Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-01-30 / 8. szám
SZATMÁRI HÍRLAP 2 Y> és életet mosolygó szempárjuk kialudt, becsukódott, még mielőtt a nemzet testébe és leikébe olvadtak volna. Ezeknek adjátok meg a kegyelmet. A védelmet. Az életnek és egészségnek jogát. Jobban, gondosabban, felelőségesebben, mint eddig adtátok. Sz. Vincze karjaira vette a csecsemőt és oda állott egy nemzet elé és mondotta: — Uraim, a nemzet van karjaimban. Ha ezeket a csecsemőket megvéditek, a nemzetet véditek meg. Ha ezek élni fognak, a nemzet is élni fog. Mindnyájunknak, a kik életének a Gondviselés kedvezett sz. Vincze- ként kellene tennünk. Városoknak, melyek a pusztulástól megmenekültek ; falvaknak, melyeknek határait a mi hőseink karjai megmentették; polgároknak, a kiknek a háború véres ideje fénylő aranyakat juttatott; érző sziveknek, melyek rendelkeznek \a jótékonyság forrásaival: ölbe kellene venniök a magyar csecsemőket, a kik árván és elhagyottan kérik az élet jogát és kitárt karokkal követelik Krisztus nevében: „Engedjétek hozzánk ezeket a kisdedeket!“ . . . Nem az apagyilkosok kérnek kegyelmet. Kérik az élet és egészség jogát. De kérik a magyar kisdedek, a kiket az Isten azért adott a nemzetnek, hogy véráldozatait pótolhassa. ANikita futása. Énnek az operette típus-alaknak kiegészítő jellemvonásához tartozik, hogy miután fegyverszünetet és bókét könyörgött és azt a teljes kapituláczió feltétele alatt meg is kapta — megugrott országából és elszaladt az asszonyok után, akiknek közvetítésével és parancsára végezte ezt a futását, hogy az olasz királynét megmentse a népszerűtlenségtől és az ententének alkalmat adjon annak híresztelésére, melyszerint — nincs az országnak királya, nem is lehet tehát szó a fegyverletételről, a békekötésről. Azóta a fegyverletételről szóló okmányt Monte- * * * tokban felment a fővárosba. És elbújt az egyetem folyosóján, hogy megláthassa öcsémet. De nem bujt el olyan jól, hogy öcsém meg ne lássa, találja. Sietett is hozzá. Öcsém megölelte, megcsókolta. Aztán odafordult társaihoz, tanáraihoz az öcsém és igy szólt : — Mi lett volna belőlünk e jó ember nélkül. És elmondotta, ami szomorú, de jóra fordult történetünket. A társak és tanárok körülvették. Le a kalappal uraim, szólott egy öreg tanár. Én is emberré lettem. Nagy gazdaságunk, széles, nagy munkakörünk lett. Az öregek boldogan adták férjhez húgomat is. Én vettem át aztán a gazdaságot. Jutott mindnyájunknak bőségesen. Most már a hant alatt pihennek — az öregek. Oda temettük szüléink mellé. Ott nyugodjanak. Ott aludjanak. Ott várják a feltámadást. * Oh, be szeretném, ha olvasnák e sorokat a jólelkü magyar földmivesek, kik sóhajtva panaszolják, hogy Isten üresen hagyta fészküket. Minden házban olvasnák, a hol üres fészek van. Most . . mikor a nemzetnek oly nagy égő szüksége van ilyen — árvanevelő családokra. Mester. negró ez idő szerint való meghatalmazottjai aláírták és a fegyverletétel annak rendje és módja szerint folyik . . Az orosz czár, a nagy népfel- szabaditó reszketve várja a mi frontunk áttörését. Csernovitzra vágyik a fehér foga. Már mintegy 70 ezer embert áldozott fel, de még mindig futja és hátulról löveti a támadásra a szerencsétlen népet. A történelem számon kéri majd ezt a rettenetes véráldozatot, mely égre kiált, de azt a rengeteg életet nincs hatalmában többé a „kegyes“ atyuskának sem