Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-12-31 / 103-104. szám
2 ömlésének esztendeje voltál te távozó esztendő. Koporsódban millióknak reménye, szerelme, élete van. Millióknak legdrágább kincsét viszed az elmúlt időknek sirjába. De koporsódban van a feltámadás. A megujhodott uj nemzet, uj élet szendereg benned. Uj világ készül. A békességnek világa. Az ezer éves nemzet fájának ágain uj hajtások fakadnak. Az élő Isten felemelő kezének munkája fog folyni köröttünk, mikor újra felvesszük a nemzet munkáját. Izzik a keresztény Magyarország jövendőjének tiszta aranya. Az Isten költözik újra a nemzet leikébe. Annak a nemzetnek leikébe, melvet az 0 keze hozott ide Európa szivébe, hogy missiót teljesítsen és addig éljen, inig hisz és bízik — az élő Istenben. A A karácsonyi szent ünnepek ebben a háborús időben többet, ezerszer többet jelentettek, mint más időkben. A szeretet és béke ünnepe közelebb vitte az itthon maradiaknak lelkét a betlehemi jászolhoz. Egészen közelébe vitte a megváltó Jézushoz. A templomokba, az ige hallgatásához, a gyóntató székekhez. A háborúnak vórhullámai a társadalmat kétségtelenül a keresztény, sőt a katholikus világnézet kikötőjébe vitték. Erre nézve, szinte kiáltó bizonyítékok és jelenségek kínálkoznak a megbeszélésre. Azért ne csodálkozzunk a színükig megtelt templomokon és főleg azon, hogy a hívek, a hívőkké lett és nemrég a vallás, hit iránt közömbös lelkek is szomjas lélekkel hallgatják, kívánják áz Isten igéjét. Ezerszer többet jelentett most a karácsonyfa és karácsonyi szent est is. Nem láttuk-e a nehéz idők daczára is lázasan sietni a legszerényebb igényű embereket is. Mert most a kis Jézuskának múlhatatlanul meg kellett érkeznie. A karácsonyfa zöld levele a reményt jelentette a tűzhelyeknek, a gyermekeknek, hogy viszhalni, de ne haragudjék, még egy kérésem volna. Meghatva állok a szegény ember mellett, kinek tüdejét fúrta át egy utálatos orosz golyó. Biztatom, hogy csak mondja, szives- örömest megteszem kérését. — Az Isten is megáldja érte. Ne haragudjék führer ur, hogy az éjszakáját meglopom, de félek, hogy holnap már nem tudnám elmondani . . . Úgy fojt ez a köhögés úgy ömlik utána a vér. Vad zörejjel reszkettek meg az apró ablakok. Heves szélroham rángatta, czibálta. A kályhában nagyot lobbant a láng. Á petróleum lámpácska fénye imbolyogva tán- czolni kezdett. Összébb húztam a köpönyeget és visszaültem a beteg feje mellé. — Führer ur, arra kérem, ha meghalok, írjon az én ... az én édes . . . feleségemnek. írjon az én Borisomnak, az ón három szép gyermekemnek. írja meg az áldott asszonynak, hogy soha szavát el nem vétettem szemem elől. Két hónapja elmúlt már, de mintha tegnap lett volna, úgy látom a kőbányai állomáson az ón kisirt szemű jó feleségemet. Ott voltak vele a gyermekek is; a legkisebb az {Andrio, még az anyja karján. Istenem, micsoda szomorúság ült annak az asszonynak szemében, mikor utoljára csókoltam meg, mikor azzal búcsúzott, hogy csak menj és küzdj, a jó Isten majd megsegít. Búcsúzóul egy keresztet húzott a homlokomra reszkető ujjaival. Szegény betegnek végig simogattam a homlokát. Csak úgy gyöngyözött a veríték. Árcza égett ugyan, de nem az egészség tü- zótől. Magam is mélyen megindnlva szóltam hozzá: — ígérem, hogy mindent megírok. Addig is bizzunk a jó Istenben; majd meg„SZATMÁRI HÍRLAP“ szájon az apa, a fiú, a testvér. A csillogó gyertya, az édes czukor a jóságos jövőnek ize és szinboluma. S a gyermekeknek, hogy már odafenn az apja, annak a karácsonyfa ragyogásában a szeme előtt megjelent egy arcz és egy mélabu3 sóhajtás és benne a legédesebb vigasztalás. így, ilyen volt ez a háborús karácsony. Hogy vannak, akadtak elegen közömbös, fásult lelkek is, a karácsony hangulatába vegyült a régi, henczegő, czini- kus hang, a hétköznapok negélyezése, a kávéházi stil és ösztön, ám azon sem kell csodálkozni. A virágos kertnek dudvái vannak, ha még oly áldásos, kedvező feltételek közt is alakul a kert élete és pompája. És ha még oly gondosan szedegetik és tisztítják a gaztól a kertnek növényzetét. Ez igy volt és lesz — mindig. Ezek a lelkek elvesztek a megújhodásra, az uj életre, egy szebb, vonzóbb világnézet ragyogásának élvezetére . . . de arra is mérget lehet venni, hogy nemcsak a keresztény világnézet kialakulására vesznek, hullanak ők el, de elvesztek a nemzeti életre, nemzeti megújhodásra és jövő munkájára nézve is. Szomorú, de igy van. így leszen. Mikor lesz béke ? A letűnő évnek alkonyán millió és millió szív veti fel ezt a kérdést. Hát bizony úgy áll a dolog, hogy emberi lény erre a kérdésre nem igen felelhet. A mostani viszonyok mellett bizony a béke galambja ismét nagyon távolra röpült a föld színén. Kutatva azt, hogy melyek azok a körülmények, a melyek a békekötés lehetőségét annyira gátolják, arra az eredményre jutunk, hogy a főakadály az ántánt hatalmak ama szerződési megállapodása, hogy csak együttesen kötnek békét. Tulajdonképen az ántánt hatalmak legnagyobbika, Anglia kényszeritette erre a megállapodásra szövetségeseit, még pedig két Ízben: először, a mikor kevéssel a marnamenti ütközet előtt Belgiumot és Francziország északi partvidékét fenyegette a legnagyobb veszedelem, másodszor pedig néhány héttel ezelőtt, a mikor Mezopotámia, az angol India előtere elveszett és óriási veszedelem fenyegette és fenyegeti még ma is Egyiptomot. A béke ma tehát reménytelennek látssik, hacsak a tények ereje és az egyes államok érdekei az ántánt hatalmak ma még fennálló összetartásának nem vet véget és Anglia maga nem jut arra a ___________________ lá tjuk, holnap hátha könnyebben leszel. Másnap első utam neki szólt. Halovány arcczal, csendesen lélegezve találtam a Hilf- platz egyik szobájában. Üvegesedő tekintetéből láttam, hogy az utolsó óráit éli. Nagy nehezen rám ismert. Rám vetette nagy, bágyadt szemeit és halkan kérdi : — Ugy-e megírja ? Megírja . . . Boriakéra édes. Látod ott jön a muszka . . . jönnek ... ne hagyjátok fiuk ... ott van a . . . ott . . . ott ne hagyjátok a hazát . . . Boris- kám . . . kedves feleségem . . . Uram Jézus . . . Jézus. Az utolsó szavát már elfojtotta a nehéz köhögés. Kibuggyant ajkán a meleg vér. Szemét lecsukta. Még egy félóráig meg- meg emelkedett a melle, ,de egyre csendesebben. Dél felé aztán meghalt. Délután neki ültem s megírtam a szomorú hirt. Éreztem, hogy mily fájdalmas, szomorú hirt visznek haza e sorok. Hiszen egy család veszítette el legnagyobb kincsét, amit e földi életében pótolni nem lehet. Hogy sirni fognak utána jól tudom. Sirassák is meg, megérdemli ő. De az özvegyi fájdalmat bizonnyára enyhíti és meg- dicsőiti az a tudat, hogy a seregek Ura „Iatenszolgálatnak* fogja tekinteni férjének a haza oltárán kibuggyant vérét és megtisztult hősi lelkét bizonnyára szeretettel fogadja magához az a Megváltó Jézus, akinek nevével ajkán távozott a világból. Én is imámban kértem az Istent, hogy hü katonája lelkét engedje minél előbb országába; vigasztalja meg özvegyét; terjessze ki áldó kezét a három apátián árva föló s az ügyet, melyért hősi férje életét adta, vezérelje diadalra. Isten óvja, védje az édes hazánkat. A. K. Szatmár-Németi, 1915. deczember 