Szatmári Hírlap, 1903. július-december (2. évfolyam, 147-292. szám)
1903-09-20 / 214. szám
Szatmár, 1903. szeptember 20. vasarndp. Előfizetési árak: Ntlyben házhoz hordva: Egész érr« . . 12 kor. Fél érre ... 6 kor. negyedévre . . 3 kor. Sgv hóra . . 1 kor. Vidékre postán küldve: .Egész évre . . 16 kor. Fél évre ... 8 kor. Megyedévre . . 4 kor. hóra ... 2 kor. Egyes szám ára 2 kr. (4 fii) Szerkesztőség: Kainczy-utcza 6. szám. Megjelenik naponta (hétfő kivételével^ Hirdetéseket méltányos, szabott árban ée egyezség szerint felvesz a kiadóhivatal, Kazinczy-u 6 Apró hirdetések 10 szóig 40 fillér, minden további szó 3 fillér Nyilttér sora 30 fillér. Kiadóhivatal: •* 7 ' r- ' _ r _____ ___ • • • • Kazinczy-utcza 6. szám. A SZATMÁRI FUGGETLENSEGI és 48-as PÁRT KÖZLÖNYE. Telefon loe SZATMÁRI HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Lapvezér: URAY GÉZA Főszerkesztő : BARTHA KÁLMÁN Felelős szerkesztő: HARSÁNYI SÁNDOR Tisza-Bees. A függetlenségi polgárok mai Rákóczi-ünnepe. Szatmár, szeptember 19. Megnehezült az idők járása fölöttünk! . . . A költő eme hazafias kesergésének igazságát talán sohasem éreztük még oly súlyosan, mint most, a midőn igen-igen válságos időket élünk, a midőn fölötte aggodalmas a politikai helyzet és vészterhes fekete fellegek tornyosulnak a magyar közélet egén. Alig negyvennyolcz óra múlott el azóta, hogy a legfőbb hadúr ridegen a szemébe vágta a magyar nemzetnek az ultima ratiót és a nemzet, a mely a dinasztiával való kibékülése óta nem egyszer adta fényes tanujelét a király személye iránt való törhetetlen ragaszkodásának, e pillanatban — következményeiben messze kiható — súlyos gondok előtt áll. Mondjon le a nemzet legszentebb jogairól? Feszitse-e még kiebb a loyalitásnak húrjait és engedjen-e a királyi akaratnak, a mely azt követeli, hogy a nemzet saját vérén és pénzén fönntartott hadseregben ; a saját — ezredéves küzdelmeinek árán megszerzett — alkotmányában biztosított nemzeti nyelve, az osztrák törekvések martalékává legyen ? Nem! Ezt, mély megalázás nélkül, a nemzet nem teheti meg. És nem is fogja megtenni. A nemzet — minden királyhiisége daczára — sem engedhet most jogaiból, s ha harminczhat esztendei tespedés és vétkes mulasztás után, immár reálépett a nemzeti követeléseknek egyenes, becsületes utj.ára, nemzeti jellegét irtaná ki a saját testéből, szentség- telen kezekkel, ha félúton most megállana. . . . Nem engedhet a nemzet, mert semmi oka sincs, hogy gyáván hunyászkodjon meg az osztráknak beolvasztó törekvése előtt, valamint nem hajolhat meg a legfőbb hadúrnak a szentesített törvényekkel és alkotmánynyal homlokegyenest ellenkező — kemény, rideg hadparancsa előtt sem, ha mégannyi sok ezer villogó szurony, ropogó Manlicher és bömbölő Ucha- tius közül és védelme alatt jött légyen is az a megmásithatatlannak látszó, aczélkemény üzenet. . . . Ha tehát nem akarunk a katonai stílusban kifejezett „néptörzs“ lealázó, alacsony fokára sülyedni és jogot formálunk magunknak az önálló nemzet elnevezésre, nem marad számunkra más hátra, mint a legfőbb hadúr, de egyúttal koronás királyunkkal szemben — vérző szívvel bár - - fölvenni az eldobott keztyüt. Meg kell mutatnunk Austriának, hogy ellenállásunk törhetetlen, összetartásunk szilárd, akaratunk legyőzhetetlen; hogy karjainkban van erő, keblünkben lángoló hazaszeretet és nemzeti érzésünkben hajthatatlan kurucz karakter. És alattvalói tisztelettel tudomására kell adnunk a legfőbb hadúrnak, hogy megingathatatlan akaratunk és törhetetlen erőnknek védőbástyája mindenkoron szentesített törvényeink és ezredéves alkotmányunkba foglalt őserő volt, a melyet szuronyroham le nem győzhet, puskagolyó meg nem téphet; börtön és bitó ki nem irthatja a : 'mzet szivéből. . . . Mert ha harminczhat esztendőnek súlyos bűne — nehéz átok gyanánt — nehezedik is most nemzetünkre, viszont ezredéves történelmünk lapjai a mellett tesznek fényes tanúbizonyságot, hogy a magyar mindenkor megtudta védelmezni azt, a mi neki a legdrágább, a mi nélkül még az élete sem kellett — a szabadságát, nemzeti nyelvét, nemzeti jellegét és egységét. A történelem egyre arra tanít bennünket, hogy a mi a mienk, azt el nem vehetik tőlünk. Ami jogainkat el nem tiporhatják. Vérrel megpecsételt, kőbevésett, érczbeöntött, szent jogok azok! Erős védőbástyánk nekünk ezredéves alkotmányunk, a melynek nyíló virágai a nemzet legjobbjainak hulló vére nyomán fakadtak . . . A koczka azonban el van vetve. Az eldobott kesztyűt — mi egyebet tehetnénk? — lovagiasan fölveszszük és jogainkért küzdeni fogunk tovább is, —noha egy pillanatra sem fogunk és nem akarunk megfeledkezni arról, hogy a kesztyűt a magyar király dobta el, aki — úgy mondják — hogy haragszik most az ő hűséges magyar nemzetére. De mi nem hiszszük ezt el. A király nem haragszik, hanem az ő gonosz tanácsadói dü- höngenek reánk. A fekete kamarilla, az vicsorgatja reánk a fogait ismét, mint már annyiszor három századon át 48 előtt és 48 óta! Mi tehát, a midőn fölveszszük az eldobott kesztyűt, nem a magyar királylyal és a magyar király ellen harczolunk, hanem az ellen az átkos és ezerszer átkozott „bécsi kézíl ellen, amely gyilkos körmeivel soha sem szűnik meg szaggatni-marczangolni sziveinket. Ebben a hónapok óta tartó, legszentebb jogainkért való harczunkban — legyen az bármily elszánt és elkeseredett — a nemzet ezután sem fog királya ellen fordulni, mert leghevesebb küzdelmünkben is érezzük, megbecsüljük és követjük a történelem tanítását és mérhetetlen fájdalmunkban csak azt mondhatjuk ősz királyunknak, a mit Bánk-bánk mondott oda komor fönséggel Endre királynak; „Királyom I Én Veled nem harczolok! Szent vagy Te én előttem . . . Istenem S hazám után legszentebb !“ De az átkozott „bécsi kéz*-től nem hagyjuk magunkat megfojtani, mert a nemzet élni akar és ezeréves küzdelmei után joga van az élethez, a nemzeti önállósághoz. S hogy joga van hozzá, mi sem bizonyítja fényesebben, mint Szatmárvármegye közönségének mai hazafias ünnepe. II. Rákóczi Ferencznek diadalmas csatái örök időkre biztosították a magyar nemzet elvitázhatatlan jogát az élethez, szabadsághoz és függetlenséghez. Két hosszú század pergett le lassan — jó és balsors között — az idő orsóján azóta, hogy megindult a hosszú, nemzeti küzdelem, melyben oly sok kurucz vér öntözte, termékenyítette a haza földét és szentelte meg annak minden kis rögét. Büszkék lehetünk reá, hogy Szatmárvármegye területén: Tiszabecs nevéhez fűzi a magyar történelem Rákaczi szabadságharczának első, fényes győzelmét. Ott kezdődik hosszú sorozata azoknak a diadalmas csatáknak, a melyekből mostani nemzeti küzdelmünkhöz is erőt, kitartást és bátor-sá- got merítünk. Tiszabecsen gyülekeznek ma e vármegyének független érzelmű polgárai, hogy hazafias nemzeti ünnep keretében, a hála, a kegyelet, az emlékezés és lelkesedés adóját róják le II. Rákóczi Ferencz, legkiválóbb nemzeti hősünk, a magyar szabadság halhatatlan bajnoka és örökemlékü martyrjának emléke iránt. Most, a midőn megnehezült az idők járása fölöttünk, a mikor lépten-nyomon olyan törekvéseket látunk, hogy összeveszejtsék a magyar nemzetet a magyar kiálylyal, kétszeres jelentőséggel bir Szatmárvármegye független polgárainak mai ünnepe, a melyet a kurucz-győzelemnek dicsőséges helyén, a véráztatta tiszabecsi síkon rendez, legnagyobb nemzeti hősére való emlékezetének jeléül. Legyen tehát a mi emlékezésünk erős honfiú lelkesedésünktől áthatott és legyen az, a halhatatlan, nagy szabadsághős első, fényes győzelméhez méltó! Szolgáljon a mi honfiúi lelkesedésünk ujjmutatásul a fekete kamarillának, hogy a nemzet szivébe zárja és hazafias szeretettel ápolja nagyjainak dicső emlékét, hogy megtámadott jogainak védelmében mindenkor kész azoknak nyomdokaiban haladni és hogy élni akar a nemzet, hogy joga van az élethez, a szabadsághoz és nemzeti önállósághoz, mert : „Megbünhödte már e nép a múltat és jövendőt Harsányi Sándor.
