Szatmári Hírlap, 1903. január-június (2. évfolyam, 1-146. szám)

1903-05-31 / 123. szám

3 Szatmár, vasárnap

S Z A T K A Rí HÍRLAP

1903. május 31.

123 szám.

Kossuth Ferencz a helyeztről.

Nyilatkozat egy nyilatkozatról.

Szatmár, május 30.

A Berliner „Börse n-C ourier“ a napokban egy beszélgetést közölt, melyet a lap tudósítója folytatott Kossuth Ferenczczel, a függetlenségi és 48-as párt illusztris vezérével. A tudósitó tévesen fogta fel Kossuthnak egyik nagyon fontos kijelentését s a függetlenségi párt vezére ezért most nyilatkozik. Az a nyilatkozat azonban nem pusztán rektifikáczió. Sokkal jelentősebb annál. Egy komoly, nyugodt magyar politikusnak egyedül helyes állásfoglalása tükröződik benne. Kossuth elmondja, hogy milyen hibát követett el a kormány, de az errare humánum est elvénél fogva még most is jóvátehetné hibáját. Hogy miképen, azt Kossuth szabatosan, világosan, magyarosan mondja el a következő nyilatkozatban:

A Berliner Börzén Courier egy beszélgetést közöl, melyet a lap tudósítója velem folytatott, a melyben egészen tévesen fogta fel nehány nyilatkozatomat. így például azt mondatja velem, hogy „ha a kormány tiz évre szóló ujonczjutalék javaslattal állott volna elő, azt rövid félóra alatt letárgyalta volna a törvény hozás. “ E helyett én azt mondtam, hogy ha az eddigi ujonczlétszám fentartását czélzó javaslattal állott volna elő a kormány, mely 1889-ben tiz évre lett megállapítva, ezt mint az utóbbi években mindig, úgy most is, rövid félóra alatt letárgyalhatta volna a törvényhozás, mert ez ellen most is úgy, mint a múltban, elvi ellenvetéseket és fentartásokat nem tettünk volna.

Minthogy félreértett, nyilatkozatom helyreigazítása ezéljából e sorokkal e kérdést érinteni, helyesnek vélem megjegyezni, hogy személyes meggyőződésem szerint a kormány nagyon helytelenül járt el, midőn a rendes ujoncz- felajánlási javaslatot összekötötte az ujonczlétszám felemelését czélzó uj törvényjavaslattal és ezzel lépett a törvényhozás elé, mielőtt meg lett volna szavazva a törvények s az al kotmány által követelt költségvetés és meg lett volna szavazva a rendes ujonczlétszám, melynek alapján megtörténhettek volna a rendes sorozások, továbbá letárgyaltattak volna az időhöz kötött javaslatok és azok, amelyeknek elintézésére az ország régen vár. Midőn mindez meg lett volna, csak akkor lett volna megengedhető, helyes parlamentáris fogalmak által az, hogy olyan ujjitással lépjen elő a kormány, amely előreláthatólag megakasztja hosszú időre a képviselőhöz törvényalkotási képességét; mert aki az országban létező közhangulatot a legkevésbbé ismeri, előre tudhatta, hogy a függetlenségi párt, még ha nem is ment volna bele teljes erővel saját elhatározásából és kötelessége tudásából a nagy harczba (mint ahogy belement), erre rá lett volna erkölcsileg kényszerítve a közvélemény rendkívül erős nyomása által.

A parlamentárizmus fogalmait sértő nagy hibát, melyet a kormány elkövetett, e hiba elismerésével (errare humánum est) és szanálásával későn bár és nagy rombolások után, még most is jóvá tehetné a kormány, ha visszavonná az ujonczlétszám emelését czélzó javaslatot beadná a rendes ujonczlétszámot czélzót, kijelentené, hogy a költségvetés fog elsősorban tárgyaltatni, amely esetben az indemnity, erős hitem szerint azonnal keresztül menne az eddigi rendes ujonczlétszámot czélzó javaslat is ; a képviselő - házi tárgyalások pedig a rendes tör vényalkotó mederbe kerülnének vissza.

Az ujonczlétszám-fölemelés egy uj törvényjavaslat tárgya lehet, mely fölött ráérünk majd újra vitatkozni, amikor a létező s a költségvetést czélzó törvénynek s az ország sürgős ügyei nek elég lesz téve. Természetesen ekkor is, az ujonczlétszám-fölemelés által igényelt áldozatot a függetlenségi párt csak abban az esetben hajlandó meg nem gátolni, ha ezért az uj és nagy teherért cserébe megadnák legalább azokat a nemzeti vívmányokat, amelyek ha nem is a függetlenségi párt prog- rammját képezik (mert ennek megvalósítása első sorban az 1867-iki törvények eltörlését igénylik, a mi a jelen időben keresztül nem vihető), de amelyek legalább az 1867-ik évi XII. t.-cz. által felállított dualizmus és paritás egyetlen törvényes kifogásai lennének, vagyis az, hogy a legfelsőbb hadúr egységes vezérlete és vezénylete alatt az összes hadseregnek teljes paritásban álló két része legyen: a magyar és az osztrák rész, mindegyik (a dualizmus és paritás alapján) a maga nyelvével és a maga jelvényeivel. Ez a hadsereg nemcsak nem lenne gyengébb, de erősebb lenne, mint a mostani és az 1867. XII. t.-cz. rendelkezésének is megfelelne, holott a mostani a magyar törvényt sérti,

Kossuth Ferencz.

MEGYEI KÖZELET.

A vármegye törvényhatósága.

A hivatalos szavazatokról.

Szatmármegye bizottságában a névjegyzék szerint 138, a megyei és községi tisztviselők száma, a valóságban azonban jóval több, mert a bírák esküdtek és más községi tisztviselők legnagyobb része csak rendes foglalkozása szerint van a névjegyzékben megjelölve. Ha tehát, a gyakorlati tapasztalat alapján nagy részben függetlennek bizonyult 30 állami tisztviselőt nem is vesszük figyelembe, a hivatalos függésben levő elemet mégis igen jelentékenyen látjuk képviselve törvény- hatósági bizottságunkoan.

Hivatalos ember azonban még nem jelentene hivatalos szavazatot, sőt jog és törvény szerint e fogalom nem is létezhetne, mert a tisztviselő szavazatának hivatalos állásából való befolyásolása, nem csak megengedve nincs, hanem a büntető törvénykönyv 178, 185, és 187 §.-aiban egyenesen büntetendő cselekménynek van minősítve, a gyakorlati élet elfajulása tehát, hogy vármegyénkben az önkormányzat tiszt viselőinek túlnyomó részét e fogalom alá kell sorolnunk.

De nem csak mint jog és törvényellenes dolog, szomorú jelenség a hivatalos szavazatok meghonosodása megyei önkormányzatunkban, hanem mint az erkölcsi sülyedésnek tanujele is annak kell minősíteni azt, ha valaki szavazatát nem meggyőződése szerint gyakorolja, hanem hivatali fellebbva- lójának bocsátja rendelkezésére és oda tartozik az is, ha a fellebbvaló tisztviselő hivatalos hatalmával befolyásolja alantosának szavazatát.

A társadalom — az erkölcs rideg szabályai daczára — meglehetősen el néző a tisztviselővel szemben és a meggyyőződésének függetlenségét nem tekinti jellem kérdésnek, miként ezt magán emberrel szemben teszi. A tisztviselőnek bizonyos határokig szinte privilégiumot ad a társadalom arra, hogy szavazatát érdekeinek megfelelően gyakorolja. Sőt olyan felfogás is létezik, mely egyenesen illőnek tartja a tisztviselőre nézve, hogy fellebbvalójá- vnl egyformán szavazzon.

De bármennyire legitimálja is a társadalom a meggyőződésnek a hivatali fellebbvaló általi absorfeálását, a hivatalos voksolás tisztességtelen dolog marad mindig.

Ezen erkölcsi sülyedés megyei és községi önkormányzataink tisztviselőinél

egészen újabb keletű, mit legjobban bizonyít az, hogy a nem rég hozott törvényhatósági és községi törvények bevonták őket az önkormányzatba helyet adva a bizottságban, mit bizonyára nem tettek volna, ha nem bíztak volna függetlenségükben, mert a törvényhozó czélja önkormányzat felállítása volt, már pedig a jogelmélet nem tartja összeegyeztethetőnek az önkormányzat fogalmával, hogy a testület élén álló tisztviselő a szavazatok jelentékeny részével rendelkezzék.

Hogy ki volt az az alispán vagy főispán, a ki feltalálta a módszert, mely szerint a táblabirák utódai híva talos voksokká alakíttattak át, azt nem tudjuk, de mindenesetre geniális gazember lehetett, mert az alkotmány védbástyájából, mely egy idegen hatalom jogtiprásának ellen tudott állani nagyon hamar alázatos szolgát csinált, mely a törvények uralma korában is bármikor hasra fektethető saját hazájának kormánya előtt.

Mert ez igy van. Bizonyítani nem is kell annak, ki a vármegyét gyakorlatban ismeri, de bárki is meggyőződhet, ha meggondolja, hogy p. o. Szatmármegye közgyűlésén, melyen a jelenlevők határoznak 160—170 összetartó tisztviselő feltétlen többséget alkot még akkor is, ha egészen figyelmen kívül hagyjuk, a nem tisztviselő, de ezek által befolyásolható elemet és nem vesszük tekintetbe a független elem teljes szervezetlenségét.

Az pedig ki elég naiv kételkedni abban, hogy a főispánságra aspiráló alispánok uralta hivatalos többség a megye és nem a kormány érdekét szol gálja, szintén a gyakorlati példákat vegye szemügyre és különösen a mostani obstrukczió ellenes bizalmi votumok megszületését figyelje meg, abból pedig ne varrjon himet, hogy Szatmárvár- megyét köztük nem látja, mert ennek egyedüli oka, hogy tisztelt tisztviselői karunkkal, a közigazgatási visszaélések miatt kissé ridegen talált elbánni Széli Kálmán, és e miatt inkábbb örülnek, hogy kátyúba jutott, mintsem hogy kihúzni segítenék.

Hogy azonban megyénkből se hiányozzon a példa, ott van a legutóbbi közgyűlésen tárgyalt czivillista kérdése, melyből azt is megtanulhatjuk, hogy gyűl össze a hivatalos többség.

Alig adták be az indítványt, nehány nap múlva valamennyi főszolgabíró és polgármester be lett rendelve és szigorú utasítást kaptak a hivatalos votumok beliferálására. Tisztelet a kivételeknek, valamennyien nem tettek eleget az utasításnak, mert vannak közöttük, kik jellem kérdésben nem bújnak a társadalom enyhébb felfogása mögé, hanem saját magasabb erkölcsi felfogásuk folytán tisztességtelennek tartják akár másokat hivatalos hatalmukkal befolyásolni, akár maguk meggyőződését felebbvalóik hivatalos hatalma által befolyásolni engedni.

Meddig fog még uralkodni vármegyénkben ezen erkölcstelen rendnek és meddig fog tartani az annak alapján létrejött tisztviselői hatalom bitorlás ? Mindaddig, mig az erkölcsi felfogás nem változik és mig a társadalom erélyes ellen actiót nem indít.

Az erkölcsi felfogás kezd már változni a meggyőződés függetlenségének javára, ennek példáit látjuk magában a tisztikarban. Régebben is voltak kivételek, kik lelkiismeretük szabadságát meg tudták őrizni, az újabb generátio körében azonban a kivétel vált általánossá. Az ifjabb tisztviselők mind nehezebben használhatók politikai szolgálatra, nem ritka, hogy az öregeknek igen energikusan kell kapaczitálni őket arra, hogy tisztviselőnek nem „illik“ alispánja ellen szavazni, olykor, olykor már a hivatalos javaslattal szemben egy energikus „nem“-et is hallottunk elhangozni ifjabb tisztviselőink ajkáról.

A társadalomnak azonban sietni kell a kényesebb becsületü tisztviselők támogatására, mert a jobb érzések könnyen kivesznek az emberből, ha a helyett, hogy méltánylást nyernének csak kárt okoznak az illetőnek. A társadalom actioja kétféle lehet.

Hangoztatni kell a meggyőződés függetlenségét, mint jellemkérdóst és elitélni mindenütt és minden alkalommal azon tisztviselőt, ki szavazatát nem meggyőződése szerint gyakorolja. Mindenkinek szunnyad a lelke mélyén valami kis önérzet, mely folytonos zaklatás után felébred, viszont mindjobban merül az erkölcstelenség posványába, ha nyilatkozásra sohasem hívjuk fel. A hivatalosan szavazó tisztviselő, kinek cselekménye inkorrektségét senki szemére nem hányja lelkiis- meretfurdalás nélkül teszi azt is lassacskán, mint természetes dologhoz hozzá szokik, nem gondolkozik felette, eszébe se jut, hogy önérzetellenes dolgot mivel. Eszébe kell juttatni minél gyakrabban, hogy önérzetével minden szavazása alkalmával küzdenie kelljen, mely lelki küzdelem, ha nem is fog még egymagában a hivatalos voksból függetlent csinálni, de mindenesetre fel fogja kelteni a vágyat, a szégyen- teljes kényszer alóli szabadulásra.

Ekkor érett meg a pillanat a társadalmi akczió másik részére, az időközben párt alakjában tömörült és szervezkedett független elem aktiv támadására a megyei kormányzat uralmának elnyeréséért, mely támadásnak, a hatalombitorlásuk jog és törvényellenességéről és tisztességtelenségéről lélekben már meggyőződött tisztviselők nem csak nem fognak ellent állani, hanem örömmel fogják azt üdvözölni, mint olyant, mely lelkiismeretük szabadságát, meggyőződésük függetlenségét adja vissza és lehetővé tes ti nekik, hogy a megyegyüléseken eddigi alárendelt szerepük helyett, a független emberek jogait még hivatali felebb- valóikkal szemben is gyakorolhassák,

A hivatalos szavazatok kiküszöbölése és az ezen alapuló tisztviselői uralom megbuktatása legtöbb eredménynyel magukra a tisztviselőkre jár, kiknek önérzetét és függetlenségét visz- szaadja, reputacziójukat emeli és tehetségük szerinti érvénvesülésöket le- hetővő teszi. Veszitni csak azon nehány stréber vészit vele, kik e réven emelkednek és azon egyének, kiknek hivatali visszaéléseit szavazataik és korteszszolgálatuk takargatták.

SZATMÁRI ÉLET. Milyen a jó prímás ?

A napokban történt, hogy a „Pannónia“ éttermében a fehér asztal körül, csupa jókedélyü, hohém természetű úriember ült, csaknem egytől- egyig a jogászfiatalság képviselői. A társaság hangulatát különesen fokozta H. ügyvédjelölt, aki mellékesen a s z á- razfával is úgy tud bánni, hogy nem egyszer lehegedüli a legjobb prímást is a bandája éléről. így volt ez a minap is. A mulatozó társaság addig kérte, hogy húzzon egy nótát, amig a doktor ur odaállt a zenekar élére és egymásután szólaltatta meg a legszebb magyat dalokat. A banda nagy respek- tussal kisérte a doktor prímást, mert büszkeségükre szolgált, hogy diplomás ember a prímás. Ekkor már nem igen voltak a vendéglőben, csak az egyik sarokban busongott egy fiatal ember. Hallgatta az ismeretlen prímás muzsikáját, hajlongott is a nótára jobbra-balra, jelezvén, hogy szörnyen ínyére van a prímás játéka. Egyszer aztán neki vágott a tágas étteremnek és egyenesen odatartott a „prímáshoz“. Megveregette a vállát, aztán nótát rendelt:

— Te füstös ! Tudod-e azt a nótát, hogy: Biró uram, biró uram, bevádolok valakit.

— Tudom instálom — felelte a doktor prímás jókedvében.

— No hát akkor itt a gyanta, aztán keresztbe a vonót.

Ezzel a fiatalember ötforintotcsusz- tatott a félreismert prímás kezébe, aki a kis zsebébe nyomva a pénzt, eljátszotta a megrendelt nótát olyan szépen, hogy még a czigányok is megbámulták. Azután a doktor prímás visszaült az asztalához, ahol a lehegedült prímást a társai traktálták.

— No öreg, kerestem a bandának öt pengőt — szólt az ügyvédjelölt, ami