Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-05-19 / 39. szám

2 .SZATMÁRI HÍRLAP' Szatmár-Németi 1915 május 19. A hús. Nem kell valami, nagyon sok idő — és húst nem estünk. És pedig nem azért nem fogunk enni, mert nincs. Hanem azért, mert már villanyvonat gyorsasággal emelik az árát azok, a kik mindig hídnak húst szeretni. Tehát hús van. Húst nem enni: még nem Ínség. Tehát nem is halál. Ha le tudtak róla mondani a főváros egyes kórhá­zainak orvosai, lemondhatunk mi is. A mi húst még szerezhetünk, azt hagyjuk, adjuk a gyenge gyermekeknek és öregeknek ; a betegeknek. Elvégre éppen a mai idők iga­zolják, hogy hús nélkül is meg lehet pom­pásan élni. Hogy házi asszonyaink a lelemé­nyességnek szinte bámulatos eseteit mutatják be, mint lehet mégis ebédet, vacsorát terem teni. Jól teszik. A történelem fog róluk meg­emlékezni, mikor ezeknek az időknek képét rajzolja majd. Hogy nem volt ám húszezer koronás jövedelmük, hogy nem adhattak 30 40 koronát egy libáért; 5—7 koronát egy pár csirkéért — csak azért, hogy az álmos könyvnek tanácsa szerint éljenek : liba pe­csenyét enni pedig igen jó . . . (Mert tessék elhinni, ha kevesebben volnának a nagyságáék, kik 30—40 koronákat fizetnek a libáért és 5—7 koronát a csirkéért: minden bizonnyal olcsóbban eresztenék a szárnyas árát is. De vannak. Szerfölött sokan vannak.) Tehát mond­juk, húst nem eszünk. Hanem azért, ha hús­evők nem vagyunk is, fentartjuk jogunkat arra, hogy megkérdezzük : Tehát nincs senki, a ki mégis útját állaná annak, hogy itt e városban a mészáros urak teljes szabadjára szabják meg és rohantassák a hús árát ? Előkelő vendéglősök állítják, hogy mi drá­gább húst eszünk, mint a fővárosban. Ott is magas a húsára. De hús.. Pesti hús. Vághat, szelhet belőle a konyha. Ám nálunk ? Tessék annak a búsnak 40°/o-át csaknsm kivonni és úgy elmélkedni, hogy mibe kerül egy kis gyatra porczió hús. Itt van a külömbség. Itt van a jövedelemforrás. Es itt van az oka, a miért húst nem fogunk enni. A lisztnek árát megszabták. Mindennek árát szabják. Csak a hús . . no ez a hús ... ez legyen kivétel ? Könnyű annak jótékonynak lenni, a ki önmagához már nem lehet jótékonyabb. * Ne higyj a mézes-mázos embernek. Rejtett tőr van annak ujjasa alatt. És nem fogod észre venni, hogy mikor arcza mosolyog, te már meg vagy vórezve. * Hogy milyen értéke van a hallgatásnak, azt csak akkor érezzük igazán, ha sokáig fecsegő eihberek társaságában kellett tartóz­kodnunk. semre, melyet a taliánok szinte mohósággal tolmácsoltattak maguknak . . csakugyan ve­szedelmes helyzetbe jutottunk. A taliánok újra felugráltak és az egyik már fejem búbja körül járt . . mint később megtudtam avval gyalázott le, hogy tőlem ezt úgy veszi, mint semmi embernek a badarságát, a mint hogy semmi papi méltóságom sincs . . és kereste, ujjával bökött oda a fejem tetejére, a honnan bizony hiányzott a tonsura. Utitársam . . Jankó barátom egy dróttá - lan sürgönyt röpített felém ... a miből meg­értettem, hogy bizony jobb lesz — elinalni. Vettük is kalapunkat és a Gambrinusból még hevültebben távoztunk, mint a hogy oda mentünk. Így volt e ez Jankó barátom-uram ? * Ez a kis bohóság, apróság pedig most jutott eszembe, mikor . . no ne szólj szám, nem fáj a fejem. Mikor ezek a Gambrinusbeli párbe­szédek bizony hihetetlenül nagy világkérdé- dósekeá ásnak-vágnak, lökdösnek. És igy eszembe jutva . . . kérdezgetem magamtól: — Talián urak . . meggondoltátok iga­zán, valóján mi: lesz Rómából, ha a pápa az egész keresztény világgal — egy reggelen ott hagyna benneteket . . . drága babáim . . . talián barátaim az Urban. A A liszt. Nagyon