Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-09-01 / 69. szám

XXIV. évfolyam. Szaímáp-Németi, 1915. szeptember £ 69. szám. ■ i Buli..-- ■? (HETI SZEMLE) bi£) M POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Egész évre 10 K — í. Félévre — 5 , — . Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos & SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir dotések stb. l)r. BakUay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri kBzlése ■ korona ----------------- Nyllttér sora 40 üllér. ----------------­Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Szeptember a jövő Magyarországnak, a nemzet hite szerint való örökifjuságnak — az uj esztendeje. Mikor a természet arczulatára ráborul a hervadás első lehellete : akkor a nemzet életén az ifjúságnak jö­vendője lebeg. A természet, mely csak az imint ifczó szerelemben egyesült a nyár­ral, már enged heves szenvedelmé­ből. Bontakozik öleléseiből. Szeli- debb. Megcsendesedik. Komolyabb arczulatát láthatjuk. Pillantásai bá- gyadoznak. A tarlókon kibontja szárnyait a szellő; nem forró lehe­let ő már. A föld első hideg sóhaj­tása, didergése azért, a mi — volt. A fecskék lityi-lotyi csicsergéssel a bucsuzásról beszélgetnek. Vad ga­lambok csapatostul ülnek a cserjék­ben. A madár szárnyával ver. Bo­gár bújik, igyekszik a sűrűn hulló sárgult levelek közt. A gólya nagy komolyan kipislog a határból. Ma­gasban lebegő vad ludak hangjai mintha búcsúztatót hallatnának . . . S miközben észrevétlenül igy alakul a természet képe: a nemzet életében tavasz indul. Megnyilnak az iskolák ajtajai. Az izzó nyári napo­kon üres termek virágos kertekké vál­nak. A mi édes, sokat szenvedett, vérhullásoktól megöntözött, vitézek csontjai poriadásától megterméke­nyített és dicsőségesen megujhodott hazánknak gyönyörű virágos kert­jeivé lesznek. És most különösen. Nemcsak a ter­mészet hervadásainak képei között nyílnak ki a nemzet virágos kert­jei. De megnyilnak rettenetes, vilá­got megrázó harezaink közt, me­lyekben „annyi ifjú onta vért,“ me­lyek közt a nemzet „virága bull.“ A harczok öldöklő angyala járt közöttük. S miként Rachael siral­mai nyomán könyözön támad bár; de büszke gyász, hogy él, akit halálra keres vala a zsarnok: úgy a mi anyá­ink és apáink is sirva-sirnak, de boldogok, hogy él a nemzet és áll Buda még. S büszkén emeli fel homlokát a haza, mert az első szü­löttükön kívül marad még nemze­dék, hogy megujhodva, vérben ál­dozatokban, dicsőségekben, okulá­sokban, erkölcsökben megtisztulva, halandó, elmúló soha se’ legyen. Oh uj nemzedék, ki értelmed rügyében, szivednek fakadó bimbó­jában éled át ezt a rettentő küzdel­met . . . könyben ringó szemeinket reátok függesztjük. E könyben van szakgató fájdalom ... de e köny teltebb a boldogságnak, a remény­ségnek, a büszkeségnek könyeivel. Nekünk, deresedő emberek ifjú­ságában is voltak eszményeink. A nem­zet egéről reánk is csillagok ragyog­tak „Őseink szelleme lebegett mi felettünk is.“ Yirágnyiláskor is tud­tuk, hogy a föld, mely termeli, hő­sök porától vegyült . . . De ti . . ti, a kik utánunk jösz- tök, ha feltekinttek majd az égre: mennyivel több csillag ragyogásá­ból érzitek meg bőseink szellemét. Ha a Kárpátok közt bolyongtok . . vitéz apáitoknak, testvéreiteknek, virágos ifjúságnak sirhalmai közt értitek és érzitek mi a haza? Mit kér, miután sóhajtoznak dicső hőseink. Oh uj nemzedék!.. Oh kerté­szei a nemzet virágos kertjének mily drágák, kincsek vagyok ti nekünk. A rokkantak lelki világából. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Irta: PSZICHOLÓGUS. Lükő Béla dr., az immár országos nevű fiatal orvos beszélte el nekem a következő kórházi esetet: — Egy sebesült katona lábát vizsgá­lom. Már szinte fekete. Az amputálás szük­ségessége és gyors végrehajtása kétségtelen. — Vitéz barátom a lábát amputálni kell, viselje sorsát megadással. — Azt nem élem túl; szinte sirta lel­kének nagy, viharos zivatarával. Leheteten túlélni. Inkább meghalok . . — Élni fog és egészséges lesz. És a kétségbeesett ember könyörög, kérlel, hogy ne amputálják. Majd öngyil­kosságról beszél. Engedjük, juttassuk inkább fegyverhez. Hogy meggyőzzem a mi Ítéle­tünknek komolyságáról és biztosságáról, ér­zéketlen lábaszárába szurok tűvel . . — No lássa., hát most még csak a lába halott, de egészen halott lesz . . ha . . ;— Végre aztán megkezdődik az elalta- tás. És mi más történik. A láb elválik a testtől. A vitéz katona, aki úgy elszánta magát a halálra inkább, mint a láb nélkül való tovább élésre . . mikor elsőben fölébred . . és veszi észre, hogy az amputáczió csak­ugyan megtörtént, egyik lába nincs: elsőben is azt kérdi: — Milyen az a müláb ? Aztán — Lebet-e vele lépni, járkálni ? Majd megint — Csak dolgozni, dolgozni lehetne Czi- pész vagyok . . fogok-e vele dolgozhatni ? Megnyugtatjuk . . * * * Azt hiszem ilyen, ehhez az esethez ha­sonló nemcsak egy, de számtalan más is megtörtént. » De a mi esetünk is elégséges arra, hogy némileg a rokkantok lelki világába tekinthessünk és lélektani megfigyelésekre és következtetésekre juthassunk. Mindenekelőtt azt a tapasztalatot kell konstatálnom, hogy a háborús idők folyamán az élet és halál közt lebegő sebesültek lelki világában az élni való vágyás, az élet ösz­töne általában rendkívüli módon megnyil­vánul. Nem úgy, mint a harczokban. Ápolónők beszélik, hogy a sebesültek közt mindennapi eset volt, mikor azok ilyen nyilatkozatokra fakadtak. — Most drága előttem igazán az ólet. — Most tudom mi az élet. — Most tudnék igazán értékesen élni. — Most becsülném meg csak az élet esztendeit. Ezek a sebesültek a halál tor' in voltak. Közvetlenül látták a halált és baj­társaiknak hősies elestét. Végperczeit. Fel­fogták sóhajaikat. Nagy iskolában voltak. Egyszerre két iskolát végeztek az élet és halál iskoláját. A halál volt a tanító. Elő­adta mi az élet és hogy kellett volna, vagy kell élni. Itt tehát még az élet ösztöne a maga önálló megnyilatkozásában, jogaiban, ösztö­nében, megnemesedett szépségében nyilvánul. Hogy jó élni. Szép az élet. Csak tudni kell hogyan kell élni. Ám ehhez a természetes ösztönhöz, az élet ösztönéhez különös módon társul a lélek egy másik ösztöne, virtusa, szenvedelemmé vált ösztöne. Az élet ösztöne egy társösz­tönhöz ragaszkodik. A munkaösztönéhez. A mellyel szép csak az élet. A mellyel élet az élet. Es amely nélkül siralmas vergődés, szenvedés, csapás, siralomvölgyben, siralom­házban való — létezés. És e társösztön — a munka ösztöne. Madárnak a repülés, halnak az úszás, virág­nak a virágzás az élete. íme, a mi sebesült katonánknak az esetében tehetünk ez irányban igen értékes megfigyelést. A sebesülés pillanatában vagy legalább súlyos tudatának voltában, felébredt a mi katonánk lelkében okvetlenül az élet ösztöne. Az élni-vágyás. Mert az érzések társulásá­val nem lett bizonyossá még az, hogy ő munkaképtelen. Mihelyt azonban az orvosi nyilatkoza­tot hallja, hogy lábát amputálni kell, mert különben nemcsak a lába, hanem ő maga is halott lesz, a halál fia . . . abban a pilla­natban képzeteinek mozgalmasságában az élet ösztönét, mondjuk kedvérzetét elrontja egy másik hatalmasan felébredt képzet-tu­dat. Az a képzet-tudat, eszmélet, hogy ő munkaképtelenné válik, rokkant lesz. Dol­gozni nem tud majd. Munka nélkül pedig . . neki nem élet az élet. Sőt gyötrelem, éle­tének tönkretevése. Hát ime ő ezt az állapo-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents