Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)

1916-01-30 / 8. szám

XXV. évfolyam.

isatoáp*»Mémeti, 1916. január 30.

8. szám.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 . — .

Negyedévre — 2 K 50 f, Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár

Felalős szerkesztő :

BODISTÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

Ä SZATMÁR-EGYHÁZMEGYÉI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiadóhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők. Pályázati blrdetések egyszeri közlése S korona ----------------- Nyllttór sora 40 fillér. ----------------Me

gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap.

A legnagyobb magyar

a csillagokból jósló, minden egyes szálát, fáját a magyarnak oly remegve féltő Széchenyi István gróf, fajának izzó szeretetét, lelkének féltő gondját, a nemzet múltjának nagy véráldozatait és jövőjének reményeit fejezte ki abban az ismert merész mondásában, hogy még az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni, oly kevesen vagyunk mi magyarok.

Szinte megrezzen lelkünk, ha ennek a mondásnak a mélységes jelentőségébe szánt bele értelmünk. Szinte kipirul arczunk, ba végig mérjük képzeletünkkel azt az utat, melyet a legnagyobb magyar lelke e kijelentésével megtett a nemzet jövőjének távlatában.

0 már porladozik. Mi pedig re- mélve-félve lestük, számláltuk: mi szapora, micsoda a növekedése van fajunknak. Mert hajók vitték tőlünk tengeren túlra a magyart. Mert csemetéink sürü sorába úgy markol bele a halálnak angyala, mint szép virágos kertbe, kibújó virágok mezejébe kegyetlen fagynak hidege.

Es most?

íme eljöttek a nagy idők, mikor nem az apagyilkosok kérnek a magyarság nevében kegyelmet. Mikor a magyarságnak megdőlt sorai kiáltanak felénk . . . Mikor itthon, a Kárpátoknak bérczein és völgyeiben, a megbüntetett és leigá- zott Szerbiának hegyein és földjein, Galicziának véres mezein és sok-sok más helyen megmozdulnak a közös és egyes síroknak fakeresztjei, hogy védelmet kérjenek a magyar csecsemők számára, a kikkel pótolnunk kell majd azt a rettenetes űrt, melyet önvédelmi harczunk hagyott a nemzetben.

Oh, higyjiik, hogy a hány sir- hant domborult ott a nagy harczi temetőkön, a hány szív szűnt meg dobogni e rettenetes önvédelmi har- ezunkban : annyi bölcső ring itthon. Annyi csecsemőt ad nekünk a Gondviselés és annyi uj élet fakad majd itthon a magyarság számára, e nemzetnek újjáéledésére.

Mondjátok csak, mit nem tennénk meg, mit nem áldoznánk fel, ha azokat, akik a magyarság soraiból, dicső hadseregünknek zászlói

alól kidőltek : újra életre kellhetnők. Belereng az ember lelke e lehetetlen gondolatba.

De van egy más lehetőség. Van! Az a lehetőség, hogy adjuk meg a mi magunk üdvére, életünknek, nemzetünknek jövendőjére az életjogát azoknak, akik már megszülettek és bölcsőben rin- ganak. És azoknak, akik a nemzet számára ezután születni fognak.

Minden élet, mely itt e földön kifakad ; minden kis szív, mely dobogni kezd ; minden mosolygó szempár, mely napunkat megpillantja, a kis kezek, melyek megmozdulnak . . . azt kiáltják felénk :

— Adjátok meg az életnek, az egészségnek jogait ! Hogy tietek lehessünk és maradhassuk. Hogy pótoljuk apáinkat, a kik a harezmezők temetőiben nyugszanak. Hogy oda érhessünk, nevelődhessünk, a hol fájdalmas ür támadt.

Nem az apagyilkosok kérnek kegyelmet. A nemzet csecsemői. A kiknek sorából eddig annyi és annyi életnek csak egy kis kék koporsó jutott és egy piczike föld a haza humusából — ott a temetőkben. A kiknek szivük megszűnt dobogni

A földműves

Zúgott a malom. Á gazdák, akik őrleni vittek, karajba ültek és édes-szivesen beszélgettek.

— Az én szüleim, szólott egy napbarnított arczu, jómódnak hiróben álló gazda . . . hirtelen haltak meg . . . háborús-kolera járás alkalmával. Egy kis házikó, földek, lanka és szőlő maradt utánuk. A ládafiókban is maradt egy pár száz forint.

