Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-02-21 / 14. szám

*

XXIV. évfolyam.

Szatmár-Németi, 1915. február 21.

14. szám.

(HETI SZEMLE)

POLITIKAI ÉS TÁBSADALMI LAP

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egész érre 10 K — f. Félévre — 5 , — ,

Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér.

Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálnuin kiadóhivatali főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kttzlése 8 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. -----------------Me

gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap

Emlékezzünk

csak vissza arra az időre, mikor — hiszen nem oly rég volt — a mi fiaink, nagyreményű, itthon elégedetlen intellektueljeink sűrűén járogattak Párisba. A dicső Francziaország fővárosába. A szellemi világ középpontjába. A hova, mint széltől fújt falevelek belekerültek a franczia életnek hullámaiba. És a hol nem láttak mást, mint az emberi észnek csudáit. És a hol nemcsak Istent dobták sutba, a hitet, az örök erkölcsi elveknek bolondságait mosolyogták meg, hanem mesévé, jámboroknak viziójává törpült lelkűkben a haza történelme és a nemzet honszerelme is. És mikor jól megrészegedtek a párisi levegőtől és az emberi észnek csudáitól, akkor haza jöttek ide hozzánk, a mi földünkre. A mely csak silány, kulturátlan földdarab volt. Pusztaság. Paródiája a világ műveltségének; a hol minden paraszti, elmaradott, ósdi. A hol még templomokba is járnak. És imádkoznak. A hol a magyar paraszt gubaszagu és csiszolhatatlan kultur elem. És unták itthon magukat. Behabzsolva a párisi szellemet, életcsömörükben, életuntságukban adták a blazirtot. Oh emlékezzünk csak, hány szülőnek egész vagyona bánta meg ezt az akkor divatos párisi világlátást. És — hány szivet repesztett szét egy-egy golyó, melynek kohója, miazmás anyaga ott volt a világváros mélységeiben és hasadékaiban.

Emlékezzünk csak vissza, mikor — hiszen csak imint volt — a mi szinmüiróink vitték a „magyar“ színdarabokat Berlinbe, a német színpadokra. És bemutatták a magyai falut. A magyar faluval a mi népünknek szegény, időknek járásától és sok más terhektől megnehezült életét az ő miliőjével. És kikeresve, kiásva ennek a népnek és vezetőinek, környezetének gyengéit, árnyoldalait a „helyzet kép“, a „miliő“ czégére alatt megalázva a magyar fajt: bemutatták, mint a kultúrának ellenségét, mint a haladástól irtózó népet. A ki még a „tanítónőt“ is .. az igazi haladásnak pápaszemes, tudós kisasszonyát elűzi, kiüldözi a faluból.

Maga a német nép, a berlini sajtó jajdult fel ezekre a szomorú képekre s kertelés nélkül irta, hogy lehetetlen, melyszerint egy faj eny- nyire sülyedt volna vagy ha igen:

akkor itt a Duna és Tisza közt csupa gazemberek, terheltek, hülyék és bujálkodó nép lakik.

Emlékezzünk csak mindezekre. Nem azért, hogy rekrimináljunk, hogy sajgó sebünket, melyeket ezek a kirándulások ütöttek, újra feltépjük.

Oh, nem azért . . hiszen ezeken a szándékokon ma már túl vagyunk.

Hanem büszkeségünk öntudatában emlékezzünk mindezekre visz- sza. Az igazság diadalos érzetének örömében, hogy igenis ez a magyar faj, ez a mi népünk ... ez az árva magyar nemzet igazságának erejéhez és fényéhez jutott. Hogy érezzük: ez a mi fajunk itt Európa közepében, külön típussal, elszigetelt nemzeti nyelvvel, a kereszténység emlőjén nevekedve megmaradt a józan életnek minden jelenségeiben; sok-sok hibája mellett és rettenetes külhatásoknak ostromai alatt és után ment bele a világháborúnak mérhetlen hullámaiba.

Belevitte hitét, a mely e hosz- szantartó tüzpróbában kigyult, mint a nap, mikor villanások és mennydörgések közt is uralkodik a tájon. Belevitte honszerelmét, a mely forró, mint kiomlott vére és kemény, aczéSzélj egfyzetek.

