Szatmári Hírlap, 1903. július-december (2. évfolyam, 147-292. szám)
1903-07-10 / 155. szám
Szatmár, 1903. julius 10. Péntek. Második évfolyam 155. száfr \ Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva: Egész évre . . 12 kor. Fél évre ... 6 kor. Negyedévre . . 3 kor. Egy hóra . . 1 kor. Vidékre postán küldve: Egész évre . . 16 kor. Fél évre ... 8 kor. Negyedévre . . 4 kor. Egy hóra ... 2 kor. Egyes szám ára 2 kr. (4 fii) Szerkesztőség: Kainczy-utcza 6. szám. Megjelenik nVpcűíta (hétfő kivételjra.W^ ’ Hirdetésedet méltányos, szabott) egyezség szerint kiadóhivatal, Kazinéz’Jv Y Apró hirdetések 10 szóig 40 fillér, minden további szó 3 fillér Nyilttér sora 30 fillér. Kiadóhivatal: Kazinczy-utcza 6. szám. Telefon 106. Lapvezér: URAY GÉZA Főszerkesztő : B A H T H A KÁLMÁN Felelős szerkesztő: HARSÁNYI SÁNDOR A jövő kérdése. Szatmár, julius 9. A nemzeti követelmények teljesítése a jövő kérdése, a miről nyilatkozni ma még korai s nem aktuális. Ezt a kijelentést a bán a parlament nyílt ülésén tette meg, tehát oly helyen, a honnan az a függetlenségi pártnak is tudomására juthatott. Ez a kijelentés pedig határozott, világos és félre nem magyarázható. A bánnak esze ágában sincs, hogy a nemzetnek valamit is adjon. 0 nem azért jött ide, hogy adjon, hanem azért, hogy vegyen. Ha ugyan még az agyontépázott, foszlányokra tépett magyar alkotmányból valamit elvenni lehet. Mert azzal, hogy a bán az úgynevezett nemzeti követelményeket egyszerűen félredobja utjából, nemcsak a nemzet egyetemes óhajával, hanem szentesített törvényeinkkel s ma is érvényes királyi rendeletekkel helyezkedik szembe. Hiszen mindaz, a mit elég szerencsétlen elnevezéssel „nemzeti engedmények" „nemzeti követelmények“ gyanánt emlegetünk, nem egyebek, mint a nemzetnek törvényben már rég biztosított, de még mindeddig papíron maradt jogai. Ezt a megdönthetetlen tényt, e helyütt már nem egyszer kimutattam magának a törvénynek szavaival, de úgy látszik — s ez éppen a szomorú dolog — hogy bizonyításra szorul még mindig. Mert sok közöttünk a vak, akik nem akarják látni azt, a mi a napfénynél világosabb és sok közöttünk a süket, akik nem akarják hallani azt, a mi már a meny- dörgős menkőnél is hangosabban szól. Az 1867-iki kiegyezés a teljes paritás alapján jött létre. Az egészet a paritás szelleme lengi át, s az egészből nem következik más, mint kizárólag a paritás. S miben áll ez a paritás ? Abban, hogy az egymással egyezségre lépett két állam mindenikét a közösöknek megjelölt feladatok megoldása körül ugyanazon kötelezettségek illetik meg. Két független s szuverén államnak történelmi sorsa, melynek betetőzését a pragmatika szankczió képezi mindkét államra nézve oly közös viszonyokat teremtett, a melyeknek azonos elvek szerinti, egyező módon való intézése természetszerű szükséggé vált. Ebben rejlik a közösség lényege, a mely a pragmatika szankczió világos folyománya. Mindkét állam függetlenségé nek és önállóságának csorbittatlan megőrzése és fenntartása tette viszont szükségessé azt, hogy a közös ügyek preczize állapíttassanak meg s az igy megállapított staxa- tive megjelölt ügyek elintézése körül a két államot teljesen egyenlő jogok és teljesen egyenlő kötelességek illessék meg. Ebben rejlik a paritás lényege, a mely az 1867-ik évi XII-ik törvényczikknek megdönthetetlen alapja. Törvényben, papíron tehát meg volna a paritás. De megvan-e az a valóságban is ? Erre csak egy szóval felelhetünk: nincs! A kiegyezésnek minden előnyét Ausztria elveszi, minden hátrányát Magyarország nyögi. A paritásnak, az egyenlőségnek sehol semmi nyomát se látjuk. Az önálló magyar hadsereget s a vezényleti nyelvet az 1867-ik évi XII-ik törvényczikk biztosítja a nemzetnek. Tény, hogy a szervezet, vezénylet és vezérlet kérdését ez a törvény mint felségjogokat a király hatáskörébe utalja. De kérdem: miért él a király ezen jogával akként, hogy gyakorlása a paritás elvébe ütközzék ? Miért van Ausztriának hadserege, s miért nincs Magyarországnak ? Miért van Ausztriának német vezényleti nyelve, s miért nincs Magyarországnak magyar vezényleti nyelve ? Miért sorakozik a hadsereg a sárga-fekete lobogó körül, s miért nem egyúttal a piros-fehér-zöld színű lobogó körül is ? Miért dobták oda zsákmányul a magyar czimert a kétfejű sasnak ? Miért esküszik a hadsereg csupán az osztrák császárnak hűséget, s miért nem esküszik meg a magyar királyra s a magyar alkotmányra is? Mikor a nemzet a teljes paritás alapján álló törvény Il-ik szakaszában a király jogkörét körülírta, jelenthette-e ez a királyi jogkörön belül a paritás feladását ? Nem! Ennek a törvény egész szelleme ellene mond. Paritáson nyugszik a törvény, a paritáson nyugvó törvényen nyu- gosznak a királynak átengedett jogok a hadsereg szervezetére és vezényletére (illetve nyelvére) vonatkozólag: ezen királyi jogok gyakorlásában tehát a paritásnak kell érvényesülni! A ki ezt követeli, nem követel lehetetlent, nem követel jogtalant, hanem igenis követeli, a mi a nemzetet jogosan megilleti. Ez nem a jövő kérdése, hanem nagyon is a jelené 36 esztendős múlt vétkes mulasztásainak helyrehozásáról van szó. 36 esztendeje, hogy az úgynevezett „nemzeti engedmények“ törvényben biztosított jogait képezik a nemzetnek. Lengyel Zoltánozás avagy Nessi Pá- lozás-e egy 36 esztendő óta parlagon heverő törvény szigorú végrehajtásának jogosult követelése? Miért szegődik hát még Kossuth Ferencz is azokhoz, kik azt mondják, hogy nincs itt még az idő az „engedmények kicsikarására?“ Miért kell egy törvény végrehajtására 36 esztendőn túl is várakozni ? S miért mondja Kossuth azt, hogy az ujonczlétszám felemelését csak a nemzeti követelmények rekompenzácziója árán fogja megengedni? Hát adott-e Ausztria csak egy emberrel is többet azért, hogy csupa „engedményéből áll? Miért kelljen nálunk létszámot emelni, hogy megkapjuk századrészét annak, a mihez Ausztria létszámemelés nélkül egészen hozzájutott? TARCZA. Margó ezivilt akar. Irta: Márton Gaby. Margó — az alezredes lánya, a tiszt urak elkényeztetett, szeszélyes bálványa, a fitos orrú kis Margó — egy napon arra ébredt föl, hogy megunta a — katonákat. Szeretett volna ismeri egy ezivilt, egy közönséges, csillagta- lan, pantallonos, zackó rokkos ezivilt, a ki ne imádja őt feltétlenül a papája aranygallérjáért, hanem szeresse az ő pisze orrát, duzzadt ajkát, örökké nevető kék szemeit, egész szabálytalan kis valóját. Éppen fésülködés közben jött erre a nevezetes fölfedezésre s amint látta magát a tükörben kibontott hajjal, hálókabátban, olyan csinosan nézett ki, hogy egyszerre csak elgörbült a duzzadt kis száj és Margó keserves sírásba kezdett. Nem volt ez afféle szívből szakadt zokogás, vagy fájdalmas jajgatás, csak olyan kényeskedö nyöszörgésféle, mint mikor az elkényeztetett kis bébé meg unja a hosszú hajú „pápá“-t, „mamá“-t, nyehegő bábuit, meg a feszesen szalutáló ólomkatonáit s egy czivil fiú babát akar. . . . Mindazáltal megfósülködött, felöltözött s mig a reggelihez hivták, odaállt az ablakhoz; ahhoz az ablakhoz, mely alatt már harminezhatszor szólt éjjeli zene a tiszturak jóvoltából, fele a születése, fele e nevenapjaira.-— A papám tiszteletére — düny- nyögte Margó mérgesen s kikönyökölt az ablakon. A másik lakosztályból jókedvű daiolás hallatszott. Elza. a tanár lánya döngicséit, törülgetés közben. ügy 8 óra voll s az utczán csak elkésve szaladó iskolás gyerekeket, pi- aczra menő és onnan jövő polgárasz- szonyokat lehetett látni, no meg — katonákat. Jött Zakker kapitány, az agglegény : — Jó reggelt Margó kisasszony! Már ébren, ilyen jókor? Hogy aludt? — Köszönöm, jól — mondta az alezredes leánya kurtán. Jött Leipnick kadét olyan feszes léptekkel és „jobbra nézz“ szalutálás- sal, mintha csak a papa előtt defilli- rozna. Jött Ringer főhadnagy az — Adonis ! már három lépésről előre elkészítette leghóditóbb mosolyát s lengő dreischritt lépésben járult az ablak elé : — Kisztihandt, szép baba. Maga napról-napra bajosabb; milyen pompásan illik az arczához ez a fehér ruha. Remek ! De miért olyan haragos ? Mit álmodott? — Köszönöm, semmit — szólt Margó végtelen lenézéssel, úgy, hogy az Adonis jónak látta elbalanzsirozni. Jött a piczi kis Jármy hadnagy örökké epedő pillantásával. Ö is megkérdezte ; — Hogy aludt Nagysád ? S Margó neki is felelt szépen: — Köszönöm jól. így jöttek sorra az ö imádói, bá- mulói, feszesen bókolva, mintha minden szót a „Reglama“-ból magoltak volna be. Mikor a tizedik tiszt érdeklődött az álma felől, Margó nem birta tovább, dühösen becsapva az ablakot s hivás nélkül beállított az ebédlőbe. A papa már ott volt, csak úgy ömlött róla a friss pomádó szag s a körmét tisztogatta. — Szervusz — szólt jókedvűen. — Tudod-e mi újság ? Margónak meglágyult a szive; nem a katonaruha iránt, csak a papájáért s azt gondolta : — Szegény papát nagyon szeretem, de nagy kár, hogy katona. Ezt azonban világért sem merte volna hangosan nyilvánítani, mert a papa haladéktalanul bevit'etto volna a — megfigyelő — osztályba. — Hát leány — folytatta félbehagyott beszédét az alezredes — férjhez fogsz menni Salz főhadnagyhoz. Képzeld, tegnap megkérte tőlem a kezedet ! Szerencséd van, nagyszerű fiú, pompás katona, kitünően tud parancsolni és még kitünőbben engedelmeskedni. No ez sikerült — fejezte be elégedetten s beült teázni. És Margó nem mert szólni. Hiába szólt volna, azt jól tudta, a mit a papa elvégzett, azt senki sem helytelenitheti, legföllebb az ezredes tehetné, de még az sem fordult elő soha. Nem is csinált Margó jeleneteket sem ; megitta a teáját, csupán a sonka nem akart lemenni a torkán, a papa ezt arra magyarázta, hogy a túlságos öröm miatt. . . . Délután volt az eljegyzési ünnepélye. A tisztek ismét konstatálták, hogy jól néz ki, jól áll neki a rózsaszínű blouse a vőlegény pedig elmondta összes szolgálati kalandjait, lovas bravourjait, melyek valóban nagyszerűek lehettek, mert még az alezredes is kaczagott rajtuk. Margónak minden bókra, minden bravourra megrándult az ajka széle, nagyon fájt neki valami s nagyon szerette volna kisírni magát. Csak akkor érzett némi megnyugvást, mikor végre egyedül volt a szobájában. Ismét kinyitotta az ablakot s kikönyökölt rajta. A másik lakosztályban zongoráLapunkra egy hónapra is lehet előfizetni házhoz küldve 1 koronával. Az előfizetés bármely napon ------- —= megkezdhető. Lapunk előfizetési ára vidékre 1 hóra 2 korona. =====
