Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-07-18 / 56. szám
XXIV. évfolyam. Szatmár-Németi, 1915. julius 18. 56. szám. SZATMÁRI HÍRLAP (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR, Laptulajdonos A SZÄTM&R - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatali főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kOzlése S korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Kitartás a sikernek, a győzelemnek legelső feltétele. A kitartásnak, e súlyos és félemletes fegyvernek fenyegetésével, büszke hirdetésével vezeti# be e világháborút a kalmár, a ferihé- jázó angol. Három évig fog tarta.ni a háború — üzente Európának az ő régi hidegvérével. És akkor iái vazé lesz a győzelem, a kié — az\ utolsó milliárd. Tehát nemcsak a lelki erőben való kitartást érezte az anglus ön^ magában, de bizakodott bpgy milli- árdjai is lesznek, mikor m|r ellenfeleinek nemcsak milliárdjlufogytak el, de mindennapi kenyere sem lesz. Csakhogy a nagy számitó — most az egyszer elszámitotta magát. Nem hitte, hogy az 9 büszke fegyverével, szemben a kitartással . . hasonló aczélos, edzett fegyverek állanak szemben. A kitartásnak hatalmas fegyverei. És e fegyverek az igazságnak, a morális erőérzetnek, az ezekből fakadó önfeláldozásnak és áldozatkészségnek tüzpróbájában izzottak meg. Immár egy esztendeje, hogy ez a mi önvédelmi harczunk az első tüzet gyújtotta. Mi történt ez év alatt? Mi történt a harcztereken ? Mi történt itthon? Mennyi vér, mennyi erő,, hősiesség, áldozat és küzdelem. És itthon. Mennyi üres ház. Mennyi áldozat, nélkülözés, lemondás, büszke gyász, remegés, bizonytalanság, várakozás. És mennyi remény, bizalom a vég dicsősége után. y Mert hiszen emberek vagyunk. S' az ember lelkének természetes vágya, hogy küzdelem után megpihenhessen, megnyugodhasson és élvezze a békesség boldogságát. Legyen az az ember angol, orosz, német, osztrák vagy magyar. Ki tagadhatja, hogy mi is vágyakozunk a béke után. Milliók és milliók imádkoznak, hogy az Isten adja meg a békességnek idejét. Mikor visszatérnek, haza jöhetnek a mi hőseink. Karjaikba zárják övéiket, megcsókolhatják gyermekeiket. Kezükbe vehessék újra a munka eszközeit . . . De egy bizonyos. Mi csak a diadalmas békét akarjuk. Azt a békét, mely megpecsételi a mi igazságunkat. Azt a békét, mely nem rejt méhében újabb viharokat, hanem állandósitója legyen a mi munkás jövendőnknek és haladásunknak. Azt a békét, mely a mi hőseinknek bőségesen ömlött vére nyomán sar- jadzik ki és leszen áldásoknak forrásává. Más békében bele nem nyugodhatunk. Ha ez a béke, a mi diadalmas békénk még nem érett meg; ha a mi ellenségeink megalázásának ideje még nincs itt; ha még vér kell, újabb és újabb hős karokra van szükség; ha még más ellenség is feltámad ellenünk ... mi készen állunk, nemcsak tüzet okádó ércz- ágynkkai, a sebet, halált osztó fegyverekkel, srapnelekkel . . de a kitartásnak, a lelki erőnek morális fegy- fegyvereivel — mindhalálig. A harcztéren épen úgy. mint itthon az áldozatkészséggel, a lemondással, mindazzal, a miből a kitartás táplálkozik. A Sebesültek közt. Tarka egyveleg ruhában és nyelvben: ez a külső képe egy sebesüit-kórháznak. A belső kép már egységesebb: ahány különböző nyelvű ember, mind egyforma jó ismerőse egymásnak, áthatotta őket az a bizonyos „egységes szervezet“, ami rájuk öltötte annakidején a csukaszürkét. A világ legmegelégedettebb társasága az ő kompániájuk, derűs képű, csendes emberek, látszott rajtuk, hogy nem is kívánnak maguknak különb sorsot. Egy hónapnál tovább senkit sem hagynak itt. Az elutazás nincs nagy örömükre, úgy látszik, nem tetszik nekik a pozsonyi — levegő. Á betegek közt még mindig sok a fa- gyásos. A kárpáti téli harczok igen sok emberünket tették tönkre, az itt kiállott szenvedések még most sem vesztettek semmit komor emlékeikből. A golyóseb nekik semmi, néhány hét alatt nyomtalanul elmúlik, de a fagyott láb — igy mondta az egyik tót baka — velünk öregszik meg s mindig nagyobb teher lesz. A kárpáti barczokat mondták a legnehezebbeknek. Sokszor meredek hegyoldalakat kellett megmászni, nagyon rövid idő alatt, nyakig hóban, melyben az ember any- nyit csúszott bátra, mint amennyit előre sikerült mennie. Sokszor le kellett lapulni a hóban az ellenség tüzelése elől, órákon át meg sem lehetett mocczanni a hegytetőkön elhelyezett gépfegyverek tüzétől, éjjel ismeretlen, hepehupás utakon szótalanul kellett kúszni a hadállások felé. Ennivalóról gondoskodtak ugyan eléggé, de nem lehetett felszállitani a meredek begyre, máskor meg kihűlt, mire felhozhatták. Itthon aztán csak meg vannak, újságokat olvasnak, széjjelnóznek a városban, a környéken csoportokba alakulva, akik megértik egymást. A háborúról már kevesebb szó esik, mint eleinte. Annyira megszokták, hogy már nem is újság, amit mondani lehet róla. Régi dolog az már, hogy ravasz katona a muszka, meg hogy azok között is van sok mindenféle ember. Tudnak róluk olyat is, hogy bekötözték a mi 'sebesültjeinket, akiket hátra kellett hagynunk, vizet adtak mellójök és úgy mentek tovább. Igen ám vannak köztük kozákok is, afféle ferde szemmetszésü emberek, azok meg egyszer azt csinálták, hogy megöltek két lengyelönkéntest s mire a mi katonáink rájuk akadtak ki volt szúrva a szemük, le volt vágva a fülük, meg az orruk. Lehet különben, hogy haláluk után csonkították meg őket, elrettentő például, mert tudni kell, hogy ez lengyel vidéken történt és az oroszoknak igen a szivükhöz nőttek a lengyelek. Nagyon szerettek volna velük jó barátságban lenni s októberben a katonai léghajókról czédulákat dobáltak le olyan helyeken, ahol a lengyel katonaság volt, hogy ne harczoljanak a „testvérek“ ellen, mert azok jóbarátaik. A czédulákat azonnal elkobozták s akinél ilyen felhívásokat találtak, azt szigorúan megbüntették. De azért voltak Oroszlengyelországban a lengyelek közt sokan, akik velük tartottak. Jellemző, hogy az orosz szolgálatban álló lengyel katonák közt sokan voltak, akik miután megadták magukat, kézzel-lábbal tiltakoztak az ellen, hogy ők a mi katonáinkra lőttek s akárhányszor kilőtt patronokat lehetett találni az ilyen tiltakozók lövészállásaiban. Egyszer az egyik faluban esti pihenőt tartottak. Éjfél után parancs jött, hogy a legnagyobb csendben fel kell készülni és menni kell előre. Éjfél után két óra volt, mire a csapatok egy része eliudult. Mikor kiértek a falu szélére, a toronyóra csodálatoskép tizenkettőt ütött. A rendetlenkedő óra intéző szellemét egy sunyi képű atyafi személyében sikerült idejekorán elcsípni és a legközelebbi haditörvényszéknek átadni. Az óraütések kémjelek voltak az ellenség részére. Egy óriási népegyveleg az orosz hadsereg. A kárpátoknak egyik csucáán — beszélte egy altiszt — egy gépfegyvert kellett elfoglalni. Nehéz volt megközelíteni, de mégis sikerült. Mire felértek a támadók, a gépfegyver mellett már csak egy ember volt életben. Ennek oly fekete volt a keze, mint akár a szerecseneké. Hórihorgas termetével mutogatni lehetett volna őt a czirkuszokban. A mi katonáink közül az oroszok a huszárokat szeretik legkevésbbé, a „vörös ördög“ hire, úgy látszik, tényleg nagy elter- jedettségre jutott. Igaz, hogy vitézül is verekednek s egyik-másik sebesült sajnálkozva említette, hogy ő még nem látott lovasrohamot, pedig nagyon szeretne látni. Akad azonban bős katona a többi fegyvernemeknél is. Az egyik 48. gyalogezredbeli káplár sebesülten fogságba jutott, át volt lőve mind a két lába. Az oroszok egy kastély
