Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-02-17 / 13. szám

XXIV. évfolyam SzaímáP' Németi, 1915. február 17. 13.szám “ I (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ¥• -v ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 10 K — f. I Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 , :— , Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivaiaii illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatal! főnök czimóre Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 6 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------­Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Készülnünk kell a tavaszra minden erőnkből, lelkűnk­nek minden jó hajlandóságával, te­vékenységével, sőt erőmegfeszitésé- sével. Mert bizony tavaszra nem csak egy nagy, hatalmas, forró vá­gyódásunkkal várt vendéget kell fogadnunk (adja Isten, hogy meg is érkezzék) a lékét: hanem sok és nagy szükséget. Pótolnivalókat, a miket, a háború irgalmatlan kezei elraboltak, feneketlen gyomra meg­emésztett, felfalt. A föld kialussza álmát. Feléb­red és nagy pusztulásokat fog látni. Nagy értékeket nem fog megtalálni, a miket máskor első mosolyával köszöntött. S ha minket legalább itt, közvetlen közeliinkben meg is ki­méit a Gondviselés az ellenségnek rombolásaitól, a tatárcsordáknak du- lásaitól: a háborúnak nyomorúságai fognak belevicsorogni a kikeletnek első mosolygásába. Áz érkező ma­darak csicsergéseit sóhajok fogad­ják majd és a rügyfakadásokkal egyszerre felfakadnak olyan fájdal­mas sebek, melyeket eddig ez a nem­zedék nem ismert és sohasem érzett. Készülnünk kell bizony! S ha a földmivelésügy minisztere azon fárad és azt üzeni a nemzetnek, hogy rajta legyen minden megye, minden város, község, melyszerint egyetlen talpalatnyi föld ne maradjon mun­kálatiam úgy mi is értsünk szót. Rajta legyünk, hogy minden legcsekélyebb forrást, tényezőket, eszközöket moz­gassunk meg, melyek nekünk eddig talán figyelemre sem méltatott érté­keket nyújthatnak. A sajtóra nagy kötelesség hárul e tekintetben. A mi közönségünket annak tudatára kell ébresztenünk, hogy ezer és ezer tér van még eb­ben a hazában, ebben a megyében, városban, a hol értékek bevernek. Kincsek vannak az utszélen is, mon­dotta egy amerikai, csak utána kell nyúlni. De ehhez az utánnyuláshoz érteni kell. Mily hatalmas kertjeink vannak. Területeink, melyeket idáig úgy­szólván csak a magunk szűk ház­tartására aknáztunk ki. Azt mondják és úgy óbégat- nak, hogy igen de — nincs munka­erőnk. Nincs, a ki dolgozzék. Még jó pénzért sem kapnak munkaerőt. Édes jó Istenem! Hát ujitsuk fel, vagy mint most mondani szokás értékeljük át a régi jó és praktikus közmondásban rejlő igazságot: ma­gad uram, ha szolgád nincs. Tegyük gyakorlativá. ; Eddig az volt a jelszó: virágos város. Hagyjunk virágot is, hiszen a virág most lesz a mi vigasztalásunk és tiszta örömünk. De tegyük ezt a a várost, ezt a gyönyörű földet, ezt a szép, nagy lankás területet vetemé­nyes kertekké. Legyen a mi városunk valóságos veteményes város. Magyar leányok! A mi édes anyánknak keze kérges volt és meg­bámult a mezei, a kerti veteményes munkáktól. Szerették ők is a virá­got, de büszkén hozták a konyhára mindazt, a mi csak egy gazdasszony- nak bőségesen elég volt. Ma? Tu­dom megharagudtok, nem bánom. Ismerek nagy kerteket és ismerek leányokat, a kik a virágos kertnél tovább egész tavaszon, nyáron nem voltak. Csak őszkor mentek oda, mikor a szép, mosolygó érett gyü­mölcs csalta őket oda. Ne féltsétek arczotokat, ne kí­méljétek kezeteket. Hej, gondoljatok a mi bős katonáinkra. Talán fivére­tekre, talán másra . . mitől barnnlt meg az ő arczuk és mitől kérgese­déit, fagyott ki az ő kezük. A német leányokról, asszonyok­ról olvasom, hogy ha újságot vesz­nek kezükbe: azonnal a Tanácsadó, a gazda, a konyhászati rovatot ke­resik, fürkészik. Szinte nagy szen­vedelemmel keresik, mint tanulhat­nak valami újat, hogy aztán a gya­korlati életbe átvigyék. Nálunk ez nincs szokásban. (Tisztelet a kivételeknek és nem ki­vételeknek is.) Nálunk az uj tészták után érdeklődnek a leányok. Nálunk azt nevezik gazdasszonykodásnak, ha valaki mentői több tortát és általán tésztát tud produkálni. Készülnünk kell bizony édes mindnyájunknak a tavaszra., a ta­vasznak munkájára. Mert nagy ta­vasz jő. Ne csak a békét várjuk. A nagy kötelességeket is. A A háború kezdetén mindjárt fel­emeltük szavunkat azon való tapasztalatunk alapján, hogy az Oroszországból, Lengyel országból, Galicziából, Bukovinából és más­felől nagyszámban menekült és beszivárgott elemek, főleg zsidóság nálunk keres nem annyira menekülést, mint, szimatolást arra, hogy végleg itt települhessenek le. És jelez­tük, hogy ez a jelenség a mi kereskedel­münkre, iparunkra, nehéz nagy megpróbál­tatások előtt álló helyzetünkre még igen sok veszedelmet fog hozni. Akkor persze nép­szerűtlen volt az ilyen irás. Akadtak, a kik e kizárólagos nemzeti és gazdasági kérdést felekezeti üggyé vedlesztették át, s igy ipar­kodtak elterelni a figyelmet súlyos aggodal­mainkról. Pedig mennyire igazunk volt min­den alkalommal ! Még a zsidóság kedvenczé- nek, a Pesti Hírlapnak, az állandóan katho- likusokat vágó, estilevelező Por Zsolt-nak is be kellett látnia igazunkat. Sőt ! Ok maguk is látják már a nagy veszdelmet és kényte­lenek felemelni tiltakozó szavukat a beözönlő zsidóság ellen s a következőket Írják : (egye­nesen zsidók felkérésére.) „A bevándorlott zsidók elveszik a ma­gyar zsidóktól a kenyeret, üldözött és szent zsidóknak adják ki magukat, pedig csak üz­leteket kötnek itt. Jogosan tiltakoznak az ellen, hogy a bitsorsosi támogatás tógája alatt elvegyék az üzleteiket. A magyar zsidóság egyik legzse­niálisabb és legkarakteresebb tagja panasz­kodott, hogy Magyarországon igen sok a zsidó s az a veszedelem fenyeget, bogy a zsidóságból szinte külön nemzetiség alakul, ami pedig veszedelem lenne az országra és a zsidóságra is. Magának a zsidóságnak kell az ország határára kitenni a táblát, hogy : „Megtelt“ Mert a legtöbb szabad pályán már nem bírják egymás konkurrencziáját. Magyarországnak szüksége lesz beván­dorlásra a háboró után, de nem kereskedők, ügynökök és kávéházi börziánekre, hanem magyar parasztra Amerikából, Romániából, a világ minden részéből. így ir az esti levelek Por-Zsoltja. Retteg a zsidóság inváziójától. Természetesen : mi is. De persze azzal a kiilömbséggel, hogy mi a bevándorlóktól nem a zsidóságot féltjük, hanem a magyar elemet. Az intelligens és hazafias zsidóság eb­ben nekünk ad igazat. Az is belátja, hogy az idegen zsidóinvázió csak közvetve vesze­delem a zsidóságra általában, amennyiben ezeknek tisztességtelen üzérkedése reájuk nézve is kellemetlen. * Ezekkel a jelenségekkel szemben hire jár, hogy itt városunkban, élelmes vállalko­zók, vagy vállalkozó csoportok abban speku­lálnak, mely szerint Szatmáron a menekültek telepét állítsák fel Mi is.hallottunk ilyen hirt, de hallgattunk, mert még csak feltenni se akarjuk annak lehetőségét, hogy ez komoly kísérlet. Hogy ezt a várost, melynek minden valamire való épületét kórházakra áldoztuk fel, a hol ezreket magába fogadó barakkór- bázunk van, megfigyelő állomásunk, tartalék kórházunk és a hol annyi áldozatra vagyunk készen más oldalról is, hogy ezt a kísérletet komoly számba lehessen venni. De ha már nyilvánosan Írnak róla . . akkor polgármes­ter, királyi tanácsos ur, álljon talpára és mutassa meg függetlenségét, erélyét városa iránt való szeretetét és kötelességét éppen azoknak, akik jó lelkére és jó szivére számítanak, hogy önző, spekulácziós tervüket keresztülvihetik.

Next

/
Thumbnails
Contents