Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-12-31 / 103-104. szám
Szatmár-Németi 1915 deczember 31. SZAiMÁRI HÍRLAP S Oh ne verje meg a nemzetet ez a csapás az elérkezett békeségnek idejében. Mert nem békesség lenne ez, hanem újabb öldöklés, pusztulás és elnéptelenedés. A választ hallottuk a kormányzat nevében. A prevenczió, a nagy arányú gyermek-védelmi mozgalom készülőben. A nemzet nevében kérjük a kormányt, kit a gondviselés e nehéz időben az ország élére állított, kérjük a társadalmat, mely lelkének oly szép, felemelő megnyilatkozását mutatta meg ... ne készülődjünk, hanem tegyünk. A hosszú készülődés a tett halála. Pedig mi élni akarunk, ez a nemzet a csecsemők, az ifjúság révén lehet csak — halhatatlan. , A Higgadságra, de a nemzeti önérzetnek és öntudatnak méltósággal teljes megnyilatkozására van szükség azon tényekkel szemben, melyet Urmánczy Nándor a kópvisólőházban szóvá tett. Arról való nyilatkozatot például, hogy a hadseregben a magyar katonákat háttérbe szorítják holmi cseh és osztrák alakok miatt. Fölemlítette, hogy az egyik nagyobb alakulat részéről egyszerre öt tisztet terjesztettek fel kitüntetésre. Három tisztet kitüntettek, kettőt nem. A három osztrák volt, a kettő magyar. Azt is felhozták itt, hogy a rendjelek tisztán osztrákok. Hát ez valóban visszaélés és a magyar apostoli király elsikkasztása, mert hisz a rendjeleket a „Kaiser von Oesterreich“ adja „für Tapferkeit“. Egy magyar bakát két órai kikötésre Ítélt egy tiszt, mert nemzeti szinü szalag volt a sapkájára tűzre. A délvidék egyik városában egy reaktivált cseh őrnagy megtiltotta a magyar tiszteknek, hogy a közös étkezések alkalmával magyarul beszéljenek. Pilsenben is megtörtént. Ez az alak magyar segédtisztjét kicserélte egy ottani szerb ügyvéd tartalékos tiszttel, aki azután a besúgó szerepére vállalkozott. A cseh tiszteket különben nem nagyon szeretik a fronton alkalmazni. Belső szolgálatra osztják be őket, oktatóknak is. Ezek a tisztek azután a magyar ujonczokat, népfölkelőket és önkénteseket agyonszekirozzák. Egyik hadtest törzséből a magyar tisztek kilenczven százalékát áthelyezték és- helyükbe osztrák tiszteket hoztak. A magyarázat az, hogy a hadtest vezérkari főnöke raagyarfaló. Igen sok panaszt hallottunk nemcsak mellőzések miatt, hanem arról is, hogy a magyar katonát magyarságáért üldözik, sőt büntetik is. A magyar zászlót már néhányszor meggyalázták osztrák tisztek, leparancsolták onnan, ahová vitéz, lelkes katonáink véres diadalok után kitűzték. Meg kell szüntetni, hogy cseh őrmesterek utódai és egyéb magyarul nem tudó hadnagyok, főhadnagyok és korlátolt ágyú tábornokok a magyart saját hazájában üldözzék, büntetlenül üldözzék és esetleg e réven még érdemeket is szerezzenek. Én itt, erről a helyről felhívást intézek a magyar katonákhoz, vitézekhez, hogy tudassák velünk, ellenzéki képviselőkkel mindig azt, ha őket magyarságukért mellőzés, üldözés vagy büntetés éri, mondotta nyomatékkai a képviselő. És mi hisszük, hogy a magyar nemzetnek, a tények erejének és logikájának lesz annyi hatalma és eredménye is, melyszerint azokat, a kik még most sem látnak, hallanak és hajtják meg derekukat a magyar nemzet méltósága és az egész .világtól elismert érdemei előtt: azokot őrülteknek kell tekintenünk és velük, mint ilyenekkel kell elbánni. Politikai életünk egén fellegek mutatkoznak. Bár nem érinti közvetlenül a háborút, de félő, hogy a háborús égnek derengését befolyásolja. Az ütköző pont a •— Pénzintézetek Középpontja. Illetőleg ennek az intézménynek napi rendre tűzése (1916. jan. 3.) A képviselőház már egyszer foglalkozott ezzel az üggyel. Akkor az ellenzéki vezérek kifejtették aggodalmukat és