Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-12-31 / 103-104. szám

XXIV. évfolyam. / Szatmép-Németi, 1915. deczember 31. 103—104. szám. / (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — í. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 t. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kózmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelés szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptuiajdonos A SZATMÁR- EGYHÁZHEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illetó összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Os'. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályáaati hirdetések egyszeri közlése I korona ----------------- Nyilttér sora éO fillér. ----------------­Me gjelenik minden Réten kétszer: szerdán és vasárnap. Él az Isten és változatlan nézi az időknek fu­tását. Az ő szeme látja csak iga­zán a nagy világharczot. A vérözönt, a pusztulást, a rettenetes földindu­lást. Es már most tudja: a földszi- nének, nemzetek, népek országának nagy határváltozásait. Az idők kereke megint fordul egyet. Leőrölt újra egy esztendőt. De milyen esztendőt? Ezt a rettenetes 1915. esztendőt, mely borzalmasabb volt — még elődjénél is. A világtörténelem alig ir lapjaira véresebb, szenvedésekbe fűlt esztendőt, mint ezt az 1915. évet. íme, most már sírjánál állunk, e sírokkal teljes esztendőnek. Teme­tésére készülünk annak az eszten­dőnek, mely szinte beláthatatlan területeken, temetőket hagy Európa földjén. Mikor volt a századoknak fo­lyásában olyan idő, melyben azf em­beriséget a múlandóságnak' ilyen nagy, rettenetes Mementója elé ál­lította a sírjába dőlt esztendő? Mi­kor pusztult el annyi emberélet fegyverekkel és öldöklő epidémiák­kal együttvéve, mint e világhábo­rúban? Mikor, melyik században volt az emberi élet oly olcsó, s mi­kor lesz oly drága, mint e világ­háború után ? Temetők, megdöbbentően nagy temetők borítják a földet. Egyes és közös sírok milliói takarják az el­esetteket. Százezrek teste oszlott fel a mezőknek síkságain, a begyek bórczein, hasadó kain és vitték a hömpölygő folyók a tengereknek hullám sírjaiba. Oh nemzetek, oh népek: melyik században és a századoknak melyik esztendeiben meredt lelketek előtt ilyen rettenetes Memento! Szent Isten! Mi lenne az embe­riséggel, mi lenne velünk, ha Te nem élnél? Ha *iem hinnők, hogy az a kéz, mely bűneinkért igy sújt: fel is emeli megtisztult, véráldoza­tok özönében újjászületett lelkün­ket. Mi lenne velünk, ha lelkünkre borulna a skepsis, a lelket is öl­döklő kétely, hogy mindazoknak, a kik a rettenetes barczokban eles­tek: mindazoknak az örök megsem­misülés jutott osztályrészül. Mint el­pusztulnak, megsemmisülnek és örök feledésbe jutnak a rengetegek és puszták oroszlánai, melyekről, ha kilehelik párájukat, még saját fajuk sem tudja többé, hogy valaha — voltak. Ám, a mi oroszlánainknak el­esett testét, porladó csontját a Te kezeid takarják ... Istenünk! Azért hősök ők! Mert láttak Téged, élő Isten a csatáknak tüzoszlopaiban és füstfellegeiben. És hozzád sóhajtva lehelitek ki - bős lelkűket, a halha­tatlant, a mely lélek a Te lelked- nek szikrájából való. Te oltottad szivükbe a szeretetet, a mivel a haza oltárára vitték, viszik a nagy áldo­zatot. A legnagyobbat. Az életet. A Te fiad szentelte meg a könnyeket, melyek itthon értük hullanak. És Te le is törlőd. Mert hiszen a szeretet legyőzi a halált és örökkévalóvá teszi az emlékezetet a nemzedé­kekben. Azért benned bízva élő Iste­nünk — álljuk körül az 1915. esz­tendő koporsóját is. Nem félünk * tőle. A véráldozatoknak és könyek A legszebb virág. Magyarország földmivelö ország, gaz­dagsága, jóléte azon alapszik. A mai világ­háború különösen igazolta a gazdasági kér­dések fontosságát. S ha a most dúló világ­háború nem is annyira