visszaadnia a sok árvának és özvegynek. A táliánok legutóbb jól kikaptak és a görczi hídfőnél 1197 foglyot csíptünk, köztük 45 tisztet és géppuskákat. A talián Albániából is kotródik ‘és Olaszországban nem akarnak tudni a szalonikii akczióról, semmiről, ami ezzel a vállalkozással összefügg. Most már az is nyilvánvalóvá lesz, hogy a hitszegő talián már akkor, mikor még szövetségben volt velünk, a szövetséges-társ álarcza alatt a magyar és osztrák monarchia felien becstelen politikát űzött. Milánóban nagy az izgalom Skutari miatt. Pasics külföldi kegyelemkenyeren is álmodozik. Á gonosz csont úgy nyilatkozott volna, hogy Szerbia még akkor is folytatni fogja a har- czot, ha szövetségeseit levernék. Ha kell él és vár még a kegyelem kenyeren két évig is. Csak várja! A képviselő-házban az erdélyi föld alatt rejlő kincsekről tárgyaltak. Oh, mily régen tudja a nemzet, hogy ott nagy kincsek nyugtalankodnak, lobognak fel gyakran, hogy figyelmeztessen minket arra : milyen erők, értékek kínálkoznak annak a derék székely nép sorsinak javítására és a nemzet jövőjének megerősítése. Már száz év előtt tudtak ezekről az erőkről és ime, még most is csak tárgyalunk és — eladásra tőrjük a lejünket. Nemzeti közéletünknek nagy szerencsétlensége volt mindig, hogy voltak és vannak kincseink ; agyunkban, szivünkben nagy eszméink, de soha nem haladhatunk a — befejezésig. Mindig kezdünk és soha sem végezünk. Mindig indulunk, de haladni nem haladunk. A kormányzati egyének változásai már szinte öröklött szokássá tették azt a módszert, hogy az elődök megkezdett munkáját lekicsinylik, ott hagyják és mindig az uj egyének eszméjét kezdik-kezdik, amelynek dűlőre való vivése egy uj változással újra abban marad. Rengeteg megkezdett munkánk, tervünk közt igy van az erdélyi földgáz kérdése is. Hány kormányzat, miniszter nyúlt az erdélyi föld alatt levő erők kihasználásához,. . és hányán ott hagyták .. fájó szívvel. És jött az uj eszme, uj vágány . . mely csak ismét befejezetlen maradt. Nem vetettünk elég súlyt az őszi vetésre, ezt konstatálni lehet és bevallani kell. A szeszélyes ősznek és a gátló körülmények sdaczára is többet tehettünk volna, ha megfelelőbb munkaerőt viszünk földeinkre és az ellenőrzést is szigorúbban gyakorolják azok, kiknek az az ellenőrzés kötelességük lett volna. Hiszen vármegyénk több területén az úgynevezett gazda vagy ellenőrző bizottságok még ma sem alakultak meg. De ezeken a jelenségeken túl vagyunk. Most már okulhatunk. Most már egész szakadó erőnket és gondjainkat a tavasziakra kell rávetni. A tavaszi mezőgazdasági munkálatok óriási jelentőségének a kormány is tudatában van. Hiszen nincs kétség benne, hogy folyó évi kenyerünk függ attól, miként fogják végezni a tavaszi vetéseket. Igaz, hogy idejében megérkezett a kormányrendelet arra nézve, hogy a törvényhatóságoknak már most mi a teendőjük, hogy a tavaszi munkálatokat megfe- felő eredmények kísérjék. Ezen teendők között a leglényegesebbek egyike, hogy számba vegyünk minden itthonlevő munkaképes férfit, asszonyt és gyermeket, akik a tavaszi vetéseket végezzék és abban segítségre lehetnek. Nem tagadjuk, hogy mi a serdültebb tanuló ifjúságra is gondolunk. Már két nyáron láttunk hatalmas példákat arra, hogy a Szatmár-Németi, 1915. január 30. szünidőre hazaérkezett tanulóifjúság bámulatra méltó dolgokat müveit földeinken. Az aratásnál, a