elhangzottak. — Igazán, de igazán úgy fáj, hogy oka vagyok ennek, mondotta aztán a kis naiva ellenálhatatlan bájjal és kedvességgel. — Nekem is volt egy szép unokám. Olyan, mint ön. Gyermekleány, aki még alig feslett ki bimbójából. És ez a gyermek is az ön pályájára vágyakozott, — mondotta a tisztes asszony, magát mintegy legyőzőben. — Édes Istenem . . . mily csudás talál­kozása az élet esélyeinek, mondotta a leány szép szemeiben rezgő könnyel. — Vágyott . . vágyott és harcolt érte — folytatta a hófehérhaju asszony . . de szülei kérlelhetetlenek voltak. És ő a szép liliom . . hervadt . . gyorsabben, mint gon­doltuk. A térítőig hervadt. Most már régen nincs. Es én itt maradtam — nélküle. A leáuy nyakába borult a fehárhaju asszonynak. Karjaikkal szinte összeforrtak. A hólepte tél a viruló tavasszal. A tél a virágnak nyílásával. A szobát halk zoko­gás töltötte be sokáig. Csak mikor mind a ketten kisírták magukat . . . akkor szólalt meg a fehérhaju asszony: — Foglalja el kis leányom a szobát. Es érezze magát itthon-otthoD. A kis naiva szinte kicsattant örömóbeu. „SZATMÁRI HÍRLAP“ Ez csak a ki nem elégített közönség képze­lődése. Nincs ennek a rejtegetésnek semmi értelme. Hiszen mi a dohányt magasabb áron úgy sem árusíthatjuk, még ha mégegyszer olyan nagy lesz is a dohány szükség. Aztán meg azzal minden trafikos tisztában van, hogy ez az eljárás engedélyébe kerülne. Bár­milyen keveset érünk is most az engedéllyel, hogy a falon csüng — áru nélkül, mert ab­ból egyszer sem lehet megebédelni, sem meg vacsorálni, som adót, sem bolt bért fizetni. De azért még se tesszük ki magunkat ilyesmi­nek. Ami a protekciósokat illeti, kik azok a protekciósak? Minden trafikosnak a maga körzetéhez tartozó vevő közönsége van. Na­gyon igazságtalan dolog lenne, ha a trafikos azoknak a vevőknek nem juttatna, akik ak­kor is nála vásároltak, amikor még szívesen adott el; hanem velük szemben inkább azok­nak adna előnyt, a kiket máskor sohse látott. Tehát akárhogy adjuk, akárkinek adjuk, mindig csak a közönségnek adjuk ki. Tehát akár ez kap és az nem kap, akár az kap és ez nem kap, panaszkodók mindig volnának, mert ha az úgynevezett protekciósok nem kapnának, hanem más, akkor meg ők pa­naszkodnának. Azt Írja a Szatmári Hírlap, hogy: ime kisült, hogy a nagytőzsde nem oka ennek a jelenségnek. De viszont azt is beláthatja mindenki, hogy abból a csekély áruból, amit mi 3—4 hetenkint kapunk : kép­telenek vagyuuk mindenkit kiszolgálni. Arra a pár doboz dohányra, amit a legutóbbi al­kalommal kaptunk a nagytőzsdében legalább 200 embert küldtek minden trafikos után az­zal a kikiáltással: „Na, itt viszik a trafikot, menjenek a kis trafikba.“ Persze, hogy én például a kísérők közül alig tudtam egyné­hányat kiszolgálni. Háromnegyed részének semmi sem jutott. Ezek a csalódottak aztán a legnagyobb zúgolódással, fenyegetődzóssel és sértegetődzósekkel távoztak el. Ilyen a mi helyzetünk. Mi tudjuk, hogy kevés a dohány, de azt is, hogy a mi számunkra a lehető legkevesebb jut. Hogy mik az okok, honnan és mibői erednek a bajok nem a frankosoktól, nagyobb tájékozódottgággal arról a fővárosi lapok már Írtak. (Mi is. Szerk.) Kérem tehát le. Szersztő ur, kegyeskedjék ezen levelemet b. lapjában leközölni. Tisztelettel Egy trafikos. Viszik a felmentett bankhivatal- nokekat. A hadvezetőség rendelkezése foly­tán már csaknem egy éve folyamatban van a katonai felügyelet alatt álló vállalatok fel­mentett alkalmazottainak fokozatos bevonul- taíása nólkülözhetősógiik esetén. A hadveze­tőség rendelkezése folytán a felmentések ha­A kezét csókolta az ő jóságos pártfogójának és gyermeki bosdogságnak egész világa nyí­lott meg előtte. * A kis naivában nem csalódott a febór hajú asszony. 