— Groza Ferencztől. —

A modern kapitoliumi hidak.

A rómaiak történetéből tudjuk, hogy a gallok Kr. e. 387-ben nagy sereggel fenyegették Rómát. Már a Tiberisen is átkeltek, julius 18-án a római sereget Allia pataknál levágták ; bevonultak a védtelen városba s ott mindent kifosztottak s felgyújtottak. Csak néhány ősz senator maradt a városban, akik nem bírták túlélni a város pusztulását s inkább együtt pusztultak el hazájukkal. A fegyveres polgárság egy része azonban a Capitulium várhegyre menekült s hősiesen is védte a Capitolium szent várát. A hosszú ostrom azonban kimeritette a védőket s egy éjjel az őrök kifáradva elaludtak. Hirtelen azonban a Junó istennő tiszteletére szentelt ludak erős gágogása verte fel az őröket, a kik fegyverhez kapva azon vették magukat észre, hogy az ellenségnek majdnem sikerült őket kijátszani. A vár hős védője azonban, Marcus Maulius, bátor csapatával vissza verte az ostromlókat. Ettől fogva természetesen még nagyobb becsben tartották a lu- dakat Rómában, amelyek előbb vették észre a közeledő ellenséget, mint az őrök.

Szakasztott ez az eset történik a most folyó világháborúban. A léghajók fontosságát senki sem tagadhatja. Ezekkel kémlelik ki a levegő hős fiai az ellenség állásait s ezer veszély közt hoznak biztos tudósítást azokról. Természetes, hogy az ellenséges léghajók is iparkodnak megtámadni a másik fél légi jármüveit, s ha lehet bombákat is vetnek azok telepeire. Zeppelin gróf most elrendelte amint olvassuk, hogy a léghajók telepei közé nagy tyuk és ludtenyésztő állomásokat létesítsenek, mert ezek az állatok sokkal előbb vesznek észre mindent, ami oda fent a légben feltűnik, mint a kirendelt őrök.

Walter Scott mint iskolás fiú.

Ez a neves angol regényíró sem tudta megtagadni angol voltát. Még gyermek korában kitört belőle az angol természet, hogy a másikat bármily módon is, de felülszárnyalja. Az esetet maga beszéli el önéletrajzában. Volt egy iskolatársa, mondja a regényíró, aki mindig az első helyen ült az iskolában, ami abban az időben kitüntetés volt. Á legjobb tanuló ült az első helyen, a legroszabb az utolsó helyen. Walter Scott minden tőle telhetőt elkövetett, hogy az első helyet elnyerje, hogy társát onnan leszorítsa, de hiába való volt minden erőlködése, az

első hely még sem lelt az övé. Egyszer azonban észrevette, hogy a nevezett tanuló a kabátja egyik gombjával babrál, amint felel. Más alkalommal is megfigyelte őt és akkor is azt vette észre. Mit tett tehát . . ? Lopva, hogy a társa észre ne vegye, levágta azt a bizonyos gombot a társa kabátjáról, s amikor egy uj kérdésről volt szó, az első tanuló rögtön a szokása szerint a gombjához nyúlt s minthogy nem értette, hogy hol lehet az ő megszokott gombja, oly zavarba jött, hogy a kérdésre nem tudott felelni. Ekkor a tanító Walternek adta fel a kérdést, aki arra rögtön meg is felelt, s ő nyerte el az első helyet. Később megbánta ezt a csúnya tettét s iparkodott is jóvá tenni azzal, hogy volt iskolatársának több szívességet tett.

Szegény belga, szegény franczia, szegény orosz 1 Már akkor végetek volt, amikor az önző angollal szövetkeztetek, hogy egy gyékényen áruljatok.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Régi közmondás, amely mindig igaz marad. Anglia azt a feladatot tűzte ki magának, hogy bennünket és a Németországot kiéhezteti; már t. i. nem engedi, hogy Amerikából Németországba gabonát, élelmiszert és posztót szállítsanak. De másnak is van ám esze 1 Most azt mondja a német, hogy ha te úgy, én is úgy 1 S a német „U“-k, a