Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-05-19 / 39. szám

•> i ' .

XXIV. évfolyam.

Szatmár-Németi, 1915. május 19.

39. szám.

SZATMÁRI HÍRLAP

(HETI SZEMLE)

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér.

Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — ,

Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár

Felelős szerkesztő :

HÓDNAK GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁK - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. ür. llakkiiy Kálitián kiadóhivatali főnök ozimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ------------------- Nyilttér sora 40 Aller. ------------------Me

gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap.

Sok ember

úgy mászik magasra gazdagságban és indokolatlan tekintélyben, mint a kéményseprő. Bepiszkolja magát. S mínnél magasabbra jut, annál piszkosabb.

Mondotta ezeket a szavakat pe dig Madarász László abban az időben, mikor még nagyon kevesen mászhattak az anyagi jólétnek szédületes és a tekintélynek megmagyarázbat- lan magaslatára csendes Magyarországon. így hát kevesebben voltak az efféle — kéményseprők.

Most már sokan vannak. Rengeteg a számuk. A kik másztak és még most is másznak. És bepiszkol- ják magukat.

Azt szokták mondani, hogy még a legjobb hasonlat is — sántít. Madarász László hasonlatában is sán- titást érezhetünk. De mégis meg van az ő hasonlatának is az a természete, hogy mentői jobban magyarázzuk, miben sántít: annál jobban kiviláglik, miben talál.

A kéményseprésről szokták mindközönségesen mondani, hogy piszkos mesterség. De becsületes.

És arany a feneke. S ha a kéményseprő elvégezte kormos munkáját, leveti mesterségének ruháját, megmosakodik — és tiszta emberré válik. És érzi, büszke reá, hogy keresete is tiszta. Akár az arany.

A Madarász-féle kéményseprőknek más a természetük. A munkaruhájuk is más. A mesterségük is. Ok ha elvégezték piszkos munkájukat : hiába mosakodnak. Ha testüket tisztára fürösztik is . . lelkűk soha tiszta és szenytelen többé nem lehet. Az megtörténik, hogy a magaslatról talán egész életükben talán éveken keresztül, éltük alkonyáig baj nélkül letekinthetnek, leszállanák a létráról, melynek fokán a kémény tetejéig juthattak. Itt ölhetnek köztünk fényben, pompában ős nagy tekintélyben. És abban a hitbén, hogy ők seprés után tisztára mosakodtak. De egyszer csak szél kerekedik. Elvesztik az egyensúlyt. Vagy lezuhannak, vagy pedig ott akadnak és úgy teleszedik magukat korommal, piszokkal, hogy le kell őket emelni. Piszkálni.

Most ez a leemelés, ez a pisz- kálás munkája folyik. Szél támadt.

Sok-sok kémény tetején guggoló Madarász-féle kéményseprőt mosdatnak. És kutatják, keresik iparigazolványuknak értékét . . .

Valóban olyan tisztogatása következett volna-e be a közéletnek, melyre már oly égető szükség volt ? A háborúnak vihara, a felszínre került sok-sok piszoknak, szenynek tisztára való mosása azt jelentené, hogy következik egy uj korszak erre a szegény hazára, melynek testét lelkét oly régen tépik azok a kéményseprők, kikről Madarász József egykor mondotta, hogy úgy másznak magasra gazdagságban és hihetetlen tekintélyben mint a kéményseprők. Bepiszkolták magukat. S ininnél magasabbra jutottak, annál piszkosabbak lettek. x * *

Olvasás közben.

Nem minden kesztyűs kéz tiszta. És nem minden érdes kéz piszkos.

*

A gyászruha, a nagy fekete fátyol még nem jelent vérző szivet.

*

A Wertheira szekrény sem jelenti, hogy gazdája szivében boldogság lakik.

Római emlék.

— A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. —

Bizony — régen voJt. De hát az emlékezet nem ismer — regent. Újjá teremti, a jelen ölébe hozza az elmúltakat. Csak egy szikra kell, mely iránt ő — gyúlékony. Egy kicsike vagy nagy, megrázó esemény (ez neki mindegy): őt is eseményekre vezeti.

Most, hogy Rómában nem a földrengés, hanem a politikai vagy micsodás erők mozgatják, talán mozgattatják a lelkeket: a nagy világharczok hulJámhegyei, mormolása — bömbölése közt is oda-oda szalad az ember lelke. (Bizony sok millió ember lelke van ott az idők folyásában.)

