Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-09-15 / 73. szám
XXIV. évfolyam Szatmáp-Németi, 1915. szeptember 15 73. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP 'S ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 . — , Negyedévre — 2 K 50 i. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁK GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZHEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. III-. Bakkay Kálmán kiadóhivatal. főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Haza fáj a lelke a magyar kivándorlónak Amerikából. Ide száll hozzánk gigászi küzdelmeink közé. Mert most már nemcsak a honvágy szenvedései öldösik lelkét; de a tépő gondolat, a lelkiismeret furdalásainak tövisei is szúrják, hogy talán magyar testvéreik gyilkolására, vér- szerint való vérüknek ontására gyártják az öldöklő municziókat. Ezen sorokat irtuk e helyen márczius 3-án. S immár az amerikai „Szabadságinak, az amerikai Magyar Szövetség lapjának julius 30-iki számában olvassuk, hogy a tengeren túl megmozdult az amerikai magyarság. Sokan ott hagyták a municziókat gyártó gyárakat, s kerestek, ha találtak más foglalkozást. Mások — ezren és ezren lelkűkben már itthon vannak. Haza fáj a szivük, mert csak most érzik igazán, hogy szivet cseréljen az, a ki hazát változtat. Az amerikai Magyar Szövetség gyűlése megtörtént, ns ez a gyűlés egyhangú lelkesedéssel mondotta ki, hogy a világháború végét jelző béketárgyalások megkezdése idején, az Amerikai magyar szövetség az amerikai magyarságot egy monstre nemzet-gy ülésre hivja össze — melyre meghívást kap az amerikai magyarság minden alkotó eleme. S mi czélja e gyűlésnek? Hogy az Amerikai magyar szövetség a haza vándorló magyarokat, a kiktől a nemzet oly sokat vár — programmal lássa el. A nagy nemzetgyűlés előkészítésére a magyar politikai élet nevezetes férfiait véleményadásra kérik fel. Az amerikai magyarság tehát megmozdult. Agyában, lelkében a hazatérés gondolata zsong, hullámzik. Milyen programmal jöjjenek vissza? — kérdezik tőlünk. Mit várhat az amerikai magyarság otthon? A magyai 'nemzettől, a magyar kormánytól, politikai, szoczi- ális és gazdasági tekintetben. Megmozdultunk-e már mi is — a tengeren túl élő magyarság hazatérésének akczióját illetőleg? Nincs kétség benne. De inkább lélekben, kivánalmaknak izzó vágyódásában. Konkrét formában: — talán még — nem. íme, maga az amerikai magyarság megmozdulása sürget most már minket arra, hogy mi is mozduljunk. Hiszen pl. Németországban már egész irodalma van e kérdésnek. Azt hisszük, nálunk az Országos Kivándorlási Tanácsnak kellene itt az első, indító lépést megtennie. József főherczeg a minapában a magyar katonákról nyilatkozván, kapcsolatosan azt a kijelentést tette, hogy mindent el kellene követnünk az amerikai magyarok haza vándorlása érdekében. Igaza van. Mindent. De óvatosan. Nagyon meggondoltan. Hogy aranyhegyeket ne ígérjünk arra a kérdésre ; mit várhatnak itthon-otthon? Csak azt ígérjük, a mit valójában megcselekedhetünk, megadhatunk. Nehogy már a kezdetek kezdetén kiábránduljanak. Mert édes jó Istenünk! Mit adhatunk mi ezekben a vér és vagyon áldozatos idők után? Helyet kidőlt sorainkban. Munkát — elvesztett munkabírásunknak ürült helyein. Éjjeli látogatás. — A Szatmári Hírlap eredeti tározója. — Irta: Dr. NYISZTOR ZOLTÁN Búcsúzik a nap. Vörös, kipirult arcczal bukik alá a magas égről s néma fájdalommal tekint vissza a bevilágított tájakra. Rémes egy nap volt; ma ismét öldökölték egymást az emberek. Zengő himnuszok helyett ágyuk torka bömbölt s a föld színét füst s fojtó gáz vonta be. A nap megáll az ég peremén s piros vérkönyekkel sírja azt tele; s aztán alá bukik; könyüi azonban még perczekig gyászolnak ott az égen. Szomorú gondolatok kószálnak agyamban, szivemet két kézzel facsarja a bánat. Látom dagadó patakokban ömleni a háborúban kiontott vért s fülembe zug a halálhör- gés. Szemeim előtt pattogva czikkáznak a golyók s kíséretül rémes áriák szólanak. S hatalmas, nagy csapatok vonulnak el előttem. Átlőtt szívvel, átlőtt fejjel. Hallgatagon, magukba mélyedve mennek át a másvilágra, a nagy számadásra. Az egyik élt húsz évet; a másik után hat éhes gyermek ri; azt egy reménytvesztett, öreg pár siratja; az ott egy még föl nem épített vár romjain jár. S az egész egybe véve ? Könybe, gyászba borította a fél világot. S eszembe jut egy öreg pap, egy fehér hajú, imádságos lelkű pap, aki a háború egy újabb csapásnál igy kiáltott fel: „Meddig sújtasz még bennünket hatalmas, nagy Isten? Talán nem teltünk még eleget bűneinkért „é S csakugyan, a hivő szív s a kutató ész egy helyen lyukadnak fki. A háború lényegében már benne van, hogy Isten büntetése, ostora legyen. A háború egy rossz, amit a szabadakarat elfajulása hozott létre. S hogy Isten ezt megbüntesse, megengedi következményeit : ránk bocsájtja a háborút. S keresni, kutatni kezdem, vájjon eleget tettünk-e már bűneinkért; vájjon meg- bünhődtük-e már a múltat s jövendőt ? * Éjfélre hajlik az idő. Lomha, vak sötétség fekszik az utczákon és sötét, csillag- talan ég borul a házak felé. Viharszag reng a levegőben. Mereven, egyedül, a többi házakból mintegy kibontakozva áll a kórház. Magas, terebélyes fák fogják körül s borulnak lágyan ablakai fölé, mintha visszatartani akarnák azokból az összetört testekből kiröppenő lelkeket. Sötét gubbaszt a folyósokon s csak itt- ott küzd az éj árnyaival egy-egy halvány fényű villanylámpa. Kalapálva ketyeg valahol egy óra ; vájjon kinek a perczeit szám- lálgatja. A nyitott ajtókon nehéz, szokatlan szag csap ki s csak néha surran el a falak mentén egy-egy ápoló vagy beteg. Halkan belépek az egyik terembe ; hatalmas, nagy méretű. A nehéz betegek terme; vagy Ihatvan-hetven részben megcsonkított, részben összetört hadfi benne. Megállók az első ágynál s egy keservesen nyöszörgő beteg fölé hajolok. Alszik, lázasan alszik. Álmaiba elkísérik nappali társai: a láz, a kin. A takaró egy helyen élesen emelkedik ki: egy megcsonkított lábszár meredezik alatta az ég felé. A fájdalom megrángatja a beteg arczizmait s homlokára ránczok ülnek. Csendes éj van, kínoknak éjjele ! Vad, haragos orditás dördül meg a terem másik végén. Egy hasbaszurt katona kínlódik hörgő, vérző tüdejével. Még sok az ereje: falrengető kiáltásokban ad fájdalmainak kifejezést. Szeme villámokat szór a sötétségben, a fogai ropogva surlóduak össze. És aztán elcsendesül, haragos vonásai megszelídülnek s álmaihoz csak sípoló tüdeje veri a taktust. Hörögve fetreng egy másik az ágyon. Feje köröskörül vastagon bepólyázva. Tüzes, véres szemei riadtan forognak üregeikben s néha megállapodva bambán, üvegesen vesznek el a messze sötétségben. Jelenlétünkről tudomást nem vesz. Nincs eszméleténél. Már napok óta halálát várják. Ki tudja, vájjon e rémes hörgés nem-e a hanyatló erőnek utolsó erőfeszítése. Csendes éj van, kínoknak éjjele. Nesztelenül surranok tovább az ágyak mellett. Sóhaj, köhögés, hörgés, nyöszörgés kisérnek mindenfelé. Lázasan forognak ágyaikban a betegek s álomban elejtett, értelmetlen, tört szavak, szaggatott sóhajok hallhatók. S úgy képzelem, mintha az a sok kin az én fejemet hasgatná, mintha az a fájdalom az én ereimben verne lázasan, mintha az a sok vér a szivemből omlana s a sóhaj az ón keblemet kínozná. S önkénytehe- tetlenül is felkiáltok : „Uram nézz szenvedéseinkre ; vérben s könyben vezekeltünk bűneinkért 1“