Tisza honorálta is, mert tárgyalását levette napirendről. Illetőleg elhalasztotta. Az ellenzék méltán várhatta, hogy ez a tárgy a háborús parlamentből eltűnik. De Tisza előveszi újra és tárgyalásra tűzi. És ezzel az ellenzék megsértve látja, az ellenzékkel való megegyezést. És ez intézmény napirendjének ismételt elhalasztását óhajtja, kéri. Mert nagy aggodalommal és gyanakvással nézi azt a javaslatot, mely a kormányhatalom tultengését és és majd a választásokon való presszióját fogja előidézni. A kormány azonban azt mondja, hogy az ország pénzügyi alakulását a háború után nem lehet készületlen hagyni és az esetleges szomorú pénzügyi zavarokért felelősséget intézkedés nélkül nem vállalhat ; hiszen a pénzügyileg kimerült ország könnyen katasztrofális bajokba juthat. Ki lesz akkor a felelős ? Meg kell tehát védeni a vidéki hitelintézetek egy részét és közvetve a közönséget is, melyet a szorultságba esett pénzintézetek rohamosan zaklatnának, megtámadhatnának. Erre aztán már az elő- csatározások meg is történtek a képviselőházban. Reája pedig az ellenzék rövidesen elhatározta, hogy a legkíméletlenebb harczot indít a kormány ellen. Még pedig a végletekig. Hát mi tagadás benne, mi ezt a harczot nagy szomorúsággal és aggódással fogadjuk. Valamint az ellenzék hősies lelki erejének a csodával határos önfeláldozását hirdettük annakidején a politikai egységgé való tömörülést illetőleg, mellyel ellenségeink szinte meg- meredett csalódását okozták a politikai és nemzeti egységgé való olvadással: úgy most a bekövetkező meghasonlást, politikai harczot, bár látszólag nem függ össze a háborúval, a háború, a dicsőséges béke szerencsétlenségeként tekintjük. Miért? 'Az idő igen alkalmatos arra, hogy ennek a viharnak a mi ellenségeink örüljenek a legjobban. Felfújva, elferdítve fog ennek a viharnak a szele eljutni az ellenséges sajtóba; uj reményeket támaszt az európai ántánt már már csüggedt, lemondó lelkében és félő, hogy ezt a jelenséget ki is fogják aknázni ? Ki lesz érte a felelős ? A kormányzat, az ellenzék vezetése? Vagy a nyugtalan és harze nélkül élni nem tudó türelmetlen politikai közkatonák ? A kormányzat tehát százszor is gondolja meg mielőtt elveti a szelet .. . milyen vihart fog aratni I Fejével és becsületével biztosítja a nemzetet, hogy ez a politikai kettészakadás nem fogja ketté szakítani a mi dicsőséges sikereinket. Az. ellenzék pedig szintén nagy felelősséget vállal magára, ha a megindított harcz nem lesz méltó az ellenzék hivatásához és nemzeti kötelességéhez. Ha a magas őrtálló hivatásból újra leszállana a szenvedélyek alacsony rombolásaihoz, hare- czividálna abban, ami a háború felidézésére s arra a mi ellenségeinknek vérszemet adott, hogy azt gondolhatta, mely szerint politikailag is züllött nemzetek vagyunk. Tegye meg az ellenzék a maga kötelességét, — jól van hát — hogy lelkiismeretét megnyugtassa, a felelősséget magáról elhárítsa. De ez a kötelesség teljesítése ne legyen a párt- szenvedelmeknek lángralobbanása. Az egységes politikai súlyra most van éppen nagy, mérhetetlen szüksége a nemzetnek, mikor dicső hadseregünk az utolsó csapásokat móri az ellenség még megmaradt gőgjeire és bizakodásaira. Uj év — uj élet. Hall (angol iro) Vörös Jázonjának egyik alapgondolata ez a kis rege, mélyben az anglus most a világháború folyamán bizony maga magára ismerhetne. Volt ember, akit most csapás ért földi életében. Kutatta szenvedéseinek okát. Bejárt hegyet völgyet, kereste a gonosz szellemet, melyben életének és javainak megrontóját sejtette. A test- és lélektipró gonosz lélek nyomára nem jutott . . . Bejárta a helyeket, hol emberek vannak: várost, falut, tanyát, mezőt. Az emberek közt sem találta élete megrontóját. Kimerültén rogyott vissza fekhelyére, ahonnan elindult. Elaludt. Álmodott. Álmában meglátta élete megrontóját. Nosza nekiindult. A kétségbeesett vad erejével, feltüzeli dühével kergette a gonoszt. Lélekszakadva rohant utána, de az mint valami alpesi zerge könnyedén futottugrott ide-oda előle . . . Végre mégis megfogta. Az üldözött és megfogott életrontóban önmagát ismerte fel. Mély álmából felébredt. Világos fővel, könnyű lélekkel ébred nemcsak az álomból, hanem abból az életből is, mely életének és lelkének romlását okozta. És okozta sok sok embernek, népnek és nemzetnek is. Bizony az angol nemzetnek is ideje lenne, hogy keresné már önmagában a gonoszt, mely lerontotta szellemi nagyságát és tekintélyét és millióknak vére omlását, országok pusztulását idézte élő. A XXV-ik esztendő határánál. A „Szatmári Hírlap“ a 25 ik észtén dobé lép. Lapunk ime, elérkezett a huszonötödik esztendőnek barázdájához. Ez a negyedszázad minden munkatéren tiszteletreméltó. Egy lap életében nagy időt, nem kicsinylendő erőkifejtést, életet jelent. Azok közül a tiszteletreméltó férfiak közül, a kik huszonöt évvel ennek előtte ezt a lapot megalapították, legtöbben már a sírokban nyugszanak. A kik még életben vannak, azok tanúskodnak róla, hogy e lap megalapításának jogosultságát az akkori időknek viszonyai igazolták; fenmaradását, életét a a következő kor még szükségesebbé tette. Azok, a kik negyedszázaddal ennek előtte már jól felismerték az ellenséges sajtónak mindig izmosodó hatalmát: az egyház fejének óhajtását teljesítették, mikor az Írások, lapok ellenében Írásokat, lapot állítottak. A szellemi fegyverekkel szemben szellemi fegyverekkel védekeznek. * A jó Isten úgy akarta, hogy a XXV. évfolyamnak barázdáján a mostani szerkesztő álljon a lap élén, a ki ott volt a lapnak bölcsőjénél, belevegyitvén a maga lelkesedését, szerény erejét, tollát a közlelkesödésbe, közfelfogásba, a közös munkába és helyet foglalt már az első évfolyamban a szerkesztőségben. Tehát közvetlen, élő tanúja volt azon tiszteletreméltó szándéknak, törekvéseknek, nemes czéloknak, a mit e lappal az alapítók, a legelső munkások és' lelkes pártfogók elérni törekedtek. Elértük-e? És e huszonötödik esztendőben elmondhatjuk-e, hogy nem hiába adtunk életet ennek a lapnak; áldozatainkat, lelkesedésünket ós munkánkat nem gyümöl- csözetlenül tettük Egyházunknak és Hazánknak oltárára. A földön szép, gyönyörű eszmék teremnek, melyek szinte az égi harmattól átcsillanva eszményi törekvésekké kristályozód- nak. Fájdalom, ezekre a törekvésekre súlyokat raknak az idők, a körülmények, az emberi gyarlóságok. Mint a magasba törő léghajóra a fellegefc, viharok, szelek nehezednek, hogy szabad szárnyalásában akadályozzák . . így van ez már minden emberi törekvésnél, intézménynél és alkotásnál is. Az eszményi magasságot, melyet az alapítók, tiszteletreméltó elődeink e lappal czéloztak talán nem értük el; de nyugodt lélekkel Írhatjuk most a XXV. esztendő évfolyam határánál, hogy tőle soha el nem tértünk, sőt legtöbbször közelébe jutottunk. Az a két iránytű: a kath. hit és a hazának szolgálatában, védelmében állani... soha sem hiányzott e lap életének lefolyásából a negyed század atatt. E két szent eszme vezette az esztendők folyásában és e két élv forrott össze megalkuvás nélkül a mi lapunknak hasábjain. S hogy olvasó-közönségünk értékelte e lapnak tisztes múltját, hogy az alapítók in- tenczióját szálon tartva lelkűkben hordozták, annak bizonyságát adták akkor, mikor lehetővé tették a XXIV. évfolyamra, melyszerint e lap már kétszer jelenhetik meg hetenkint. A fejlődésnek^ jelét tekinthetjük majd a XXV. évfolyamnak megünnepléséül és a