31. belátásra, hogy elérkezett az idő megkezdeni a tárgyalásokat Németországgal. A szövetségesek harczainak átka, hogy nehezen fejezhetők be, másrészről azonban ritkán végződnek ezek a hafezok az egyik, vagy másik csoport összeomlásával. Ez adja meg a reményt, hogy talán nem is hosszú idő múlva a mai zűrzavarból mégis európai rend születik. Hiszen ellenségeink már a vesztes kártyásoknak helyzetében vannak . . . Tudják, hogy vesztesek, legyőzöttek. Még reményük van arra, hogy fordulhat a koczka. Még nem merítettek ki minden furfangot, tervet toborzást és népeket ámító biztatást . . . Épen azért, ha mi is győzelmet, békét akarunk . . . az utolsó ütköző pontig hősiesen ki kell tartanunk. A mi kitartásunk hozhatja meg számunkra a dicsőséges békét. A csecsemők felé nyújtották karjaikat úgy a nemzet törvényhozó házában, mint a főrendeknek sorai közt. Nem csodáljuk, hogy az élő lelkiismeretnek, a fajszeretetnek, a nemzeti érzésnek húrjai megrezegtek ebben az országban és ebben az időben.. Ha egy családban a serdültebb ifjakat elragadja a halál; az anyai karok, az anyai szív nemes érzése a bölcsőben szendergő, vagy csacsogó gyermek felé nyújtja ölelő kezeit; azt szorítja kebléhez. Azért remeg, azt félti; mert tudja, hogy a család életének folytatása, létezésének lehetősége, boldogsága, munkájának, áldozatainak értéke van ahhoz a kisdedhez csatolva. így van, igy történik a nemzet nagy családjában is. Ha most a mi ifjainkat elviszi önvédelmi harczunk a csataterekre, a hol hullanak nemzetünk virágai és derékbe törnek sudaras férfiaink, könnyeink hullása, büszke gyászunknak sajgásai közt is tekintetünket a bölcsőkre vetjük. Lelkünk ott járt a karácsonyfák alatt, a hol kisdedeink, gyermekeink, a kis Jézuskával és angyalaival játszadoznak. Mert tudjuk és érezzük, hogy ifjaink, fórfiaink megritkult sorait ezeknek a gyermekeknek kell pótolniok. Az ifjúság révén élhet csak tovább a nemzet, ha egyeseket, százakat, ezreket el is vittek a háborúnak öldöklő angyalai. Oh a békesség idejében is drága volt nekünk a nemzetnek kertje, melyben gyermekeink bimbóba borulva játszadoztak. Felsírtunk, mikor utczáinkon vitték azokat a kékre festett kis koporsókat. Temetőinkben felhantolták azokat a friss csecsemő-gyermek sírokat. Az intuicziónak fájdalmával gondoltunk a nemzet jövendőjére és az elnéptelenedés szomorú következményeire. El kell ismerni, mint elismerték Európa nagy nemzetei, hogy intézményeink nemzeti jövőnk tudatának hatalmas kifejezői. Mit érnek a legfényesebb intézmények, mit a leglángolóbb érzések és eszméletek, ba ezen intézményekben nincs lélek, nincs lelkiismeret, nincs állandó, szilárd kitartás, fejlődés, folytonositott áldozatkészség és al- kuvást nem ismerő végrehajtás. Ezt a kérdést kellett felvetniük a figyelő, a gondolkozó és érző embereknek, mikor a gyermek halandóság szomorú statisztikáját elibük terítették. Mennyivel inkább kell most ezzel a statisztikával, a szomorú valósággal számolni. Miért most ? Kell-e többérre feleletet adni ? A háború dicsőséges befejezése a nemzeti lót és élet kérdése. De szabad-e itt meg- állania a nemzetnek? Iskoláink padjaiban sok-sok üres hely marad. A családokba apák . . . nem térnek vissza sohasem. Árváink száma megsokasodik, mint a szomorú füzek hajtásai. Kik és hogyan fognak róluk gondoskodni. A csecsemő, a gyermek-árvákról. Az utcza ? Az emberek szánalma ? A természet, mely a vadvirágot és szomorú füzeket neveli. Vagy a harcztéri temetőket, közös sírokat követni fogják itthon a kékre festett kis koporsók és temetőinkben a gyér- mek-sirok.