rosszul teszi városunk­nak népe, ha a lisztnehézségekért a városi ha­tóságot vagy pláne a polgármestert okolja, sőt szidja. A lisztkérdés ma csaknem minden városban a legnagyobb és legnehezebb kérdés. Sőt csak a közeli városokban is még nehe­zebb kérdés, mint nálunk. (Azt csak nem kell külön mondani, hogy igy van ez az egész világon.) Még rosszabbul teszik azok az intelligens emberek, kik a népet erről nem hogy felvilágosítanák, de még olajat öntenek a tűzre. El kell ismerni, hogy a hatóság, főleg a polgármester teljes erejével, sőt az erő megfeszítésével van rajta, hogy a liszt dolgában a lakosság szükséget ne szenvedjen. S ha mégis megtörténik, hogy egy-kót nap fennakadás áll be, azt bizony azon legyőz- hetlen akadályoknak kell tulajdonítani, me­lyek ma, a nagy, nehéz időben mindenfelé előfordulnak. Égészen más szempontok alá esnek azon körülmények, melyek akkor álla­nak elő, mikor lisztkészlet van és mégis saj­nálatos tömegtorlódások, elégedetlenségek, fordulnak elő. Ezen körülményeken szívesen ismerjük el, a polgármester segíteni törek­szik. Meghallgatta a lapokhoz érkezett pana­szokat ; bővitette a hatósági lisztkiosztó hely­ségeket. Hogy mégis felüti fejét az elégedet­lenség, hogy tömegtorlódások vannak, hogy elkeseredett panaszok hangzanak szét, az bizony a kiosztás gyakorlati nehézségeinek és sok más apróbb körülményeknek tudható be újra, melyek miatt bizony megtörténik gyak­ran, hogy gyermekes családok liszt nélkül maradnak. Hozzánk igen sok panaszos levél ér­kezik. Elkeseredett emberek jönnek szerkesz­tőségünkbe ezer bajjal, keserűséggel. Igye­keztünk személyes tapasztalatokat szerezni, hogy legalább nómikép szólhassunk hozzá e jelenséghez, melyről a sajtónak hallgatni többé nem szabad. Az a hit van például elterjedve a közön­ség körében, hogy a lisztet a hatósági összes személyzet részére a hajdúk hordják bőségesen. Hát természetes, hogy a hatósági sze­mélyzetnek is enni kell. Hogy ők sem élhet­nek levegőből. Nekik is éppen úgy szüksé­gük van kenyérre, mint azoknak, kik azt követelik. És hogy a hatósági személyzet részére is kell, hogy valaki elvigye azt a lisztet éppen úgy, mint te, vagy a feleséged vagy a szolgád. Ma azonban tapintatlanság valójában a liszt elvitelére hajdúkat alkalmazni, mert ez az alkalmazás igen érzékeny hatással van a tömegre. Forrása oly mende-mondáknak, me­lyeknek egyáltalán alapjuk nincs. Hiszen nem kell ezt bővebben magyarázni. Élég ha az a hajdú elébb juthat be a lisztosztó hely­ségbe. Élőbb kapja a lisztet, kész az elége­detlenség, a zugás, a mindenféle monde-monda. Ezt már régen meg akartuk Írni, de vártuk hogy maga a fejlemény vétesse észre a hatósággal. Az is baj, hogy a lisztkiosztó helység­ben nem mindenütt szakértő, gyakorlott cso­magoló, gyakorlott, e téren gyorskezü emberek dolgoznak. Lim-lomolnak. A pénzt minden gyakorlottság nélkül számlálják ; egyes bol­tokban egy ember csak egy ember. Jusson csak eszünkbe mi bámulatos munka folyik egy-egy nagyobb üzletben pd. csak a hús­véti ünnepek előtti napokon. Megy a csoma­golás, mint a parancsolat. Igaz, marad mindig, hogy a ki minek nem mestere, gyilkosa az annak. Ajánlottuk azt is, hogy csomagoljanak bőségesen előre. Mi az oka hogy nem teszik ? * Egyik olvasónk azt Írja, hogy czélszerü lenne, ha az egyes lisztkiosztó helységben csak annak a városrésznek, kerületnek lako­sai válthatnák be lisztutalványukat. Helyes. De ezt az eszmét akkor kellett volna gyakor­latilag érvényesíteni, mikor a lisztutalványok készültek. Most már szinte legyőzhetetlen akadályok merülnek fel. Másik olvasónk azt Írja, hogy sorszá­mokat kellene kiosztani. Ezt már mi is aján­lottuk, úgy látszik nem tartja a hatóság, kivihetőnek. Egyszóval nagy nehézségek állanak elő a liszt kiosztása körül. És mikor ezeket mér­legeljük, vegyük számításba, hogy a hatóság a polgármester is emberek ... a kik minden néven nevezendő nehézségeket még csudás emberi erővel sem képesek legyőzni. A kö­zönség pedig gondolja meg, hogy e nehéz, nagy időben sokkal inkább van szükségünk türelemre, kitartásra, mérsékletre mint valaha. Isten a gazda 1 És úgy látszik ez a kegyes, jóságos gazda felénk tekint és elhozza — az uj kenyeret. Munkás csapatba sorozzák a csavargókat. Nagyot néztünk, mikor a minapi posta meghozta nekünk a vidéki lapokat. Nagy, vaskos betűkkel olvassuk egyik­ben — másikban a fent Írott híradást. Az egyik újság például ezeket Írja e czim alatt: — A közveszélyes munkanélküliekre és csavargókra elkövetkezett a dér, összefogdos- ták, beosztják a munkáscsapatokba és a harc­térre viszik őket. Eltekintve attól, hogy egy­szer végre ezeknek is valami hasznukat lehet látni, a közönség igazán hálásan fogadja ezt a felette okos intézkedést, mert legalább egyidőre megszabadul az enyveskezü úton­álló és betörő népségtől. Á rendőri hatóság­nak is könnyebb lesz a dolga, nem lesz kénytelen csaknem minden nap egy részét ezekkel eltölteni. A székesfehérvári rendőr­ség tegnap szedte össze ezt a notórius tár­saságot A városház udvarán sorbaállították őket s átkisérte'k a gyalogsági laktanyába, ahol beosztották őket a munkáscsapatba. Nem egy­nek sehogvsem volt ínyére ez a kényszerin­tézkedést, de különösen a hírhedt Lakatos Gyurka czigány tiltakozott a besorozás ellen. Csaknem hogy összecsapja az ember két kezét ennek a hírnek az olvasására. — Gúny ez? Valóság? Itt nálunk is megtörtént talán már ez az elitte sorozás. Nálunk, a hol nem mehet ki az ember az utczára, hogy tagbaszakadt, szinte félemlete- sen egészséges csavargékkai ne kerüljön bi­zonyos szocziális viszonyba. Napról-napra van szerencsénk a lakásunkon is ilyen mun­káscsapatba való „elemhez“. Szinte fenyege­tőig kövelelik a (— nem is kenyeret —- hi­szen ez még most sem számbavehető „ado­mány“ reájuk nézve) hanem a segítséget. Az Írják, mondják nálunk, hogy nincs aki az utczákat seperje. Az öreg, bágyadt utczaseprők nem birják; pláne a mellókut- czákon alig lehet arra gondolni is, hogy seprő érintse a másodrendű talajt. Még az első rendűek is csak úgy ni . . két hetenkint akad. Meg aztán krumplit is kell nekik, jó öreg seprősöknek válogatni, meg mimás „rend­kívüli“ munkát teljesíteni. Hát uramfia, olyan nagy, csudálatos dolog volna, ha nálunk is csinálnának egy sorozást a csavargók közt. Milyen derék do­log lenne, ha ott látnok őket a városháza udvarán. Sorba állítanák őket. Kezükbe sep­rűt adnának. Aztán elhangzanék Bartha őr­mester stentori hangja: — Élőre . . direkczió Méllék-utcza 1 — Csapat II. Előre Direkczió Károlyi­köz 1 és igy tovább. Micsoda étvággyal rendelkeznének ezek a csapatok estére . . És meg is érdemelnék. Mert hát — a munkás méltó az ő bérére . . . . . Igazán . . . tartunk tőle, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak . . . látomá- nyunk már valóságra válik. Dixi. Az olasz kérdés a képviselőházban. A május 17-iki országgyűlésen Andrássy Gyula gr. a következő interpellácziókat ter­jesztette elő : — A német lapok szerint Olaszország­nak területi engedményeket ajánlottunk. En­nek a részleteit nem kutatja. Bármi történ­jék, a magyar nemzet nyugalommal, férfias elszántsággal várja a bekövetkezendőket; (taps mindenfelől) nem ijed meg senkitől, (általános taps és helyeslés) Ha igaz a né-

Next

/
Thumbnails
Contents