Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)

1916-05-28 / 42. szám

XXV. évfolyam.

SzatmáF-Németi, 1916. május 28.

42. szám.

SZATMÁRI HÍRLAP

(HETI SZEMLE)

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAlD»

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — ,

Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér.

Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiadóhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők Pilyintl hirdetések egyszeri közlése 5 korona ----------------- Nyilttór sora 40 fillér. ----------------Me

gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap

A rokkantak.

Két angyalka játszik az égben egy csillogó gyémántokkal, kvarcz- szemekkel megtöltött serleggel. Kiöntik tartalmát; nézik, mint taszítják, vonzzák egymást a szemecskók. Külön válnak, csoportosulnak. Sorok állanak fel és sorok dűlnek ki. Előbb az első, első után a második, harmadik. A jó Istenhez mennek és kérdezik, mi az? A lipcsei csata, teleli az Úr. Azok a szemecskék emberek, harczoló katonák.

Ez a gyönyörű legenda jut eszünkbe, valahányszor rokkanttal találkozunk az utczán, legyen az gyermekiíju, vagy deresedő férfiú. Akár mankót tart hóna alatt, akár lelógó köntösujja hiányzó balját, vagy jobb kezét kutatja. Akár egy »orvasztó kór csiráit hordozza magában, akár kiapadt szemmel lelke az örökkévalóság, a nemzeti nagyok dicső Pantheonja felé kalandozik.

Minden tiszteletünk, hálánk és csodálatunk az övék, a háború sebhelyes vitézeié, a rokkantaké. Csodálattal vegyült érzésünk mellett

az a gondolat járja át lelkünket, hogy — mint a legenda mondja — por- szemecskók, ide-oda taszigált kvarcz molekulák vagyunk, elenyóző csekélységek a nagy világegyetemben s annak bölcs Alkotójához képest, aki mindent egy örök czél szolgálatába rendel s aszerint intézi egyesek, népek és nemzetek élete folyását.

Porszemek vagyunk, egy nagy czél s az isteni kifürkészhetetlen akarat gyarló végrehajtói. Ez a tudat, ez a gondolat kell, hogy átjárja mindenki szivét; behatoljon a rokkantnak és nem rokkantnak gondolatvilágába, hogy mint valami delejes áram összhangot, megnyugvást teremtsen benne.

Itt azonban nem szabad meg- állanunk. Egyesek és közösség, állam és vezetőférlla’k ne elégedjenek meg a nevelés munkájával, a lélek táplálékáról való gondoskodással, s mi ezzel együtt jár, egy egészséges világnézet kialakításával.

Munkát is kell adni a rokkantaknak, visszaadni a családnak és a társadalomnak, hogy annak hasznot hajtó szervei legyenek s ne

érezzék, lássák egy perczig sem, hogy ők fölöslegesek és csak embertársuk könyöradományaira szorítkozhatnak.

Többször ismertettük már e lap hasábjain azokat a mozgalmakat, amelyek a kormány és hadi intézményeink részéről a modern élet e fontos kérdése, a munkaadás kérdése körül tapasztalhatók, jelen alkalommal azért csak arra a törekvésre irányítjuk a figyelmet, amely nem régen a püspöki karban merült fel s ez a rokkantkérdésnek a földbirtok politikával való összekapcsolása. E törekvés célja, hogy megfelelő módozatok mellett kielégítést adjon a nép alsó rétegeiben, barczteret megjárt katonáiban élő rajongó földszeretetnek.

Hadi kórházainkban javában folyik már a katonák mezőgazda- sági oktatása, amely eddig is szép sikerre vezetett. A tanfolyamot a szükséges elméleti és gyakorlati ismeretekkel együtt elvégzik olyanok is, akiknek ugyan közük volt a mezőgazdasághoz, de a magyar tes- pedést, megrögzött maradiságot jellemző viszonyok folytán nem vettek

A nagyobbik, meg a kisebbik.