a haroztéren, mint inkább gazdasági téren dől el: akkor a jó magyar földmivelö népünk kaszája, kapája ép oly fontos tényezője e világháborúnak, mint a kezébe nyomott kardja, vagy fegyvere. Becsüljük meg a magyar földet, becsüljük meg a magyar földmivest. Oisonville ma kis helység, harmadtól kilométernyire Chartrestöl. Régenten orszá­gos hírre tett szert gyönyörű kastélyával: a gothikus építészet műremekét csodálják ab­ban. 1600. évben messire d’alban vilié Fe- renczet vallotta urának. Szent Mihály lovagja volt egyszersmind. IV. Henrich franczia ki­rály egyik leghűségesebb emberét becsülte benne. A király szívesen kereste fel hűséges lovagját az ő remek kastélyában. Nemcsak meghívását, hanem reggelijét is szivesen el­fogadta, melyet szellemes élczelődóseivel fű­szerezett. Reggeli után a lovag kivezette királyát a mesés szépségű parkba. Sorjába mutogatta be a királynak ritkaságokba menő növényeit, virágait. Óriási költségébe, nagy gondjába kerültek azok. A király tetszését különösen megnyerték a rózsáknak mindenféle fajtái. A király nem tudott eltelni azok szinpom- pájával, andalító illatárjával, meglepő válto­zatosságával. Nem is győzte eléggé magasz­talni a lovag finom érzékét, virágkedvelő nemes lelkületét. E közben egy odavaló földmives vető­dött oda, földesurának egyik leggazdagabb bérlője. Cadolnalc hívták, A királyt ép a gyö­nyörű rózsák előtt találta s hallotta magasz­taló szavait. Földmivesünk bátorságot vett magának és egy megjegyzést koczkáztatott. Nekem még sokkal szebb virágaim vannak s ami fő, nagy mennyiségben, mondotta alázattal a földmives. Boldog volnék, ha őfelségének bemutathatnám. IV. Henrik jósziyü fejedelem volt, szi­vesen oda fáradt a földmives telepéhez. Teljes virágjában pompázó búzatáblánál állottak meg. Mire igy szólt a mi emberünk: „Fölsóg 1 ezek az én legszebb virágaim, én legalább szebbet nem ismerek s magam gon­dozom azokat.“ — Igazad van feleié a király, én ma­gam is mindig előnyben részesítem a búza­termelést intézkedéseimmel. A király visszatért Párizsba, onnan négy buzakalászt küldött a földmivesnek szin- aranyból. Cadol utódai drága kincs gyanánt őrizték az arany buzakalászokat. Ily aranybánya a jó magyar alföld is. Ily aranyember a mi jó magyar földmives népünk. Maga a kis Jézus nagyrabecsüli őket. Hozza meg ez uj évre nekik a szent örömöket, a családi élet békéjét és nyu­galmat. Haldoklik a hős. Harctér, Kossuthfalva. Tegnap éjjel felkopogtatott az éjjeli szolgálatot teljesítő betegápoló katonánk. — Führer ur, tessék kijönni, nagyon súlyosan megsebesült a poston a — Brancs, most hozzák. Sietve ugrok fel, mert hiszen a Brancs a legkedvesebb és legderekasabb emberem. Künn rettenetes hóvihar tombol. Zimankós förgeteg vad dühe csapta-kavarta Oroszország friss havát s hozzá, mint elszabadult ördög- motola sirt, zúgott, bömbölt, nyivákolt a ve­lőkig ható északi szél. Neki-neki szilajkodva rontott be a deckung minden hasadókán, úgy, hogy csak úgy nyikorgott tőle az ablak és ajtó s lebegve tánczolt a szegen a törülköző. Behozzák a sebesültet. Halvány arccal, lecsukott pillákkal feküdt mozdulatlanul a hordágyon. Gyöngéden fölóje hajoltam, egész közel az arcához. Vájjon piheg-e, él-e még? Kö­zelítésemre fölvetette szemét, egy pillanatig rám nézett s halkan, alig érthetően suttogta: hideg van, fázom. Már ismét lehunyta pilláit. Egy embert rögtön egyik medecinerün- kórt küldtem. Addig is segítettünk rajta. A kályhához közelebb vittük, meleg pokróccal betakartuk, forró teát adtunk neki. A meleg­ben szemmellátbatólag kezdett magához jönni. Kezét kezemben tartottam, az árverése gyenge volt ugyan, de legalább már szapo­rább. Most újra felnyitja szemét s rám néz. Halkan mondja: Führer ur, ón meg fogok TT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents