Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-01-05 / 1. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi, 1915. január 5. „Uram, maradj velünk, mert már esteledik*)“ — A szatmári székesegyházban 1915. december 29-én tartotta: Antal Miklós főgimn. tanár, Szatmár-egyházmegyei áldoző-pap. — Á Biblia lapjain olvasom, hogy egykor a vízözön szennyes hullámai borítottak; el mindent s az elemek pusztító harczában csak egy törékeny íaalkotmányon, Noé bárkáján keresztül dobogott át az élet, a jövendő sar- jadék egyetlen fönnmaradt szikrája. S ma megújul a bibliának szomorú jelenete ;, vértől piros és lángoktól sistergő hullámok száguldanak szerteszét; az élet folyamának a vérnek a golyó és az aczél vágnak uj medret; a könnyektől feldagadt vér- özön őrült keringésében, van nagy reménytelenség és kétségbeesés e napjaiban, midőn recseg-ropog minden emberi alkotás és alkotmány, — a vórhullámok felett lebegő Újszövetség bárkájához, az Ur Jézus isteni Szivéhez kapcsolódik az emberiség minden hite, reménye és szeretete, ettől a Szívtől várva kételyeire megoldást, könnyeire vigaszt, sebeire orvosságot, a harcz után békét, a pusztulás után fölsarjadó életet és boldogabb jövőt. Valamelyik hindu hitregében olvastam, hogy midőn a vízözön hullámai mindent elborítva, mindent megsemmisítettek, csak egy kis lótuszvirág maradt a tánczoló hullámok taraján és ez rejtette tiszta kelyhóben a jövendő életnek, az emberi kultúrának a csiráját. A mai vórözön hullámai felett is valóságként ott lebeg a kis lótuszvirág, az Ur Jézus isteni Szive, tisztaságos kelybében rejtve az uj élet csiráját, azt a lángoló és mindent átfogó szeretetet, amely egyedül orvosolhat meg mindent :5 beteg embert, beteg társadalmat és beteg államokat, egyedül javíthat meg fölforgatott jogrendet, igazíthat ki ingatag geográfiái határokat, szüntethet meg vetélkedéseket, viharokat és háborúkat; — hisz hová már betér kegyelmeivel, legyen az szalmafödeles viskó, márványpalota, avagy országok folyók szántotta földje, — már ott a Béke. Ennek a szent Szívnek ajánljuk mi fel sok sebtől vérző és gyászt öltött hazánkat ép úgy, mint az egész emberiséget és a béke ügyét, midőn apostoli lelkű Főpásztorunk ihletett szándékához híven e 3 nap alatt székesegyházunk falai között esdekléseinkkel, imáinkkal, áhítatunkkal, rejtett fájdalmainkkal és tépelődő sziveinkkel Jézus isteni Szivéhez, az emberiség nagy orvosához menekülünk. Igen a világháború által szaggatott sebekre csak Jézus szent Szive nyújthat orvosságot, mert 0 a legjobb orvos, hisz ő maga a tiszta Szeretet. * I. Midőn egy szentéletü szűznek, boldog Alacoque Margitnak megjelent az Üdvözítő és fényözönben ragyogó szivére mutatva igy szólt: „íme a szív, mely annyira szerette az embereket, hogy irántuk való szeretetből feláldozta magát 1“ — e pillanattól fogva Isten választott szentjének földi hivatásává lett: meggyőzni az embereket arról, hogy az Isten szereti őket. 250 éve ennek a csodajelenetnek s ez idő óta az emberiség megismerte az isteni Szívnek nagy szeretetót; ennek a tudatában hódoló tisztelettel is vette körül, amely tiszteletnek az áhitat szavaiban, a zene dallamos hangjaiban, vászonra vetett ragyogó § színekben, márványból faragott szobrokban éz pompázó templomokban adott kifejezést. A szent Szívnek tisztelete szorosabbá fűzte a viszonyt az Isten és az ember között ugyannyira, hogy ha ma keresztény családhoz betérve a lakás falain az Üdvözítő sz, Szivének csak képét is megpillantom, szinte érzem annak a boldogító viszonynak melegét, mely e családot az Üdvözítő Szivébe s igy oltalmába is zárja. S amint a Megváltó Szivébe zárja ezt a családot, ugyan oda vonja a családokat, az országokat, az egész emberi nemet is, Jmert ennek a Szívnek természete a mindent átölelő szeretet. Ha a szív általában a szeretet symbo- luma, úgy az Ur Jézus isteni Szive nemcsak *) Lukács evang. 