Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-09-15 / 73. szám

2

Szocziális igazságszeretetet az építő, de nem romboló törekvésekben. Földet az osztó igazságnak és a jogok tiszteletének határai közt, de nem a parczellázásoknak és uzsoráknak polipjával.

Ha testvéreinknek igazán haza fáj a lelke ... és a honvágy őket ezrivel hozza majd haza: tapasztalni fogják, hogy mi csakugyan mindent elkövetünk érettük s ők maguk fogják belátni: mit várhatnak attól a hazától, attól a nemzettől, mely vérének hullásával, fegyerének győzelmével az egész világ előtt bebizonyította . . . hogy élni joga van, inert nemcsak hazát szerzett, de azt a földet, azt a hazát meg is tudja tartani, hogy itt minden polgár élhessen és munkával boldog lehessen.

A

Városi közgyűlés.

A szeptember havi városi közgyűlés hétfőn, folyó hó 13-án délután volt.

Tárgyai olvasó közönségünk előtt általában ismeretesek. így pl. a polgármesteri jelentés beszámol a törvényhatóságoknak őfelsége, a király előtt megjelent hódoló küldöttségről, mely küldöttségben Szatmár sz. kir. városa is, mint önálló törvényhatóság vett részt a főispán és polgármester képviseletével.

Házi ezredünk haza helyezése érdekében indított akcziónk ily formában nem sikerült. De mint tudjuk, városunk körébe és vendégszerető falai közé érkezett a 65. gyalogezred és úgy a tisztikar, mint a legénység elhelyezkedett. Polgármester azt javasolja, hogy a törvényhatóság üdvözölje az ezred- parancsnokságot.

Városunkban — a jelentés szerint minden iskola megnyílt. (?)

A fogolytábor elhelyezése ügyében megindított lépések eredményre nem vezettek. Úgy látszik e tér állandó helye marad a táborKilépek ismét az utczára s nehéz gondolatokba merülve ballagok hazafelé. Süvítve zug el a szél a házak felett s a távolból muzsika-akkordokat hord magával. S a hangok mint tisztábbakká s tisztábbakká vállnak. Valami fényes, úri társaság keres vigaszt zenében és dalban. Pazarul világitó villanyfények csapnak ki az utcza sötétjébe s éle, bók, kacaj, lárma olvadnak egybe bábeli zavarrá. Az ének s zene trillázva száll ki az ablakon s kóbor szelek röpítik a sóhajos kórházak felé a tört dallamokat. Szegény katonák, nyöszörgő, hörgő, halállal tusakodó, fiatal életek, mit szóltok ti az ilyen háborúhoz, az ilyen háborús éjhez. S talán igy volt az akkor is, amikor ti halált megvetve rohantatok a tüzet okádó gyilok elé, amikor rémes csatamezőkön csak a vérvilágu hold virrasztott összetört, összelőtt testetek felett. S szeretnék behajolni a nyitott ablakon s dalt, zenét tulharsogva beszólni a kórházak életéről, a kórházak éjjeléről. Szeretném megkérdezni ezt az élces, fényes társaságot, vájjon vér ben s könyben, hamuban és zsákban penitentiát tartott-e ?

Tovább haladok. Hátam mögött elhal a zene, hogy aztán messze valahol előttem — korcsmában és kávéházban, urak és munkások között — újra elkezdje. Tombolva szól. Ujjongás, kurjongás, rekedt orditás kiséri.

S eszembe jut annak az öreg papnak az igéje: a háhoru büntetés. S felteszem a kérdést az esti szélnek, hadd rohanja be vele a várost, hadd nézze meg fele az ablakokat: megvezekeltünk-e már bűneinkért ?

Csörömpölve szakad föl az utcza végén egy ajtó s elázott, dülöngöző alakok szállingóznak ki rajta. Tizenkettőt üt az óra. Valahol messze — ki tudja hány és hány helyen — egy sápadt vitéz szive dobban utoljára.

„SZATMÁRI HÍRLAP,

nak. A város belterületében azonban a megfigyelő kórházakat megszüntették és a barakkba helyezték.

A közegészégi ügyről, főleg a fogolytáborban fellépett kolera elnyomásáról a múltkor bővebben irtunk.

A polgármesteri jelentés megemlékezik Bodnár György kir. tanfelügyelő tiz éves működéséről. Szóról-szóra igy :

— Nem mulaszthatom el megemlékezni egy csendben, szinte titokban tartott jubileumáról, mely a tisztelt bizottságot is közvetlenül érinti. — Tiz éve ugyanis annak, hogy a szatmári, szatmármegyei kir. tanfelügyelői állást Bodnár György kir. tanfelügyelő ur tölti be, felettes hatóságának legnagyobb megelégedése s elismerése, s alantasai szeretető s hálája mellett. — Áldásdus működését e helyen nem részletezhetem, de mindenesetre méltatni kívánom azt a körülményt, hogy az ő agilitásának, ügybuzgalmának s városunk iránt minden alkalommal megnyilatkozó jóindulatának több . jelentős intézményünket köszünhetjük. — Örömmel üdvözlöm Őt nagyfontosságu hivatali munkásságának ezen évfordulóján, hogy áldásos tevékenységét a köz és minden igaz ügy érdekében minél tovább jó egészségben gyakorolhassa.

A jelentés kapcsán a polgármester még pótlólag megemlékezett Véchey Elemérnó haláláról és az ő halálával Szatmár városára szállott, körülbel 80 ezer korona értékű örökségről.

„Majd Bodnár György kir. tanfelügyelő köszönte meg, hogy 10 éves jubileuma alkalmából a polgármesteri jelentés róla megemlékezett. Hálával utalt az ő derék munkástársainak, a tanítóságnak munkájára, a kormány és város támogatására, amelyek őt eddigi munkájában támogatták.“ (Szamos tudósításából.)

Duszik Lajos városi képviselő az ő nemes, szép indítványát illetőleg, hogy foglyainkat segitsük : megújította. Közgyűlés — fájdalommal — konstatálja, hogy elhárithat- lan akadályok vannak, melyek miatt itt ezt a nemes akcziót meg nem indíthatja.

Közgyűlés elfogadja a Gőzmalommal kötött szerződést. A bérkocsik tarifáját közgyűlés ilyen fokozatban hagyta jóvá a háborús időkre.

Az uj díjszabás egyes tételei a következők :

Kétlovas kocsi:

Egylovas kocsi:

egész napra

16 — K

12-—K

fél napra

9-—K

T— K

egy órára

3.—K

2.—K

fél óra

1-50 K

r-K

egyes járat

1-50 K

1— K

vasúti állomásig

2-K

1-40 K

vasúti áll. éjjel

2-60 K

2 —K

A sorompókon kívül, ahol kövezett ut van, az óraszámra megszabott dijak kötelezők.

Vidékre köves utón kilométerenként 40 fillér, kövezetlen utón szabad egyezkedés tárgya.

Mi okozza a fadrágaságot ? Erre a kérdésre egyik laptársunk a „Tiszántúl“ igy felel: A fadrágaságnak egyik oka, hogy nincs fuvaros, a ki szállítsa a fát s ezt a helyzetet a fakereskedök kihasználják a fauzsorára s zsebük megtömésé'e. Az. a fa, amelyik még az erdőben u. n. lábon áll, azzal ez évben és e télen még nem füt senki, még ha volna is munkáskéz a letárolásra. De füthetne azzal, ami már ki van termelve. Ilyen tüzelésre kész fa pedig van elég, de a fakereskedök, a speku- láczió nem engedi, hogy forgalomba kerüljön. Egyes fakereskedő ezégeknek rengeteg fakészletük van, de még mindig várják a magasabb árakat, amelyet remélnek a megszorult közönségből kipréselni. Pedig ezeket az óriási famennyiségeket még akkor szerezték be, mikor olcsón jutottak hozzá. Egy faspekuláns úgy nyilatkozott, ha egy métermázsa búza 40 korona miért ne lehetne egy köbméter tűzifa 20 korona. Erre a felelet csak egy lehet: maximálni és rekvirálni a fát is.

Szatmár-Németi 1915. szeptember 15.

Magyar pénz az olasz hadseregnek.

Idegen biztositó intézetek árulása.