Oda szalad különösen annak lelke, a ki valaha szerencsés lehetett oda jutni, hol szent Péter sírba téve és Rómának dobog szive. Tehát nem a „talián“ világért. Hanem valami másért. . . nem kell azt külön megmondani, miért.

De ha egyszer az ember Rómába jutott, szinte elképzelhetetlen, hogy a talián világnak forgatagába ne találja magát . .

... A „Minerva“ szállóban laktunk. Bár szobánk a kakas-ülőn volt; maga a vendéglő sok-sok mindenért kárpótolt. Közel volt az

sz. Péterhez és általán jó középpont volt a mi kevés napjainknak számára. Kitűnő étkezés, gyors, sőt magyar ember számára kellemetlenül gyors kiszolgálás. (Magyar ember nem szeret azonnal felugrani az asztaltól, a mint a falatot lenyeli.) Csak egy hiányzott. A mi fáradságos barangolásaink után való üdítő sör. Rettenetes ize volt annak a lének, melyet ott a Minervában kaphattunk és melyet a taliánok „sörként“ — ittak.

Utitársam J. János szatmári igazgató .. a kinél ügyesebb, élelmesebb utitárs talán nincs a világon se . . . jobbra-balra keresett valamelyes iható sört . . egyszer csak derűs és értékes arcczal jön haza:

— Bajor sör I mondja. Megyünk a Cor- zóra és ott a GambriDUsban ellátjuk magun kát két napra valóval is, eredeti bajor fedeles korsóból. i a

És feláldoztunk egy alkonyaira hajló délutánt, hogy a Corzón láthassuk a fényes, előkelő római életet is. És siettünk, hogy belevetve magunkat a Gambrinus nagy, bajor fedeles korsójába — egy kissé pihenjünk.

Úgy emlékszem, valami hosszu-hosszu keskeny folyosószerü — sörcsarnokba jutottunk. Sörözőkkel szinültig megtelt csarnokba kerültünk. (Már t. i. a mi felfogásunk szerint.) És uramfia, egyes asztaloknál maggar zarándokcsapatokra találtunk. A kik, talán , éppen úgy, mint mi keresték az iható levet. És csu- dálkozva látjuk, hogy a mi honfitársaink közé hadonázó, gesztikuláló, kecskeszakálu- kat rángató, hevesen-sebesen beszélő taliánok keveredtek.

Persze, hogy mi is közéjük ültünk. És a hogyan érteni tudtuk a nagy badrikálásból, gesztikulálásokból, a szemeknek lobogó tü- zéből ... a pápáról, a pápaságról, a pápa fogságáról, a zarándokokról, a magyarokról és taliánokról persze, de Rómáról is csattogott pattogott . . a beszéd. (A magyarok közt voltak, a kik jól beszélték az olasz nyelvet és a gyors párbeszédeket tüstént tolmácsolták.)

Rómából való visszajövetelemkor, egy, a kaszinóban tartott előadásomban hűségesen visszaadtam ezt a párbeszédet. Azóta idők múltak. Ezen előadásom párbeszédes alakja, bizony elmosódott lelkemben. Most csak tartalmát tudom, de elég biveu, visszaadni :

A két talián azt vitatta, hogy a pápa az övék. Rómából a pápa nem mehet el. Oda van lánczolva. A magyarok firtatták, hogy ez a szerencséje Rómának, mert különben óhenhalnak. Ézt a taliánok viharosan tagadták. Mert Róma az egész világ múltja. Valamelyik zarándok odavetette, hogy . . pedig jöhet idő, mikor a pápa ott hagyja Rómát és vele a taliánokat, mint szent Pál az oláhokat. Egy másik zarándok jó kedvvel odaveti, hogy mi is szívesen fogadnék a szentsóges atyát Magyarországba. Nem is kellett több! A taliánok felugráltak. Majd lecsendesedve azt vitatták, hogy pápa csak talián ember lehet. Erre ón valahogyan azt találtam mondani, hogy pedig bizony nem érdemlik meg. Az élő pápát önzésből szeretik. A halott pápa koporsóját már — megdobálják. Erre az igaz, de veszélyes kijelentéTT