Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-06-30 / 51. szám
®zatmár-Németi, 1915. junius 30. 51. szám XXIV. évfolyam. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ARÁK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Di-. BaltUuy Kálmán kiadóhivatali főnök ozimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona ----------------- Nyilttér sora 40 filler. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Az ötösök a mi derékÁázieziedünk a fronton. A tűzben. Elet és halál közt érdemlik ki, hogy hősöknek, vitézeknek nevezzük őket és azokként hirdesse majd. a késő nemzedék is. Ötösök, üdvözlünk titeket! Lélegzet vétel nélkül mered tekintetünk felétek. Es reszketve olvasunk minden sort, a mi a ti életetekről vagy hősi haldiátokról lioz nekünk, itthon levőknek hirt. Nekünk! A kik itthon vagyunk. A kiknek vállán az itthon való harcznak szent kötelessége nyugszik. Akiktől itthon vár munkát, áldozatot, kitartást, lemondást, türelmet, em- berszeretetet, hűséget, becsületességet a nemzet: vájjon nekünk, számunkra megmaradt-e a jog arra, hogy csak legalább igaz, jó hazafiaknak nevezzenek és hirdessenek majd az uj nemzedékek. Megremeg a toll kezemben! Tegyük csak szivünkre kezünket és kórzdezzük meg önmagunktól, hogy mi, akik itthon vívjuk a háborút, méltók vagyunk-e a harcztéren, az élet és halál perczei között küzdő testvéreinkhez? Küzdünk-e igazán? Lelkesedéssel, önfeláldozással. Meghozzuk-e mi is azt az áldozatot, a mit lelkünk, agyunk, szivünk, akaratunk és két kezünk könnyen elbír. Azt mondja-e a mi lelkiismeretünk, hogy megtettünk mindent, a mit tehettünk érted óh szent hon? És igazán megérdemeljük-e, hogy minket, itthon harczolókat a nemzet jó, hűséges, munkás fiaiként keblére öleljen ? Ezekre a kérdésekre feleljen ki-ki maga-magának. De felelnünk kell reá nvilváts nosan is, mert nyilvános közismert jelek hívnak fel reá. Elismerés adassék sokaknak ebben a szükebb hazában, a mi kis világunkban. A kik az itthon való harczokban bőségesen kiveszik rész- aratásukat. Büszkeséggel Írhatjuk, hogy sokan-sokan megtették mindazt, a mi csak embertől telhetik. Még ember felett valókat is. Felemelhetik nemes homlokukat. És koszorút vihetnek a mi harczosa- inknak, ha majd dicsőséggel jőnek haza. Kezüket önszivükre tehetik és némán is hirdetheik: a nemzet fia gyermeke, leánya vagyok. Detehetik-e ugyanezt, szemükbe nézhetnek-e sokan-sokan ... és van-e, lesz joguk kezüket oda nyújtani a mi halmosainknak, nyugodtan foghatnak-e velük igen kezet sokan-sokan, mondjuk ki csak bátran . . a kik — itt közöttünk is — ezt a nagy, ezt a méhében nemzeti életet vagy halált hordozó időt a meggazdagodás legalkalmasab idejének tekintették. Tekintik ma is — a tizenkettedik órában. Tehetik-e ugyanazt, a kik egyszer kétszer odadobták háborús adományukat . . . s aztán kiállottak a sorból ... és a kritikus kényelmes páholyába ülve végzik hazafias kötelességüket. Vagy ölhetett kezekkel. Folytassam tovább . . Mert folytathatnám még hasábokon keresztül. Majd ha megjönnek dicsőséggel a mi ötöseink, a mi vitéz háziez- redünk ... azok fogják majd megmondani .. A fronton a gyáva katona felemelte kezét . . ti pedig itthon ölbe tettétek, vagy zsebetek megtöltésére használtátok. Magyarjaink a távol idegenben. (Kórházmissziós élményeim Innsbruckban.) Irta: Olasz Péter S. J. Papi hivatásunk bár a törvény értelmében privilégiumokat, élvez, azonban nem zárja ki, sőt harmonikusnak találja, ha mint ápolók s mint vigasztalók, szenvedő testvéreinknek segítségére sietünk. Azért alighogy elvégeztük dr. Haberer egyetemi tanár vezetése alatt ápoló-kurzusunkat, első dolgunk volt, a már augusztusban tervbevett „magyar kórházmissió“ megszervezése. A Jezuita-rend