Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-12-01 / 95. szám
i r XXIV. évfolyam. Szatníár-Németi, 1915. deczember 1. ■j' 95. szám. a. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÄRSADALMI LAP m fV **, ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Félévre 10 K 5 . f. Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparod oknak egy érre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bukkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Piljintl hlrdetAaek egyszeri közlése f korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétsser: szerdán és vasárnap. Az eszmék lassan érnek, mint a gyöngyöző nemes bor. Különösen a nagy és szép eszmék, mik szinte emberfelett való eseményeknek, gigászi időknek, teremtő erőknek, csudás harmóniáknak nyomában fakadnak. Megtörténhetik, hogy a lelkek- nek kohójából kipattant eszme gyorsan gyújt. Lelkesit és tettekre ragad. Kipattanásának — úgyszólván — perczeiben megvalósulást termel a maga életének biztosítására. De legtöbbször a megvalósított eszme, a véghez vitt gyors alkotás láttatja be velünk, hogy nem vártuk be az érlelést. Hogy ize nem olyan, mint a kellő napsugártól és áldott esőtől fokozatosan, atermészet rendje szerint való gyümölcsnek termése. E nagy idők eseményeiből, a magyar fajnak csodásán feltámadt ősiereje izzó megnyilatkozásából már kipattant az eszme, hogy minden város, sőt falu — emberileg értve — örök emléket állítson a mi második honfoglalásunknak méltó megjelenítésére, megszentelésére. Alig van e városban ember, a kinek lelkében ez a szép, természetes és magától — a legegyszerűbb ember által is — megérthető eszme hullámzást ne támasztott volna. Viszont talán legtöbben, talán ezren és ezren azzal csendesítjük le a lobogó érzéseket, hogy még várjunk; hadd érjenek lelkűnkben az érzések, az eszmék — bogy a nagy, a fönséges eszméhez méltó alkotást végezhessünk. És jó, hogy igy van! Ámde az emberi lélek törvényszerűsége, a kölcsönhatásoknak utjai, intve-intenek minket, hogy ez a csendesités, ez az okos, higgadt várakozás ne váljék ám tétlenséggé, lo- hasztó elernyedéssé. Az eszméknek, mik az ember, a nemzet, a városok, a községek lelkében születnek épen úgy vannak gyökérszálai, mini az óriási fáknak. Az életet adó erők elsőben ezeket a gyökérszálakat keresik fel. És ezeknek a gyökérszálaknak érintései: bölcsői az óriási tölgyeknek. Nekünk is meg kell ragadni a fellángolt eszmének első szikráit. Folyton ápolni kell a kipattant, csattogó tüzet, hogy elhanvadhatat- lan parázzsá tegyük. Már most kell, hogy szemünk elé varázsoljuk azt a hatalmas emléket, melyet lelkűnkben megalkottunk. Az eszmében megépítettünk. Ott kell ennek az eszme meg- tesitésének, a hatalmas emlékműnek állania városunk szivében, a magyar nemzet bölcsének, Deák Ferencznek nevét viselő téren. Ott kell ennek az örök tűznek hamvadás nélkül égnie, hogy némaságában is csudás beszédével még a késő nemzedéknek is elmondhassa azt a mi fiainkról, a mi nemzetünkről, a mit ma az ellenség is ámulva ismer be. Ott kell annak a hatalmas mágnesnek állania, hogy ellenállhatatlan erővel vonja magához a nemzet hü fiait és azokat is, a kik e hűségben, e szeretetben, e rajongásban nem elég erősek. Oda kell majd vinni gyermekeinket, ifjúságunkat, honleányainkat, hogy tanulják meg: mi a haza ? Ki ez a nemzet ? És kiknek köszönhetjük, hogy él a magyar és áll Buda még. Oda kell vinni, hogy leboruljanak a magyarok Istene előtt, a ki e nemzetet soha el nem hagyta. Oda kell vinni az anyákat, apákat, büszke gyászt viselő özvegyeket és árvákat, hogy Fehér lelkek. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Erzsikééknek páholyuk volt a színházban. Mikor apja, mert már édesanyja kis korában meghalt — meglepetésképpen átnyújtotta neki a páholyjegyet, megköszönte ugyan, de szavaiból nem sugárzott ki semmi melegség, öröm, lelkesedés. Apja is észrevette ezt a közönbösséget, hidegséget és kérdezte Esztikétől: — Hát nem örülsz, hogy a téli estéken a színházban szórakozhatsz ? A leány lehajtotta szép fejét, mint a virág, mikor szakítani akarjak és C3ak any- nyit szólott: — Amint apuka akarja. De annál nagyobb öröme támadt Rozinának, a házvezetőnőnek, aki az édesanya halála után a háztartást vezette és a bimbóból gyönyörű virággá feslett Erzsikét az anyja helyett összejöveteleknél, látogatásoknál képviselte. Meg francziára tanította. (Közöttünk legyen mondva, Rozina rövidesen megtanulta a mi nyelvünket. De ő még soha senkit nem tanított meg a franczia beszédre.) Rögtön uj ruhát varratott, haját újabb stilusu fésülésre vette és kimondhatatlan feszültséggel várta a szin-előadásoknak kezdetét. Erzsiké közömbösen nézte a vén leánynak felébredt hiúságát. És még az első este is, mikor színházba kellett mennie kijelentette, hogy ő otthon jól tölti idejét a téli estéken. Varr, köt, munkál a szegény katonáknak, akik most a hegyek jégpánczólai közt és a rettenetes hidegek, orkánok közt érettünk vérzenek. S ha elmegyek is — jelentette ki — csak apáért teszem, hogy daczos nak, hálátlannak ne láthasson apukám. És mentek is valahányszor a páholybérlőt úgy kívánta. * Erzsikének halvány sejtelme sem volt arról, hogy ott a szioházban, a támlásszékben egy fiatal ember ül. Ideális léleknek, geni- ális fiatal embernek ismerte az egész város és szép jövő integetett feléje. A mamák nagy becsben tartották, a leányok büszkék voltak, ha kísérőként hozzájuk csatlakozott. Pedig az ideális fiatal ember szivében már ott volt egy kép. Egy leány arcz. Egy szempár. Egy a beszédben oly ellenálhatatlanul csengő hang. Ott volt szinte eltörölhetetlenül. De e lelki jelenségről, e mindig erősödő érdeklődésről, feszültségről a jó Istenen kivül, senkinek tudomása nincs. Annak a lénynek — Erzsiké volt — halvány sejtelme sem támadhatott. Hiszen ritkán találkoztak egy-egy összejövetelnél. Akkor is olyan közömbösen viselkedett ez a fiatal ember. Szinte Hamupipőke számba ment Erzsiké a többi leányok közt, mikor — Béla ez a mi fiatal emberünk — a társaságban jelen volt. Pedig e közönbösség, e lélekuralom mély vonzalmat, talán már legyőzhetetlen érzéseket takart el. És valljuk meg, Erzsiké sem volt közömbös Béla iránt. Fájt, nagyon fájt neki a hidegség. A tartózkodás. Az a néhány szó, a mit részére mégis oda lökött, szinte fájdalommal töltötte el Erzsikét. De hát ő sem mutatta szivének fájdalmát. Egyszer-egyszer rajta kapta magát az ábrándozáson. Szép szemében megjelentek a könnyek. De ilyenkor úgy gondolta és azzal nyugtatta meg lelke hullámzását, hogy az árváknak sorsa — a mellőzés. A szenvedés, a személytelenség. Több színházi látogatás után aztán . . . piros szinlap következett. Rozina lelke heves mozgalomba jött. Nem szólott arról, hogy mi a jelentősége a szinlap szine változásának. Erzsiké fehér lelke meg észre sem vette. Hiszen ő reá nézve egész közömbös a szin- báz. E közömbösségét csak az törte meg, hogy a közönség soraiban ott látta Bélát. Á kire pedig alig merte tekintetét vetni. De azért valahányszor akaratlanul is feló nézett: szemük találkozott. Tekintetük mint villámszikrák kiváltódtak. Mikor a pirosszinü szinlapon hirdetett estély következett: Erzsiké megmagyarázhatatlanul nyugtalan volt. Rozina meg is kérdezte:
