Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-10-17 / 82. szám

2

.SZATMÁRI HÍRLAP*

Szatmár-Németi, 1915. október 17.

műnk olt fog teremni, a mi átváltozásunk, megújhodásunk, velünk együtt a nemzet megújhodásának nagy müve ott fog elkészülni . . épülni és megtörténni ... a családokban, az édes és boldogabb otthonokban.

. . . Mit gondoltok? így lenne?

Nem félünk

az igazságnak .nyílt, egyenes és leplezetlen kimondásától. Elénk tudatában vagyunk annak is, hogy mindig igazat kell Írnunk: de sokszor épen az igazságnak győzedelméért, magasabb erkölcsi tekintetekből nem szükséges minden valót a piaczra dobni. De ha egyszer ezek a magasabb szempontok nem állanak utunkba, nem intenek vigyázatra: nincs az a tekintet, a mi az igazság kimondásától eltéríthetne.

Ilyen például az az igazság, hogy mi napról-napra ajkunkon hordozzuk a felebaráti szeretetet, a jótékonyságnak dicséreteit, de kevesen gondolunk a szeretetnek okos gyakorlatára és a jótékonyságnak, a kegyeletnek igaz,-önzetlen forrásaira.

Tagadhatatlan, hogy sokat áldozunk, kegyeíetességünk is bőséges: a mai időben különösebben, de kiáltó igazság, hogy nem mutatunk fel sem okosságot, sőt sokszor önzetlenséget sem ezen cselekedeteinkben. Pedig bizony legeslegtöbb esetben ezektől a feltételektől függ a jószándék eredménye, hogy csakugyan segítettünk, enyhíthettünk ezernyi bajon, szükségen.

Nem nézzük sokszor, hogy kinek adjuk az alamizsnát és a segélyezett mire fordítja az adnmányt. Azt hisszük, az a fő, adjunk.. Pedig az ilyen elv teszi tönkre a gyakorlatban az igazi jótékonyságnak eredményeit is.

De van a mi társadalmunknak olyan jótékonysági árnyéka, szeplője, sőt talán mondhatnók kegyeletességünknek sajnálatos üdült sebe, a mely felülmúlja, a legeredménytelenebb jótékonyságot is.

Haláleseteknél, temetéseken ujul ki főleg ez a seb, ez a botor, sőt hamis szeretet, mely koszorúkat, legtöbbnyire drága mükoszo- rukat tesz a tőlünk távozó halottaknak koporsójára vagy sírjára. Sokszor kocsiszámra viszik a temetőbe — bocsánat az őszinteségért — a sok lim-lomot. Egész vagyont visz ki a temetőbe az a kocsi. De legtöbbször egy maroknyi igaz szeretetet és kegyeletet sem, annak, azoknak számára, kiknek azok a koszorúk szánva vannak.

szüksége. Pénzügyi helyzete összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, mint a németeké. Helyesen jegyezte meg erre egy franczia politikus: „Francziaország győzi pénzzel, Németország emberrel.“

. Persze azóta, csaknem 5 évtizedes békés idő alatt Németország is gondozá és pénz tekintetében is versenytársává lett Fran- cziaországnak, mely annyira belekeveredett az orosznak adott kölcsönmiveletekbe, hogy sokan a francziának háborúba való ugrását e körülménynek tudják be. Féltette a nagy vagyonát, melyet a mai Oroszország mint köl csont elnyelt.

Hát a kisebb államok, honnan veszik a pénzt. Kell-e erről beszélni. Az érdek köl- csönökről, a rubelekről és most az anglus millióiról. A hitvány taliánt is az csábította a hitszegésbe, különben mozdulni sem birt volna.

Egyszóval a régi történeti mondásnak, pénz, pénz, pénz kell a háború viseléshez, még ma is megvan a jelentősége. Hiszen az angol végig kiáltotta a világot, hogy azé lesz a győzelem, akié az utolsó milliárd.

Az utolsó milliárd még meg van minden hadakozó félnél ... de nincs meg . . . valami más ... Az igazság. Az erkölcsi erő. A pénz, a pénz, a pénz ... és még valami — valami . . a lehengerésre, Bécs, Berlin, Budapest meghódítására elindított . . . hét milliós hadsereg . . .

Pénz, pénz, pénz még mindig van . . . az angol, faranczia forrásokból . . ninos győzelem ... A

Oh, azoknak a koszorúknak legnagyobb része nem a sírnak, nem a halottnak szól. Ha csak egy kissé elmélyedünk lelkűnknek csendes, elfogulatlan ítéletébe . . . lehetetlen, hogy ne Ítéljünk a koszorúk jelensége és czélzata felől ugv, hogy a koszorúk által kifejezett szeretet, részvét nem egyszer nem az elköltözöttnek szól. Ez a czélzat mellékes. A világnak, az élőknek szólanak azok a betűk, melyek a koszorúk szalagján hirdetik: ki adta, ki nyújtja — kegyeletét ?

Azokkal, a kik nem hordozza lelkűkben a kegyeletességnek a megemlékezésnek, a bánatnak, arószvétnek más, értékesebb elemeit is azokkal végeztünk. Azokkal, kik belátják, hogy elemző, bonczoló késünk egész az elevenekig hat, de a divattal szembe szállani nem bírnak: azokkal okosan beszélhetünk még. Mert azok megértenek. Azok igazán szeretnek, igaz, őszinte kegyeletet, könyet hordoznak szivükben. Azok belátják, hogy részvétüknek kifejezését sokkal értékesebb, bensőségesebb módon tolmácsolhatják. Érzik, hogy magasabb, áldásosabb forrás nyilhatik meg a kegyelet kifejezésében, főleg a küzdelmes és nehéz időben . . mikor egy fényes temetés koszorúinak halmazából igazi kö- nyeket és nyomorúságokat lehetne törölni, enyhíteni.

A mit mondtunk a temetések koszorúiról, azt mondjuk és Ítéljük a halottak napi temetői fényüzésekrőlvós pompáról is.

És meg vagyunk győződve, hogy nem csak mi mondjuk és nemcsak mi Ítélünk emigyen . . . Százak és százak . . . meg azok is, a kik bevallván a szeretet versenyének okát, erős lelkűk elhatározásával nem bírják legyőzni a divatot, mely már a temetőkbe is bevonulhatott.

Az egyház sem akarja a külső hival- gást. Soha nem akarta. Most sem. A katakombákban gyűlt, ki a szerény mécses a mártírok sírjain . . jelezvén az örök világosságot, melyet a lelkek számára esedezünk. A divatos pompák a temetőben nem ezt a szent kegyeletes szándékot szolgálják.

. . Nem félünk az igazságnak nyílt, egyenes kimondásától, mert szent és magasabb szellemi javak védik ezt az igazságot.

A hadikölcsön valóban a nemzet kölcsöne legyen. A nemzetet pedig kiválóan a nép teszi ... A magyar nép értelme, józan felfogása pedig már is erős abban, hogy itt nemcsak hogy semmi koczkázat nincs, de oly pénzműveletről, mely fokonkint a legnag3robb biztosítékot nyújt, a legerősebb bizalmat kelt és fokról fokra megfelel annak az eredménynek, melyet az állam Ígért és biztosított. Érdekes a hadi kölcsön fejlődésének mindig erősbülő tekintélye. Az első hadikölcsön idején, mikor az orosz Galiczia egy részét birtokolta és Kárpátainkat döngette aggódó kislelküek még rizikót láttak a jegyzésben és áldozatot. A második kibocsátáskor hadaink már erőt vettek az ellenen s reményteljes volt bizalmunk, hogy nem maradunk alul. Mig most a harmadik kölcsön kibocsátásakor, — mikor győzelmes seregeink szövetségeseinkkel mindenütt ellenfeleink földjén állanak, midőn birjuk a kétszínű belgák országát, elfoglaltuk észak Francziaor- szágot s egész Orosz-Lengyelország felszabadítása után az Orosz birodalom testében nyomulnak elő honvédeink — biztos tudattá vált győzelmünk, nincs ma már semmi koczkázat a hadikölcsön vásárlásánál, kitűnő üzlet az, mely a jegyzőt egészen érdemetlenül fonja körül a hazafias áldozatkészség koszorújával. A körülmények úgy adták, hogy népünknek anyagi helyzete a háborús időkben erősödött. Nem irigyeljük. Csak azt kívánjuk, hogy vegye elő a magyar ember józan eszét, gondolkodását, világos felfogását és siessen a hadikölcsön jegyzésével. Boldogulásának, állandó jövedelmi forrásának legbiztosabb alapját rakja le ezzel a jegyzéssel. Mert nem lesz mindig igy. Az a forrás, melyből most oly bőven merit: nem lesz mindig keze ügyében; és jönnek idők mikor elapadnak a mostani bőséges keretnek forrásai. Mily áldás lesz a népnek, ha biztosított forrásai a hadikölcsön révén megnyílnak.

Német idealizmusról,

irt. nem rég egy neves iró. Ennek előtte, a világháború előtt talán azok közé tartozott, a kik vallották, hogy. idealizmus egyáltalán csak volt. Most már elröpült, mint egy ábránd. Hogy soha vissza ne jöjjön.

Most már vallja, hogy — van. Német ideálizmus meg éppen van. Pozitív ideálizmus. Megfogható. A mely ideálizmus nem ábrándozás, tétlen elérzékenyülés.

Hanem hát. Olyan hit, mely cselekvésre, rettenthetetlen küzdelemre, kitartásra és győzelemre indít. Abból a hitből fakad ez az ideálizmus, mely meggyőzi az embert, a nemzetnek egyetemét, hogy élni érdemes. Mely meggyőződésből vallja, hogy úgy a nemzeti élet, mint benne az egyéni szép. Mert az életnek czélja van. Magasabb C2élja is van. Tehát az életérték. A legnagyobb érték.

Ennek a hitnek forrásából táplálkozik az idealizmus. Nemcsak a német, de a magyar ideálizmus is. Hogyha korlátok közé vagyunk is zárva, azokon belül még mindég egész világ a tér. És ezen a téren szabadok vagyunk. . . . Kereshetjük azt; dolgozhatunk küzdhetünk azért, amiben hittünk.

Igen a hit minden ideálizmusnak megindítója. A német ideálizmust röviden igy határozhatjuk meg : Hit az emberben, a nemzetben, hogy vasakarat hatalmában van a nemzetet és benne az egyént a maga ideális felfogásának mintájára alakítani. Ennélfogva az élet nem haszontalan időtöltés, hanem komoly feladatoknak elvégzése. Mindenki végzi benne a maga munkáját. És avval a hittel, hogy amit alkot, az érték. Nemcsak a jelenre, hanem a jövendőre is. Mert nem vész el. Abból uj alkatások sarjadnak . . a régiek folytatásai.

A nemzeti ideálizmusból fejlődött a mai német rettenthetetlenség. Erő és hatalom, mely egész Európával szembe száll. A szívósság, a kitartás, az egyéni megbízhatóság, lelkesült- ség, nemzeti hit és a legyőzhetlenség jogos tudata. A német ideláista megy, halad, küzd és győz.

A német ideálizmus teljes harmóniában van az okos reálizmussal. Egymást mérséklik, egymást egészítik ki. A német ideálizmus a földön látja az ember helyét, de ezt a földet méltóvá akarja tenni a német nemzet feladatához . .

Az élet ilyen felfogásának köszönheti, hogy naggyá, hatalmassá, legyőzhetetlenné lett. Köszönheti alkotásait, a mit a hit, filozófia, történelem és természettudomány, művészet és minden tudomány országában megépített. Vele táplálkozott, belőle táptálkozott . . belőle fejlődött az a hatalmas emberfajta, a mely tapintásra kényes, vas erős és hideg, de a melyből meleg árad, a józanság, komolyság kapcsán is az ideálizmus napfénye ragyog ki. A

Románia népe. Románia népe szellemi tekintetben alapjában véve rendkívül tanulékony, de a román parasztnak mindig csak annyija volt, amennyire az ő primitiv életmódjához feltétlenül és nélkülözhetetlenül szüksége volt. Ennyije mindig volt. Igényei az elképzelhető legminimálisabbak, tehát nem is tanult meg dolgozni. A nép teljesen hij- ján van az önállóságnak, ami például igen nagy mértékben befolyásolja a román hadsereg kiképzését és harczi készségét. Ez az oka annak, hogy a román hadseregnek olyan aránytalanul nagy a tiszti létszáma. Haszna- vehető altisztje ezzel szemben épp oly aránytalanul kevés. A fáradság nélkül való gyors meggazdagodás vágya jellemzik a városiakat s ezek a tulajdonságok okozták azt, hogy a hivatalnokok legnagyobb része (az államhivatalnokok kivételével), külföldi, vagy a legjobb esetben zsidó. (Romániában az izraelitáknak nincsennek polgárjogaik és csak annyiban különbözik a helyzetük a külföldiekétől, hogy besorozhatók a román hadseregbe.) Az átlag román, — mondotta egy romániai nagy ipari üzem franczia származású vezetője, — a tartós, a megerőltető és a gyári munkára nem használható. Ennek következménye az lett, hogy Románia ipara teljes