1 Napról-napra újabb értéket, bájt és kedvességet fedezett fel az ő lelkében. Szerény, vigyázó, pontos, otíhonülő volt. S mikor csak tehette: ott ült a tisztes matróna lábainál. Látogatókat nem fogadott, soha . . . senkit sem. Ügy élt, mint családtag, aki a fehérhaju matrónát anyjának tekinti. Anyja helyett anyjának. S az öreg asszony sokszor el-elgodolta, de soha nem mondotta: — Iiyen jó, ilyen szép, ilyen engedel­mes, ilyen tiszta és szűzies volt volna az én kis unokám ... Es belevágta leikébe, szi­vébe a kínzó kérdést az ádáz emlék : — Oh miért, miért nem engedtük ? De azért, ha bejött a kis naiva s ose­vegni kezdett, mint a csicsergő madár . . s elmondotta a néni határozott kívánságára sikereit . . . elfeledte emlékét s azt hitte, hogy unokája van mellette. * Ha vendégek jöttek, a néni ismerősei, rokonai: a kis naivának is be kellett jönnie. Milyen más levegő áradt el abban a meg­hitt szobában azonnal, amint látogató nők érkeztek. Minő fagyos bizalmatlanság és érezhető távolság azok részéről, akik a szín­padon tapsolják és becézik. Á kis naiva szinte elnémult. Beszédes, csevegő ajka osak akkor nyílt meg, mikor éppen el nem kerülhette. Szatmár-Németi 1916, október 25. sonló átnézését legközelebb a felmentett pénz­intézeti tisztviselőkkel szemben fogják meg­ejteni. Ennek méltányos előkészítése céljából a pénzügyminiszter a kereskedelmi és ipar­kamarákat felszóiiitotta arra, hogy a kerüle­tükben lévő pénzintézeteknek a katonai szol­gálat alól felmentett tisztviselőit írják össze név szerint, feltüntetve mindegyiknek korát, alkalmaztatásának idejét, munkakörét és mai nólkülözhetlonségét, valamint esetleges meg­történt katonai kiképeztetését és katonai rangját. Néhány sző a „Tisztviselők Fogyasztási Köre“ működéséről. Jó ideje már annak, hogy megalakulta T. F. K. Jó id;vje, hogy megválasztották a szép számú intéző bizottságot. A tagok szátna az alakulás óta sokszorosan megsokszorozó­dott, tehát több tagról kellene az intézőbi­zottságnak gondoskodni. Gyiilósezik is elég gyakran az intézőbizottság. Gyakran olvasom, hogy az intézőbizottság gyűlést tart, amelyen több fontos életszükságleti czikk mikénti be­szerzéséről lesz szó. De hogy mi volt a gyű­lésen a megállapodás, azt egyszer sem kö­zölték a lapok, pedig a tagokat inkább érde­kelné a határozat, mint a gyűlés meghívója, a meghívót postán is szét lehetne küldeni, nem kerülne sokba s ig.y legalább nem tudna mindenki a gyülósezésről s nem boszantaná & tagokat, hogy mindig csak gvüléseznek, de az eredmény ? Az intézőbizottság tagjai önzetlenségből vállalták magukra e tisztséget. Fáradságuk díjazva nincs. Nem is kívánnak tőlük a tagok lehetetlenséget. Csak egy a baj. Az intéző­bizottság tagjainak — éppen ez oknál fogva jobban el van látva a kamarájuk, mint a kör legtöbb tagjának, nincs szükségük 1—2 kg. kölesre, gerslire, sóra vagy szappanra. Pedig a legtöbb tagnak szüksége lenne ezekre. Amint a lisztet külön helyiségben szolgálják ki a kör tagjainak, úgy kivihetnó az intéző- bizottság a város intéző köreinél, hogy más hatóságilag árusított s nehezebben beszerez­hető cikkhez is tolongás nélkül hozzájuthas­sanak a kör tagjai. Nem kérjük, hogy nekünk, tagoknak több jusson, mint más lakónak, csak tolongani na kelljen érte, mert a dula­kodás között való ácaorgás nem fér össze a tisztviselői állással. Bizonyára az illetékes té­nyezők megtennék azt, — csak kérni kellene — hogy a kör tagjai vagy a Hám János­A nénike észre vette ezt a jelenséget. És mikor magukra maradtak: meg is kér­dezte a kis naivától : — Hát édes gyermekem, miért nem mutatta meg az ón vendégeimnek a hatal­mas virágbokrétákat, diadalainak virágait? — Óh édes jó néniké, felelt a leány. A mi bokrétáink osak ott a színpad világában virulnak. Ha haza hozzak . . gyorsan herva- dásnak indulnak. Értéktelenné lesznek. Á világ, s közönség, csak a színésznőt kedveli, tapsolja . . a nőt nem értékeli, nem becsüli, társadalmába nem fogadja be. Lenézi, leki- csinyli, igazságtalan előítéletekkel szigeteli el — magától. A közönség maga emelhetné magához pedig a színésznőt, azt, aki ezt meg­érdemli. — Édes leányom, nem szabad hálát­lannak lennie. Hiszen olvasom, hallom, hogy a közönség becézi . . . — Becéz 1 Ezt én hálásan ismerem el. De az általános felfogás alól engem sem vesz ki. Eu tudom. En tapasztalom. A ne­mes lelkek, a jó lelkek, az igazságos lelkek sokkal kevesebben vannak, akik a színész­nőben a nőt is tisztelik és megbecsülik. De lássa édes nénikéin, én ezzel a dologgal tisztában voltam. A küzdelmet az döntötte el, hogy ismertem már az öntudatnak értékét. Á mely segit . . fenntart, vigasztal és meg­erősít. — Es még valami édes gyermekem. A hit. Az Istenben való hit . . . A leány odahajlott az ősz matrónához és megcsókolta a kezét. A hófehér asszony

Next

/
Thumbnails
Contents