Árvákká lettünk. Adósságunk nem volt, de szüléink sem. Egy két rokon aztán^meg- érkezett hozzánk messze vidékről. A gazdagság hire hozta őket hozzánk. Mikor aztán megtudták, hogy mi maradt, kicsinyéivé mondották :

— Csak ennyi ? Ezért nem érdemes még köhögni sem.

És tanácsot tartottak, mi történjék velünk ?

Ezek a derék emberek meg elhatározták, hogy kiadnak bennünket „tartásra“. Idegenekhez.

— Mer’ hát mindnyájunknak meg van a maga terhe, mondotta Kolozsvári bátyám.

Aztán kinevezték a gyámot. Bátyámat. A gyámunk már intézkedett is, hogy hova menjünk „tartásba“; ami kedves, feledhetetlen házunkat, tulajdon házunkat, ingatlanainkat pedig szintén kiadják tartásba, az az — bérbe.

*

A húgom, meg az öcsém nagyon kicsinyek voltak ahhoz, hogy megértsék, mit

tesz az, mikor a gyermekeket, árvákat, „tartásba“ adják. Olyan tartásba, ahol élni akarnak utánuk. De azért sejtelemmel [szivükben látták az én, a legnagyobbik fiú bus ábrázatát, szomorúságát. En éreztem legjobban, mit teszen a szülőházat, tulajdon fészkünket elhagyni. Szülőket veszteni és a családi tűzhelyről kihurczoltatni.

Mikor aztán az elhatározás, a hurczol- kodás már bekövetkezett volna és bátyánk útra készüle, én rettenetes zokogásba fakadtam. A kis Pepi, meg Gyuszi szintén rákez- dettók.

így zokogtunk együtt. Egyszer csak odajött egy földmives, akinek ásó és csákány volt a vállán. Széles, szőrösarczu, idősebb ember volt. Tiszta, gyöngéd szeme azonban igazán derült gyermeki lélekre mutatott. Feltűnt neki a mi nagy bánatunk. Hát bejött a kiskapun, hogy megtudja az okát. Nem volt nehéz megtudnia. Pár perez elég volt, hogy tisztában legyen a mi szomorú helyzetünkkel.

Nagyon megindult rajta. Elnózegetett bennünket gyöngéd szemeivel és fejcsóválva mondotta:

— Gyönyörű gyermekek ! Vétek volna nyereségre, számitó tartásba küldeni őket. Ott elzüllődhetnek.

Megnézte aztán a mi kedves házunkat. A nagy, üres, kopár kertet jós elhatározólag bicczentett fejével.

— Hej, hej I Csak ember kellene ide. Aki ért a földhöz. Jobb lenne, mint tartásba menni. Ezt a gyönyörű nagy kerti földet megszipolyozó, zsirsajtoló árendásnak adni.

Aztán gondolataiba merült. Kifüstölvón gondolatait, letette az ásót, csákányt és elment, hogy találkozzék gyámunkkal.

Tudtam, hogy ez a jó ember töri a fejét valamiben. Úgy is volt.

Jöttek felénk gyámommal és ilyen beszélgetést folytattak :

— Hát nem mennek tartásba, mert akadt ember, akinek nem adott |az Isten gyermeket. Aztán akadt olyan ember, aki ért a földhöz, szőlőhöz, gazdálkodáshoz. Aki magam vagyok személyesen.

Bátyám a vállait vonogatta. De minket végtelen nagy öröm fogott el. Végre megegyeztek gyámommal.

Másnap aztán el kezdett a földműves ember dolgozni — a kertben, a földeken. Odaköltözött a zsellórházból — mihozzánk. És igaza volt. Értett a földekhez. Micsoda termőföld lett csakhamar a mi nagy szép kertünkből. Égész halom főzeléket, gyümölcsöt, burgonyát termelt a következő tavasszal. Mindenki kereste, vette. A mi házunkat ugyanis kibérelte sok időre. Aztán meg a földünk és kertünk melletti földeket „is kibérelte. Bennünket nagyon jól tartott. Öcsémet elküldötte a konviktusba tanulni. Engem meg ráfogott a gazdálkodásra. És úgy viselkedett velünk szemben, mintha adósunk volna, mintha szolgálni tartoznék nekünk.

Úgy szeretett minket, hogy édesapánk sem szerethetett volna jobban. De mi is őt.

Múlt az idő. Öcsém orvosnövendók lett, az az doktornak készült. El is készült. Elérkezett a doktorrá avatás. Erre a napra tii