Irta: BODNÁR GÁSPÁR

Á nagyobbik fia már pályáját végzi. A pesti egyetemen. Az ország főiskolájában.

Apja a módos gazdák sorába tartozott — még ezelőtt kétszer tiz esztendőnek előtte is.

De büszkesége, életének egyedüli czélja : fiából embert, oh nemcsak embert, urat is nevelni.

— Hadd tanuljon mondotta az anya is. Hát miért ne lehetne a gazdaember gyermekéből is — ur.

Taníttatták is a Jóska fiút.

Nehezen ment az igaz. A fiú esze se volt valami éles. A gazda jövedelmét is meghúzta a nehéz ólet. Meg a Jermóketlen időnek járása.

Taszítani kellett. Huzni, vonni, mint a nehéz kerekű szekeret.

De Márton húzta. Taszította, hogy majd beleszakadt.

Már-már pusztulás ült a tűzhelyére, mikor végre — mondom — a nagyobbik pályáját végezte.

*

Mert kisebbik fiú is született. Bölcsőben ringott egy kedves gyermek, mikor már a Jóska, a nagyobbik — tengervagyont emésztett.

Márton bizony vakarta is a fejét. És sok álmatlan éjszakát körösztül virrasztott, hogy hát ... mi is lesz ebből a kisebbik fiúból.

— Hogy tanuljon? Nem bírom. Belepusztulok.

— Pedig milyen eszes, kapta el a szót kedves élete párja, Trózsi asszony.

— De mikor ma nem ész kell a tanuláshoz, hanem — műveltség.

Á műveltségen pedig Márton . . . költséget, vagyoni jólétet értett vala.

Addig — addig, mig végre a kisebbik fiúból — lakatos inas lett.

*

Idő múlt. Idő telt. Ez az élet sora.

Jóska ügyvéd lett. Úgy — hóbe-korba meg is látogatta, az öreg szülőket a prókátor ur. Hébe-hóba. És az öregek előtt eldicsekedett :

— Milyen nagy ember vagyok én apám.

— Hires, országhirü ügyvéd.

— A gazdag leányok veszkődnek utánam.

És végre kibökte, hogy már jegyet is váltott egy gazdag---------------lánnyal.

Az öregek csak hallgatták , . . hallgatták. És szemükben könnyek csillogtak. Az öreg Mártonnak is végig csurgott ránozos arozán a könnyű. Az anya meg örömköny- nyeket hullatott.

— ’Iszen, talán a mi nehéz, szegény életünk is jobbra fordul.

De nem szóltak egyetlen szót sem az öregek. Pedig már vagyonuk morzsáira szorultak. Már az ínség, a szegénység integetett feléjük. Már a jövő réme lehelett rájuk.

Még sem szóltak, egyetlen panaszhang nem jött ajkukra.

— Á fiú csak látja szegénységünket. Csak látja és látva, csak segít rajtunk.

Ám a fiú nem látta. Nem vette észre. Behunyta szemeit. Csak a jó ebédet ette meg. Csak összecsomagolt tojást, egyetmást, amit még a háznál talált ... És úgy búcsúzott el az öregektől ... jól megrakottan.

»I«

A szegénység azonban már hangosan kopogtatott Márton gazdánál.

Az asszony már mint Trézsi, egy reggel összeszedte magát. Megy a nagyobbik fiúhoz. Feltár előtte mindent. Élmondja szegénységüket és kérni fogja:

— Segíts meg valamivel, édes fiam.

Márton nehezen egyezett bele. De végre

nem ellenezte. Ám látszott rajta, egész valóján, egész lényén, hogy nem sok bizodalma van.

Az anya oda is érkezett — a fényes lakásba, fia otthonába.

A menye fogadta.

Hidegen, mereven. Jegesen. Minden parányi melegség nélkül.

Mikor a fiú hazaérkezett, ez a merevség engedett egy kicsit. De osak kicsit.

Olyan kicsit, hogy Trézsi asszony, az