cséplésnél és csaknem minden gazdasági téren. Rá kell ereszteni a tanuló ifjúságot korán a mezőkre. Ha tanulmányaikban kissé meg is állanak, azt még pótolni lehet. De az elmulasztott tavaszi vetést többé pótolni nem lehet. Az ifjúság itthon való munkája, harcza csudákat művelhet. És nincs kétség benne, hogy a magyar ifjúság ezt az itthon való harczot készséggel és eredménnyel végezi. Fel kell kutatni a hősök árváit. Eddig az volt a szokás, hogy a hősök árváit tulajdonképen csak akkor kezdték a törvényben előirt módozatok alapján keresni, amikor már a veszteségi lajstromok is hozták az elesett apa nevét. Ez a módszer természetesen igen hosszadalmas volt. Hiszen a veszteségi kimutatások csak hónapokkal később hozták azt a hirt, amit már talán a hősi halál után egy két héttel tudtak a hozzátartozók. Most a belügyminiszter a hősök árvái érdekében érdekes és fontos rendeletet adott ki. E szerint a hősi halált halt gyermekeit azonnal fel kell kutatni, mikor az apa ölésiéről az első értesítés megérkezik a községbe. A hivatalos eljárást azonnal meg kell indítani és a gyermekeket a legmelegebb bánásmódban kell részesíteni. Az árvaszékek feladatává teszi a miniszter a hadiárvákról való gondoskodást. Kötelességükké teszi, hogy mikor valamelyik hősi halált halt gyermekéről tudomást vesznek, akkor azokat a gyermekeket minden körülményesebb eljárás nélkül vegyék pártfogásukba. Igyekezzenek akár a maguk, akár a társadalom, akár pedig az állami jótékonysági intézmények utján a gyermekeket biztosítani, hogy azok semmiféle nélkülözésnek ne legyenek kitéve. A hadügyminiszter a női munkaerőkről. Tehát bekövetkezett, a mit előre lehetett látni: már a háború kezdetén. A női munkaerő előtérbe lép. De még csak ezentúl fog igazán kibontakozni a gyakorlati életben is ez a kérdés. A közös hadügyminiszter a minap az ipari vállalatokhoz a következő iratot intézte: — A nők alkalmazása a gyakorlati életben ennek a háborúnak egy hatalmas tanulsága. Bárhová állitsá/c a nőt, mindenütt megfelel. Hogy a férfiakat mögöttes országrészekben ezekben a nehéz időkben helyettesíteni tudják, ezt már naponként bizonyítják az alkalmazott nők ezrei, de a jövőben még fokozottabb mértékben fogják majd bizonyitani. Ma már nemcsak a közúti vasutakon alkalmazzák a nőket, mint kalauzokat, hanem a vas- és fémiparban is találunk derék nőket oly munkahelyeken, amelyeket eddig kizáróan az erős férfinem számára tartottak fenn. A sok esetben örvendetes verseny fejlődik ki a női és férfi munkaerő között. Eddig' inkább az ideális lelkesedés a miniszter iránt. Most jön a reális valóság. Egy gyakorlatilag megfogalmazott rendelet, melyet „minden gyárüzemhez (intéz a miniszter), a melyben a katonai szolgálat alól felmentett egyének vannak.“ Felszólítja ebben a miniszter az üzemeket, hogy igyekezzenek az ipari üzemekben visszatartott, felmentett egyéneket minél rövidebb idő alatt bevonultatni s törekedjenek helyükbe részben kevésbbé alkalmas férfiakat „és női munkaeröke“t beállítani. „Á női munkások beállítását kell itt elsősorban a fökise- gitö módnak venni, még pedig nem csak a nap - számos szolgálatok teljesítésére, hanem számos olyan munkákra is, amelyeket eddig szakképzett férfimunkások végeztek. A különböző gyárüzemek vezetőségei a nők munkájáról ugyanis kedvező véleményeket adtak le: akik a vas és fémiparban mint marósok, furósok (esztergá