magyar rendfőnöke örömmel adta beleegyezését s mi szeptember óta folyton arra törekedtünk, hogy idegenbe szakadt honfitársainknak Tirol fővárosát, tőlünk telhetőleg, második otthonukká varázsoljuk. Mivel pedig eszménket a helybeli egyetemi konviktus magyar tbeologusai is örömmel magukévá- tették, igy kivihettük, hogy a kórházmissió minden egyes tagjának külön kórháza van, melyet hetenként legalább kétszer meglátogat. Ilyenkor körüljárja a szobákat, fölkeresi magyar testvéreit, elárasztja őket friss napilapokkal s jó olvasnivalókkal, és ha kell helyettük levelet ir, kérvényt fogalmaz stb. (Sietünk megjegyezni, hogy nem feledkezünk meg édes hazánk idegenajku, de ma- gyarszivü tagjairól sem : a tótok, oláhok és horvátok hasonló missióban részesülnek.) Ez a kis missió igen közel hozott en- gemet is a magyar nép szivéhez. Szerzett tapasztalat után büszkeséggel állíthatom a magyarról, hogy neve „szép lesz, régi méltó nagy híréhez . . .“ S hogy állításom nem egy fajszereteten alapuló pillanatnyi felbuzdulás uszályhordozója, bizonyítsák alanti soraim. Érzem ugyan, hogy e rövidke bemutató keretében nem mondhatok el mindent, de éz a kevés is följogosítja az olvasót arra a jóleső tudatra, hogy a magyar nem hoz szégyent hazájára $z idegenben sem! * * * Van egy drágakő a magyar katona szivében, mely messze kiragyog s káprázatba ejti a kritikus idegent is, ez : a tirolival vetekedő mély, meggyőződéses vallásossága. Hiszen dicső őseitől, a Hunyadiaktól s a Rákócziaktól örökölte. Igazán örül a lelkem, midőn egy 10—20 magyart befogadó teremben kérdésünkre, hogy ki akar gyónni: a katholikusok kivétel nélkül önként jelentkeznek. Sokszor megtörténik, hogy lefagyott lábbal, mankóra támaszkodva jöttek a sz. misére, a magyar szent beszédre; hiába minden lebeszélés, ők bizony eldöczögnek, hogy személyesen mondjanak hálát a legfőbb Hadúrnak, hogy személyesen vegyenek részt a hősök közös áldozásán ... A szent olvasót s a skapulárét legdrágább kincsüknek tartják. Van rá eset, hogy nincs elegendő olvasó nálam; ilyenkor a legközelebbi alkalommal, alighogy a terembe lépek, már ketten-hárman körülfognak s bár kezembe lobogtatom a győzelmi hírekben gazdag napilapokat, első kérdésük : „Tisztelendő Ur! ’Elhozta a rózsafüzórt 1 ?“ S jaj nekem ha esetleg elfelejtettem! A magyar s a lengyel katona az egyedüli, kik csaknem kivétel nélkül tisztelegnek a papi személyek előtt a legforgalmasabb utakon is, sőt még nem egyszer sapkájukat is leemelik örömükben. Hogy ezt nem holmi szokásból, hanem meggyőződésből teszik, bizonyítja a következő kis epizód. Alig két hete, a szemklinikán találkoztam egy budapesti festőművésszel. Jobb szemét egy dum-dum lövedék roncsoló szilánkja tette tönkre, itt vágták ki s ma félszemmel nézi csak a nagyvilágot. Ugyancsak föltűnt nekem, hogy festőművészem előttünk tüntetőleg sipkát emel. „Önkéntes Ur! — kérdeztem minapában mosolyogva — ugyan miért tüntet ki bennünket annyira ?“ A válasz rövid, de gyönyörű volt: „Ftdő Ur! A király sipkáját leveszem az Isten szolgája előtt /“ Hogy mennyire összeforrott a magyarral a katholikus vallás s hogy mennyire büszke is rá Árpád igaz vére, jellemzi az a gyakori eset, hogy imakönyveket osztogatva, kédósünkre: „Báesikám katholikus ?„ „Ki volna más, ha nem én ?“ szavakkal válaszolnak sebesült katonáink. Hazaszeretetük megkapó s igen sokszor heroikus, hősies.- így az egyik kórházban, midőn meghallották Przemysl elestét, a legközelebbi orvosi viziten hárman-négyen kér- ve-kérték az orvost, hogy tüstént engedje vissza őket a barczmezőre. Bár Tirol fővárosának környéke égbe- nyuló hegyóriásaival, elragadóan szép részleteivel, üde levegőjével az idegenek ezreit vonja Innsbruckba, mégis a mi magyarjaink.
