Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-11-07 / 88. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP' Szatmár-Németi, 1915. november 7. Vigasztalódjanak, akik sirnak, mert könnyeikből bolgogság terem a hazának ; reméljenek, akik éheznek, mert nemsokára ismét jól lakhatnak; derüljön ki az aggódók arcza, a gyönge lelküek erősödjenek, nemsokára vége lesz a könnynek, az aggodalomnak, a kétségnek, a megfeszülésnek. Csak még egy kis türelmet. Csoda készül itt, milyet a világtörténelem még nem látott. Az készül, hogy három szál jegenyével nem bir az orkán, három csillagot a felhő elhomályosítani nem bir, a háborgó tengert megveri három evező. Az készül, hogy a szellem és akaraterő előtt térdet hajtson a nagyobb materiális kitevővel hetvenkedő nyers fizikai erő. Nagy apológiája készül a Gondviselésnek, amely megalázza a hatalmasokat és fölemeli a gyöngét a hatalmasok fölé. Az készül, hogy trónok roppanjanak meg, melyekről azt hitték, hogy megingatni nem lehet őket. Készül teljesedése oly reményeknek, melyekről azt mondták, hogy remények azok remények ellen. Számok és értékek közt valami csodálatos viszony készül. Nem kíváncsian leste a nemzet ezt a csodát; nem volt kihívó az éggel szemben, mert ez káromlás lett volna. Alázatos szívvel kérte s alázatos szívvel várja. Sokszor ugyan azt hitték, hogy belesüpped a történelem iszapjába, de a lót és nem lét kérdésekor kiemelkedett az anyagi világból és az éghez emelkedett megrázó imádsággal. De ennek a kérő imádságnak még ne legyen vége; még egy kevéssé tovább kell folytatni. Még néhány erőfeszítés, akkor, igazán befejezzük a nagy tragédiát, amelyben méltóan fognak bűnhődni a bűnösök, s amely elégtételt ad a mi tenger szenvedésünkért. Munkálni — szántani — vetni, ez legyen a mi mostani gondunk, harczunk itthon, írja a vármegyékhez küldött körrendeletében a földmivelési miniszter.^!/ napig sem szabad tétlenkedni, mert minden barázda, amit hasitunk egy lövészárok ellenségeink kiéhezte- tési politikája ellen. Aföldteljeskihasználásától függ a mi itthoni hadviselésünk sikere. Már pedig a miniszterhez érkezett jelentések szerint fele föld sincs megművelve, bevetve a múlt óv fényes eredményéhez képest. Mert ma egyrészt nehezebb a helyzet; sokkal több a hareztéren levő munkás kéz, azért több az árván maradt barázda is. A tapasztalat azt mutatja, hogy az idén az ittbon- levők kevesebbet törődtek a földek megmunkálásával. (A lókupeczkedésekkel foglalkoznak sokan.) Nem tudtak felemelkedni a kö- telességórzet ama fokára, mely a termőföld elvesztését egynek tartja a lövészárok elveszgos kiáltását hallom „Kanaite! Vad kutya 1“ és gyors egymásutánban két pisztolylövés dördült el és az afrikai, mint egy jól talált tigris, rettenetes ordítással, egész hosszában elterült a földön, miközben a fegyver kiesett a kezéből. Szinte megdermedtem e jelenetnél. Az első pillanatban nem tudtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy a franczia káplár, az én ellenségem, saját katonáját lelövi . . . A Mindenható mentő angyalt küldött nékem az ellenségben — az ellenség ellen . . . „Ez a fekete vadállat, téged gyámoltalan sebesültet meg akart gyilkolni. Hálát adok Istennek, hogy e bestiát idejekorán le- terithettem“ szólalt meg a franczia káplár. „Bár ellenséged vagyok e vad tettet nem engedhettem volna meg soha !“ Sírtam örömömben és hálát rebegtem nemes életmentőmnek. További szavaiból megtudtam, — hogy egy franczia katholikus pappal van dolgom. Szivem melegebben dobogott, midőn most a németek tartalékukkal megerősítve, második támadásra indultak. Tenger hullámaként ellenállhatatlanul nyomultak előre csuka szürke pajtásaim. Ezúttal sikerrel járt a roham. Hurrá! kiáltásokkal nyomultak be az ellenséges lövészárkokba és kiszorították onnan a vörös nadrágosokat. Végre tehát életmentőmet és engemet szanitéez embereink összeszedtek és sebeinket bekötözve szerencsésen tábori kórházba hoztak. tésével. Nyilvánvalóvá lett, hogy itt hanyagságról is szó van és nemcsak az igavonó jószágok hiányáról. Azért is a miniszter az alispánok utján telhivja az itthonlevőket, hogy ne sopánkodjanak, hanem öregje, fiatalja, még a gyermek-ifjak is fogjanak tüstént a munkához. Közöserővel oda kell hatni, hogy egy talpalatnyi föld se maradjon parlagon. S ha valaki vonakodnék a munkától, vagy épen előre elhatározott szándékkal hagyná parlagon a földjét: akkor ha az illető felmentett gazda: tüstént behívassák és a felmentéstől megfosztassék. Ha pedig segélyezett, akár férfi, akár nő; a segély tőle elvonandó. A rendelet hatásának eredményéről is meg akar győződni a miniszter. Azért bizalmi férfiak .fogják bejárni a határokat, és lelkiismeretesen oda fognak hatni, hogy minden munkaképes férfi és nő, gyermek és használható iga egy napig se heverjen tótlen. Egy nemzet élete — írja a miniszter — sőt egy szent világszövetség, az igazság - diadala függ attól, hogy a magyar mezőgazda hogyan teljesiti a kötelességét. Hogyan élnek Németországban ? Egy úriember, aki most érkezett haza Münchenből, ott elsőrendű étteremben 1915. okt. 8-án, tehát a háború második esztendejében, két márkáért a következő ebédet kapta : Tápióka-leves. Omletté gombával. Borjufilé burgonyapürével. Álmásrétes. A legelőkelőbb szállóban, a város közepén 3 márka 50 fil- érórt kapott gőzfütóses, villamos világitásu kényelmes szobát, az autótaxi ára pedig egy fillérrel sem magasabb, mint béke idején volt. Állításait vendéglői és szobaszámlákkal bizonyítja és megjegyzi, hogy az ételadagok olyan nagyok, hogy az egyik ételt sem tudta egészen elfogyasztani. Ezzel szemben nálunk hétröl-hétre emelik az élelmi szerek árát és ehez képest a vendéglőkben kisebbre szabják az adagokat, úgy hogy most válik valóvá a régi vicc, hogy „kosztot adnak, de enni nem“. Páduai sz. Antal perselyei. A Népkonyháról többször olvashatunk; dicsérni is halljuk. És megérdemli, mert sok jót tesz a szegényekkel. Ritkábban olvasunk, hallunk azonban Páduai sz. Antal perselyeiről. Pedig tessenek elhinni — ezek is népkonyhák. Még pedig folyton tartó népkonyhák. Igaz, hogy csak a mindennapi kenyérrel és sokszor olyan segítségekkel látják el az igazi szükségben levő szegény embereket, a minőkben kevés jótékony intézet részesítheti a maga segélyeseit. És csendben és minden zaj nélkül. Sőt sokszor ismeretlenül jutnak azoknak könnyeihez, szenvedéseihez, a kik ezeket a könnyeket eltakarják a világ szemei előtt és szenvedéseiket a világ részvéte nélkül hordozzák és viselik. Bizony népkonyhák a Paduai sz. Antal perselyei. Mert, hogy mit jelent ma a „kenyér“ és mit jelentett főleg aratás előtt a szegény embernek, azt édes mindnyájan tudjuk és jelentőségét bőségesen átéltük. Csodás perselyek ezek! A Páduai sz. Antalnak perselyei. Valósággal, hasonlítanak az evangeliumbeli szegény asszony korsójához, melynek soha ki nem fogyott a tartalma. Egészen ilyen csudások ezek a perselyek. Lám, a jó Isten nem vonja el kezét ma sem a csodától, a hihetetlentől. Csak más alakban . . . más módon érezteteti a szegény emberekkel. Folyton érezteti. Hétröl-hétre megtelnek ezek a perselyek. A kik tiszteletreméltó tevékenységgel, hűséggel és raocsoktalan lélekkel kezelik ezeket a perselyeket... maguk összecsapják a tenyerüket, hogy hát ezek a perselyek hótről-hétre nemcsak bőségesen megtelnek, de mindig öregbednek, szaporodnak tartalomban. Summában. Honnan e csudás jótékonyság ? És foly - ton, de folyton. Hótről-hétre. Oh ne kérdezzétek! Az embereknek soha annyi reményük és aggódásuk nem volt, mint ezekben a nagy időkben. A szivek fájdalmai, könyörgései, imádságai nyomán a jótékonyság virágainak olyan jó termő talajai vannak. Isten gondoskodik arról, hogy igy legyen. Az isteni kegyelem különösen ott terem, ahol készség van a befogadására. Ez a készség ma megvan. Azt mondjak, hogy a népnél bőségben van a pénz. A jólét maximális fokra jutott. Jól van! De tudjátok, mit mondott Krisztus Urunk ? — Szegények mindig lesznek veletek! Ma is vannak. Sokkal többen, mint valaha . . . Csak más társadalmi osztályokban, más tűzhelyeken, mint ennek előtte. Nem is gondoljátok, hol-merre? Azt bizony legjobban megmondhatnák azok a jó emberek, a kik sz. Antal perselyeinek áldásait viszik, osztják szét. Csendesen, zaj nélkül . . a hallgatásnak, a névtelenségnek szent csendességében. ... A minap belépett egy ilyen szent Antal perselyének apostola a tűzhelyre, a családba. A hol háború előtt nem ismerték mi az a „nincs“ I Mi az, mikor még „kenyér sincs!“ — Hoztam egy kis pénzt, segítséget, hogy a nélkülözésükön segíthessünk. A családapa, a családtagok csodálkozva bámultak a jövevényre ... ki ő ? Isten küldötte ? — Uram, ki a mi jótevőnk? Hadd tudjuk, hogy hálánkat fejezhessük ki. — Ne kérdezzék 1 Csak imádkozzanak sz. Antal pártfogásáért, hogy adja meg a jó Isten a mindennapra valót. És a jövevény eltűnt. Megtette kötelességét. Eltűnt. Ilyen csodás a páduai sz. Antal perselye ... a mely már régen, de főleg most szórja áldásainak termékeny sugarait a szegénységnek szomorú sötétségébe. Mester. A hősök emlékművei. Városok és. községek határozták el lelkűkben, sőt konkrét, kimondott alakban, hogy a hősöknek emlékművet állítanak. Bár sok helyütt még csak tervben van vagy most folynak az adakozások, már is rávetette e nemzeti felbuzdulásra és kegyeletre is magát a spekuláczió. Egyre-másra szimatolják egyes vállalatok, hol és milyen arányban készülnek a hősök emlékének megörökítésére. És rácsapnak városokra és községekre, mert jól tudják, hogy melegiben, az első felbuzdulás jól eső izgalmai közt kell és lehet kitűnő vásárt csinálni. És képekkel, ábrákkal ellátott árjegyzékeket mutogatnak, kinálgatnak a rábeszélés és fizetési feltételek minden fortélyával. Selejtes, lélektelen, minden művészi érzék nélkül való emlékművekkel akarják a bakkancs és konzerv hamisítók módszerével becsapni a jóhiszemű közönséget. Óva intjük ezektől az emlékmű vigéczektől, főleg a községeket. A püspöki konferenczia is foglalkozott a hősök emlékműveinek kezdésével és úgy határozott, a maga hatáskörében, hogy az elesett hősök emlékének megörökítése úgy történjék, hogy a felállítandó emlék egyrészt a hősökhöz méltó, másrészt a kor- és művészi követelményeknek megfelelő, maradandó emlék legyen. Papi lelki gyakorlatot tartunk, november 22-én estétől 26-ikán reggelig. Elég levelező-lapon jelentkezni. Szatmár, püspöki Conviclus: Bóta Ernő S. J. házfőnök. A szatmárrószi gör. kath. lelkészt állásra a hajdudorogi egyházmegye püspöke, Miklóssy István már meghirdettette a pályázatot — deczember hó 1-ig rzóIó határidővel. A kérvényeket Szatmár-Németi szab. kir. város törvényhatóságához kell czi- mezni, de a püspökhöz fogják benyújtani. A pályázathoz mellékelni kell az arról szóló hatósági bizonylatot, hogy a pályázó lelkész viselkedése magyar nemzeti szempontból kifogás alá nem esett. Mint értesülünk, e plébániáért más egyházmegyebeliek is mozog
