Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-07-14 / 55. szám

2

SZATMÁRI HÍRLAP

Szatmár-Námeti 1915 julius 14.

A két ut közül választhatták volna tehát a tisztes munkát és a jövőnek szép gondolatát. Mint ahogyan sok-sokan választották is. Es nem a prostitucziót. Ma nyilvánvaló dolog, hogy sokan ez utóbbinak estek áldozatul.

A nők munkakörének megbő- vülését tehát áldások forrásául tekinthetjük majd, de csak akkor, ha a nőkben megmarad az erkölcsi élet alapja, a nőiességnek védő pajzsa, a családi érzésnek tisztasága; egyszóval mindaz, a mi a nőt azzá teszi és annak marasztja meg a mi: Nőnek. Mint ahogy hála Istennek marasztalta is. Különben a kínálkozó munkaterek, bőséges jövedelmek valóságos átkai lehetnek nemzeti társadalmunknak.

Bizunk a magyar nőknek lelki erejében, Istentől nyert sok szép tulajdonságaiban, hogy női méltóságukat hőseinkhez méltóan fogják megvédeni és fentartani.

A

Az erőgyűjtés

tette a világháborúban és az otthon való harczban hatalmassá, legyőzhetetlenné a német népet.

Az a rendkívüli előrelátás, megérzése a holnapnak, sőt bolnaputánnak is. A lelkében ápolt intuiczió, meglátása a még nem szemlélhető dolgoknak.

Gyűjtött. Forrásokat teremtett, melyből a jövő számára merített. Napról-napra. Évről- évre. Sőt évtizedeken keresztül.

Erőgyűjtésre nevelte a német iskola is a jövő polgárait. Annak megbecsülésére és megtartására, a mi van. Annak gondolatára, belátására, hogy a legnagyobb erő önmagunkban van, ha bizhatunk önmagunkban. Mert csak az a nemzet életképes, erős és helytálló még a földrengések idejében is, a mely népnek önbizalma van — az erőgyűjtés révén.

Megvalljuk, hogy a mi nemzetünkben, a mi népünkben, a mi családjainkban nem jutott valami nagy uralomra — ez az erőgyűjtés. Sőt a háború előtti korszak jókora darabját éppen az jellemezte, hogy csak a

— Más asszonynak minden évben öthat ruhát vesz az ura . . .

— Száz koronás kalapokat . . ugy-e ?

— Még azt is.

— Más családokhoz úri vendégek járnák zsurokra.

— És kártyáznak, muzsikálnak.

— Más asszonyok

............no de elég,

sz

ólt az asszony szinte megnyugodtan, hogy mindezt elmondhatta.

Péter pedig a boldogságnak és elégedettségnek újabb, erősebb érzetével fonta össze mellén két karját és szólott:

— Hát csak ez a baj édes Flórikám ? Hát ez mind a mások baja. Nem a miénk. Nem a tiéd. Á másoké.

— A másoké, ismételte Flórika.

— Hogy mások mit tesznek, hogy mások hova mennek, hogy mások hogy járják a bolondját . . az édesem nem a mi bajunk . . . Édes kis bogaram ne hagyd magadat másoktól elbolondittatni ... Mi kettecskén itthon-otthon is megtaláljuk boldogságunkat.

— Megtaláljuk édesem, mondotta az asszony szinte remegve.

— Megvoltunk eddig is kettecskén . .

E szavaknál az asszony kitárta karjait,

átölelte Pétert, mint a folyondár öleli a hatalmas tölgyet, gyönyörű szép fejét, piros kis száját ura füleihez közelebb vitte és egy nőnek első anyai megérzésében, boldog- ságosan súgta ....

— Ha Isten is úgy akarja — hármacs- kán leszünk már — édes Péterem.

jelennek élt. Csak a mivel törődött. Nem gondolt a holnapra. Hát még a távolabb fekvő jövendőre. Vagy gyűjtött, de csak egyes területeken, gyűjtöttek, de csak bizonyos típusok. És rossz, pusztító, egyensúlyt bontó irányban.

Mert a részvények szerzése is gyűjtés. De csak egyesekre való gyűjtés; a közre nézve nem bizonyul áldások forrásának. Sőt inkább szocziális választó falat emel, egyensúlyt bont. Mert egyeseknek jó módja, gazdagsága ezreknek és ezreknek pusztulását okozta. De kétélű késnek is bizonyult a részvényláz, a pénzintézeteknek gombamódra való szaporodása. Az a rengeteg részvényes bizony most már részvétre érdemes.

De erőgyűjtésünknek hiánya, gyengesége mutatkozik más irányban is. Más tereken is.

Bizony, hogy nem láttuk a jövőt — még az utolsó órákban sem. Pedig a jövő bontogatta szárnyait. A német nép bele nézett a tenyérnyi megnyílásokba, a jövőnek írott lapjairól olvasott.

Mi nem 1 késtünk mindennel, a mi erőforrásunkat táplálta volna. Még kenyerünkről is csak kényszeredve gondoskodtunk. Mikor idő, alkalom kinálkozott, nem néztünk körül. Nem gyűjtöttünk, hanem vártuk a sült galambot.

Ha a városoknak, falvaknak költségvetéseit erőgyűjtés szempontjából vizsgáljuk, meggyőződünk, hogy ott is csak a ma, a tó- dozás-fódozás politikája szerepel. A jövő gondolatának, az erre való erőgyűjtés akczió- jának alig van nyoma.

Még a folyó esztendőre sem gondolunk. Jeget adott az Isten az elmúlt télen. Ha serények, okosak, lelkiismeretesek voltak volna a városok, községek, bizony, hogy lehetett volna csípni elegendő jeget. De hallatlan az a közöny, az a lelkiismeretlenség, a mi ez irányban is minden felelősség nélkül elköveti a mulasztásokat.

Ez csak kisebbik része annak a lomhaságnak, a mivel nálunk merészen, könnyelműen neki vágnak a jövőnek.

Nálunk még mindig a külsőségek, a czirádák, a mára szóló luxus gazdálkodás folyik — városokban és falvakban egyaránt. Bársony mellény, üres has.

Mint vannak egyes tűzhelyek, családok, a hol mindent a ruházatra, a külsőségekre, az eltakarásra adnak, áldoznak, de a kamara üres marad télire : úgy ami városaink és községeink nagy száma takar, fódoz egy-egy kultúrpalotával, épiiletttel tüntet, de az erőgyűjtésre, az intenzív életre, a bekövetkezhető téli időre nem gondol.

A kulturegyesületeknek se szeri, se száma; apró, egyesek hiúságát legyezgető egyletek tagsági dijait is alig bírjuk már fizetni.

De elenyésző csekély számmal alakultak pl. magtáregyesületek, melyek az erőgyűjtésnek, a nemzeti élet táplálásainak hatalmas tényezői. Hiszen a legszebb ideálizmust is a reális eszközök érvényesítik és viszik a lel - kekbe, a nemzet életébe. Erős nemzet, ideálokat értő és élvező nemzetek csak azok, melyeknek reális forrásai vannak. Azok lettek volna Magyarországon kivált a mostani időkben.

Ez a háború, ez a nagy próbaidő talán minket is meg fog tanítani az erőgyűjtésre. Lelkünket, figyelmünket, akaratunkat jobban a holnapra, a jövendőre fogja irányítani. Az uj nemzedék megfogja tanulni a mi nagy fandijunk árán, hogy ne egyél meg minderft és ne költs el mindent ma. Hagyj holnapra, télire is. És ez az erőgyűjtésnek első legbiztosabb forrása.

A

Vájjon ? — Oh kiált kevélyen egy asszony — hol volnának a férfiak, ha nem lettek volna nők ?

Erre egy bácsi mélabusan igy válaszolt :

— A paradicsomban.

A nő is gondolkodóba esik ez állításra és elgondolkozva szalad ajkán a sokat mondó kérdés:

— Vájjon ?

Tűzben ég*

a magyar ifjúságnak arcza, mikor az iskoláknak padjai közül hívja, szólítja a haza. A tizennyolcz éves diák a léleknek első forróságával, az érettségnek kezdődő aczélosságá- val és a vágyódó szívnek türelmetlenségével várja az órát, hogy fejére tehesse a katona sapkát és gyönyörű ifjúságát a katonaságnak bilincsei alá hajtsa.

Öregeink szelíd mosolygással nézik ezt a fellángolását az élet első erejének. És úgy el-elgondolják, mondogatják: megáldjatok csak I A rózsás álmokból keserű valóra ébredtek. A tüzpróba megégeti testeteket, lel- keteket. .

Mert azt hiszik, hogy egyszer volt a világon, e hazán csudás korszak. Legendás idő. Óriásokat, titánokat szülő termelés. Mikor a magyar ifjú egyszerre férfiúvá vált. Mikor az iskola az önkéntesek ezreit adta a nemzetnek. Éretten. Csodásán. Az ezernyolc- száznegyvennyolcz.

Es ime jött, jönnie kellett a második gigászi időnek. A talán még nagyobbnak, még véresebbnek, még hősiesebbnek, csodá- sabbnak. A mikor a magyar ifjú egyszerre emberré nő. Mint a regebeli titkos virág, mely érezvén a vihart . . egyszerre sudár fává változott. Jött, jönnie kellett egy más önvédelmi harcznak, mikor ők, az ifjak többet megértenek a nemzet életéből, mélyebben és messzebbre tekintenek a nemzet jövőjébe, mint a puha, nyugalom napjain, az érett férfikornak emberöltő generácziói. Jött.. az ezer- kilenczszáztizenöt.

Tűzben ég a magyar ifjúságnak arcza, mikor az iskolából alig kilépve, hívja a haza. Es ez a tűz, mint az első próbák hirdetik nem alszik ki, mikor jön a valóság. Jön a kötelesség. A jármos élet. A harczos tábor. A front. A golyó. A gépfegyver. A roham. Az élet vagy halál.

Deresedé népfelkelők csudáivá bámulják őket. Tapasztalt, ezer és ezer katonát kiképzett tisztek ámulva hirdetik, hogy a magyar fiuk, a kik csak az imént az ifjúságnak köny- nyü, rózsás, gondtalan utjain jártak mi kötelességtudók, mi lelkiismeretesek, mi érettek, bátrak, nélkülözni tudók, önfeláldozók. Férfiak a férfiakból és emberek az emberekből.

Mi ez, ha nem az istenségnek átsugár- zása a nemzet virágainak lelkén. Mi ez, ha nem eszme, mely miként a bujdosó csillag bolyong, elrejtőzik időnkint a nemzet egéről, hogy annál fényesebben visszatérjen. Mi ez, ha nem géniusz, a .Id ezt a fajt ide vezette, kisérte, hordozta. Örült sokszor hajtásain. Sirt olykor, ha lelkét az anyag, a kéj, az ideálizmus pusztulása tépte, fejlesztésében akadályozta. Es diadalmának örömében újra kezét nyújtotta, hogy vezesse, segítse és homlokát koszorúval, pálmával övezze.

Tűzben ég a magyar ifjúságnak gyönyörűségesen ébredő napja. Es e tűzben, bíboros hajnalban születik a jobb kor e nemzetre, mely után epedünk, imádkozunk ah — mily régen.

Ideges nők, — lump férfiak. Dr.

Várady Erzsébet szegedi áll. felső leányiskolái tanárnő, az iskola évzáró ünnepélyén a többek között a következő képpel jellemezte a jelent: „Gondoljuk csak át — mit mivelünk azalatt puha, meleg otthonunkban, mig dideregve, éhezve, sebektől borítva, tiz hónapig nem pihen a küzdő hadsereg. A régi világban a várvivásban is részt' vettek. Szabadságharcunk nagyasszonyai lerakták ékszereiket a haza ölébe, elküldték fiaikat a zászló alá s maguk addig áhítattal dolgoztak otthon a férfi helyett. S ha megjöttek mint hősök, rongyosan, véresen, gyöngédséggel, kitartással ápolták. Ma ? Léha kaczagástól hangos az utcza, ideges hiú nők tolonganak mindenütt, aho! czifra rongyokat árulnak. Amikor minden kéznek dolgoznia kötelesség, ostobaságon mulat a közönség moziban, színházban. Ékszerektől csillognak, kincseket pocsékolnék, amikor minden fillérrel egy-egy jajszót lehetne megszüntetni. Nem látják a nyomort, akiknek olyan finom érzékük van a divat nüanszai iránt. Nem — nem magyar