24—28. simboluma, hanem örökké csörgedező forrása is annak. Minden kifolyó csöppje a szeretet egy-egy nagy müve, amelyről a Szentkönyv lapjai, az emberiség története beszélnek : 1. Az Isten megalkotta a világot csodás kis mikrokozmusokkal népesítette Jbe a földtekót; atyai szinte aprólékos gonddal hozta meg a természet törvényeit; s ebbe a paradicsomi környezetbe odahelyezte az embert. Megteremtette mindezeket, mert nagyon szerette alkotásait. Kérdem, a teremtés tehát nem-e az Isteni Szívnek, a Szeretetnek nagy müve volt ? 2. S mivel annyira megszerette alkotásait, főképp az embert, bukásában is megsajnálta ; a már-már kélségbeesőnek odaadta a munkát, mint a test és lélek egyensúlyát, — a messiási Ígéreteket, mint egy szebb jövő reményteljes zálogát. Kérdem ez nem e a szeretet müve volt ? 3. S midőn az idők telje bekövetkezett, az Isten maga lejött a földre, emberré lett, boldogságot hirdetett az aggódó embernek, irtotta a bűnt, hintette az erény magvait, jót cselekedett, tűrt, szenvedett. Hát mindez nem-e a szeretet müve volt? 4. De az Isten még ezzel sem elégedett meg. Azt akarta, hogy saját földi élete árán megváltsa az embernek örök mennyei életét; keresztre feszittette magát, lándzsával döfette át Szivét, hogy ezen a nyíláson át minden halandó hozzá férhessen, hogy kiömlő piros vérében megfürödve mindenki újjá születhessen. Ez mind nem-e a szeretet müve volt? 5. S hogy a megujhodott emberi lélek egykor magára ne maradjon, megalapítja Szentegyházát, elküldi a vigasztaló Szentleiket, a földi vándornak saját testét, az élet- kenyerét, adja táplálékul, hogy igy vele maradhasson a világ végezetéig. Hát ez nem-e a szeretet müve? 6. S hogy a szentséges Szívnek különösebb kegyelmét is említsem. Árpád népét ide hozza a négy folyó vidékére letelepíti a fenyves Kárpátoktól övezett s arany kalászoktól ringó rónaságon, szent és bölcs királyokkal ajándékozza meg, melengető anyai szárnyak alá, a Patron? Hungáriáé oltalmába helyezi, ezer veszélyek között ezer éven át védi, oltalmazza és föntartja. Hát ez, kérdem, nem-e az isteni Szívnek, a Szeretetnek nagy müve? Akár a tengerek mélyére szálljak a zsoltárossal, avagy a bérezek csúcsait keressem, — akár a puszták néma sivatagjait, avagy a suttogó erdők beszédes sűrűjét kutassam, — akár az ártatlan gyermekek mosolygó szemeibe tekintsek, avagy a haldoklók megtört szemeit fogjam le, akár a boldogság vidám kaczagását, avagy a fájdalom szaggatott zokogását figyeljem meg, — mindenütt ott látom, ott halom, ott érzem Jézus, a te isteni szivednek a dobogását 1 Értem a vates-t, a költőt, midőn szent elragadtatásában igy kiált fel: Miként a tenger mindenfelől Körülfogja a szigetet Körülfogod Te a világot Isten legtisztább szeretet! II. S ime e mindent átfogó Szeretet gyújtópontjába helyezett emberinem mégis betegen vergődik; égési- és lősebektől szaggatott teste körül csoportosulnak az odahívott kiváló orvosok a korszellem fölkapott nagyságai. Tanácskoznak és tanácstalanul állanak. Megszólal az egyik orvos, a fölvilá- gosodás: „A betegen nem segíthetek, mert a kifolyt vér helyébe uj vért ón sem teremthetek!“ „Hogyan segithetnetnék én? Sóhajt fel a tudomány — „mikor a halál küszöbéig terjed csak tudományom határa 1“_A modern technika bűnbánóan vallja be : „Én sem segíthetek; a háború alatt nem az életnek, hanem a halálnak állottam szolgálatába; ép tökéletesített fegyvereim ontják a beteg vérét.“ A Bölcselet gúnyosan szólal meg: „E beteghez nekem semmi közöm!“ Az örök béke sajnálkozva jegyzi meg: „E beteget rég kezelem ; fájdalom, sűrűn beadagolt gyógyszereim, a hágai békekonferencziák, hatástalannak bizonyultak! A kapzsiság czinkusan mentegeti magát: „Minek gyógyítanám meg a beteget, hisz belőle élek?“ Á történelmi matórializmuson fölnevekedett politika egykedvűen vet oda: „Hagyjuk magára a beteget, a természet talán segítségére jön!“ — Megjelenik végül fehér fátyoléban a veres kereszttel ékiteit jótékonyság is a szívből könnyező charitas,: „Oh hányszor törlém föl a könnyeket, de azok forrását el nem apaszthatom; hányszor kötöm be a sebeket, de a sebek újból fölszakadnak! Enyhítek a fájdalmakon, de a beteget meg nem gyógyíthatom!“ Több nincs! A tanácskozásnak s talán a betegnek is vége. Nem ! ón még egy más orvost hívok a betegágyhoz. Oda hívom, oda könyörgöm az Ur Jézus isteni szivét. S Ő eljön a mi hívásunkra, szelíd szemei fürkészve vizsgálják a lázbeteg arezvonásait, jóságos kezei megpihennek a beteg forró lüktető homlokán, majd odahajol a ziháló kebelre és kihallgatja a beteg szív szabálytalan dobogását; azután igy szól: „Szegény barátom. Te sokat szenvedő Emberiség, bizony súlyos beteg vagy 1 Szemeid homályosak, mert kioltotta azok fényét a szemek kívánsága. Karjaid összeasztak, mert megfonnyasztotta azokat a kapzsiság és a birtokának a megkivánása. Lábaid el- erőtlenedtek a megterheltetéstől, mert azok vették át az értelem szerepét is. Belső szerveid forronganak, mert nem 'bírják el az élvezetek kizsákmányoló uralmát. Á kevélységtől és elbizakodottságtól homlokod, agyad lázas, mert nem csillapítja azokat az élő Istenbe vetett s alázatra intő hit. Vállad, termeted megrokkant, a föld felé görnyedt, mert minden reményedet csak a földiekben keresed. Szabálytalan a szive dobogása, mert tele van rendetlen kívánságokkal, melyek kiszorították abból az Istennek és a felebarátnak a szeretőt. S romlott véred diadalmaskodik rajtad és a sok izgalomtól agyonzaklatott idegzeted az őrületbe kerget, hát önmagádat marczangolod, saját testedet szaggatod s téped, önvéredet ontod és saját alkotásaidat, saját kultúrádat hamvasztod el a világháború lángtengerében. De én megvigasztallak Téged és visz- szarántalak a megsemmisülés útjáról. Tekints az én keresztemre s tanulj meg újból hinni és imádkozni! Nézz oda föl a magas kék égboltozatra, ott az Isten lakik, aki földi pályád végén egy más boldogabb világot tartogat számodra; tanulj meg remélni abban ! Aztán hajtsd ide fejedet az ón keblemre ! Ez a Szív Te érted dobog. Helyezd szivedet az én Szivembe azon a résen át, melyet egykor a lándzsa nyitott rajta s majd a Te szived is lángra gyűl az én szivemtől s megtanul tőlem újból szeretni Istent és felebarátot. Én, aki az egész világnak Ura ős Istene vagyok, meggyógyítom nemcsak az embernek, hanem a népeknek, az országoknak s a világoknak is a szivét. Hisz én vagyok a ti orvosotok, az örök a mindent elárasztó szeretet, aki veletek marad a világ végezetéig * Nemrégiben a harezmezőn egy elesett katonára bukkantak, kinek imára kulcsolt s megmerevedett kezeiben ott találták az Ur Jézus tövissel koszoruzott szivének a képét, melyre a haldokló vitéz még e szavakat Írhatta: „Uram, maradj velem,,mert már esteledik ! Hisz szentül Ígérted : Én veletek maradok a világ végezetéig !“ Jézusnak isteni szive ! Te, ki ennek a haldokló vitéznek betöltötted utolsó gondolatát 8 fölfogtad szivének végső dobbanását, ki földi jártadban letörölted a könyeket, heg- gesztetted a sebeket, fölemelted az elesetteket, az árvákat és özvegyeket, föltámosztot- tad a halottakat, lecsillapítottad a viharokat, Te ki ezer éven át föntartottad hazánkat, — jöjj és légy orvosunk bajainkban I Gyógyítsd meg beteg sziveinket, szüntesd meg a háborús küzdelmeket, add vissza az anyáknak fiaikat, a hitveseknek férjeiket, a gyermekeknek édes apjukat, a tűzhelyeknek a családi élet melegét, a szegényeknek a munkát és mindennapi kenyeret, a társadalomnak a közélet visszatérő rendjét, nyújtsd a béke olajágát a harczokból győzedelmesen kiemelkedő hazánknak és hü szövetségeseinknek, és zárd szivedbe a neked fölajánlott hazát és nemzetet! Jézus szive, jöjj, siess hozzánk, mert esteledik ! Hisz szentül megígérted, hogy velünk maradsz a világ végzetéig.