Meglepően hangzik, de tény, hogy sok száz magyar katonát magyar pénzen vásárolt fegyverrel, magyar emberek pénzén vett gránáttal ölnek meg az olaszok a most folyó háborúban. Még inkább meglepő, hogy ez a magyar pénz már a háború alatt került az olasz hadi kincstárba. Azért adták oda az olasz kormánynak, hogy abból is fegyvereket, municziót vásároljon. Nem kis összegekről, hanem milliókról van szó.

Hogy ez megtörténhetett, abban vétkesek mindazok, akik olasz biztositó intézeteknek fizettek biztosítási dijakat, mert ezek a biztosítási dijak kölcsönkép most az olasz katonai pénztárba vándoroltak.

A „B. H „ egyelőre két biztositó társaságra utal, amelyek, bár a monarchia területén működnek, tőlünk szedik össze a pénzünket, mégis az ellenséges Olaszországnak nyújtanak hadikölcsönt. Eszerint az egyik trieszti biztositó társulat velenczei fiókja 20 millió lírát jegyzett az olasz hadikölcsönre. Egy másik osztrák biztositó intézet, mely szintén az Adria mellett működik, 4 millió lírás jegyzéssel könnyített az olasz állam pénzügyi gondján. Ez a két társaság és a konczertjükbe tartozó 6 belföldi biztositó intézet összesen 764,535.000 korona vagyont gyűjtött, 137,100.000 korona díjbevételt ért el legutóbb. Majd ezer milliót gyűjtött tehát a két olasz társulat Magyarország és Ausztria polgáraitól, akik igy közvetve az ellenség segítségére siettek.

Ha elgondoljuk, hogy az olasz kormány hadikölcsöne sehogy sem akart sikerülni és mig Németország 14 ezer millió márka hadikölcsönt kapott polgáraitól, a monarchia majd 6 milliárd koronát, addig az olasz ha- dikölcsön egyszer ezer milliót sem tesz ki, meg bírjuk érteni, hogy az a negyedszáz millió korona nagyon jól esett az olasz kormánynak, amivel a magyar és osztrák polgárok pénzén segített rajta a két biztositó intézet.

A botrány megtörtént. Azt visszacsinálni nem lehet. Nem lehet hazafiatlansággal vádolni a jóhiszemű magyar birtokosokat, gazdákat, intézményeket, akik a trieszti vagy az adriai biztositó intézetnél kötöttek biztosításokat. Végtére ők nem gondolhattak előre arra, hogy ilyen gazság is bekövetkez- hetik. De ha már nem is lehet a bajt meg nem történtté tenni, azon okulni — hazafias kötelesség a jövőre.

Egy indítvány — a kárpáti falvaknak érdekében. Tudom, látom, tapasztalom, hogy városunk polgárságának nagyobbik része kivette a maga részét a hazafias áldozatokból. Éppen ez a esudás lendület, ez a szinte szegény-asszony korsójához hasonló kimeríthetetlen forrás keltette fel lelkemben azt az eszmét, hogy és mikép lehetne Szatmár városát oda vinni, azon törvényhatóságoknak és vármegyéknek sorába, amelyek megértették, mik a mi nemzetünknek a Kárpátok; mire hívnak, intenek minket az ősi bérezek és völgyek ... és mit teszünk a nemzet jövőjére, mikor ott őrhelyeket építünk, alkotunk e esudás nemzet számára.

A város maga 2000 koronát adott ezen czélra. Ez eszmének megvalósítására. Nem csudálkozom, hogy csak ennyit adott. Hiszen nagy terheket hordozott, viselt itt ... a hol az áldozatos kötelességekből több jutott számunkra, mint sok-sok más városnak az ország bensejében.

E két ezer koronának magva azonban kell, hogy bőtermést hozzon a Kárpátok romjaira és e nyomokból foenixként kikelt uj községek, a nemzet őrhelyeinek és kultúrájának megalkotására.

Szatmár múltja, becsülete, nemzeti felfogásának érettsége és erőssége követeli, hogy e város minden polgára mozduljon meg.

Legyen szabad indítványoznom, hogy e város minden polgára, minden honleánya, asszonya és hajadona, a kinek csak minimális jóléte, jövedelme, foglalkozása van — adóztassa meg önmagát, önként a nagy nemzeti misszióra.