Szatmári Gazda, 1917. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-31 / 13. szám

március 31.

fejtörő munka, a melyhez a i magyarázat, felvilágosítás szükséges, hog ha feltétlenül kötelező lenne ennek az -járnak' 'betartása, a közönség szívesebben lemondana a csizinahordás-. róí és a cipő kereskedő bezárná a boltját semhogy ily rébuszok megoldásával foglalkozzék.

Maradt minden a régi, egy pár valamire való csizma 150—200 korona és 1 mázsa búzáért kap a gazda 41 50 koronát.

Távol legyen tőlem az, hogy én evvel az intéző köröket talán vádolni akarnám, csak éppen annyit akartam meg jegyezni, hogy ki kellett volna mondani egy pár csizma pí. 40 korona, egy pár cipő 30 korona, és szabad folyást engedni a versenynek, egy—két hónap múlva ment volna vígan a dolog.

De el is tértem tárgyamtól, célom ez alkalommal vármegyénk mezőgazdasági jelenlegi viszonyaival foglalkozni s egy pár észrevételt tenni tisztán a közérdekből, eltekintve minden speci- náiis szempontoktól, nem tekintve sem a merkantil, sem az agrár törekvésekre.

Többet termelni!.

Talpaiattnyi földnek sem szabad üresen maradni!

Ez a jelszó, mely keli hogy minden igaz magyarnak szeme előtt lebegjen, mert hiszen tSWWHOutnasn, hogy ez a borzasztó, évek óta tartó világháború eredménye ma már a hadviselő felek produktivitásától függ, s az a fél fog diadalmasan kibontakozni, a melyik tovább bírja kenyérrel.

őszintén megmondhatom, hogy gazdáink teljes tudatában vannak ezeknek a nagy horderejű jelszavaknak s nem mint frázist kezelik, és el kel! ismernünk, hogy vármegyénk területén an- nyia tavasziak ah- előkészített föld - dacára a nagy múnl.öshlánynak — amennyi talán soha sem volt, a mi mindé nesetre dicséri az itthonlévők hazaf’as kötelességérzetét s megnyugvást kelthet e főld 't életükkel védő hősökben, mert ne felejtsük el, hogy a különböző frontokon lévő katonái, több mint 70 százaléka gazdálkodással foglalkozik, s annak a legerősebb pergőtűzben is azon jár az esze most, vajon vetnek-e már otthon ? mert a tapasztalat bizonyítja, hogy bárminő társadalmi állású ember a körülményekhez alkalmazkodva, igen gyakran elfeledi, sőt megtagadja eredeti foglalkozását, de a vérbeli gazda az auya földhöz *hűtelen nem lesz soha.

El kell ismernünk, hogy a gazdának ma igen ne héz a helyzete, mert legyen bár pénze, a legszükségesebb vetőmagvakat is nehezen tudja beszerezni s ha a szatmármegyei viszonyokat tekintjük, elmondhatjuk, hogy az utolsó öt esz, 2-fr mi i SZAT.Vi*

tendő ga; lat .gi eredménye oly siralmas volt, aminőhöz a hetvenes évek nyomorúsága még meg sem közelié:. Az a gazda, aki.iek más mellékkeresete, hivatala, hadiszallitása stb. nem volt, az bizony földbirtoka értékének legalább 10 százalékát évenként az előbbi évek fölöslegéből ráfizette.

Ez bővebb igazolásra nem szorul, ezt mindenki fel tudja fogni a ki akarja, aki pedig erre nem hajlandó, aval nincs mit beszélni.

Legyen bárhogy is a dolog, legyen bárminő a helyzet, merem állítani, hogy a mi gazdáink megteszik kötelességüKet; azonban neki« is joguk van ahoz, hogy a hatalom birtokosai ha nem is segélyezik nemzetfentartő munkájukban, de legalább ne gördítsenek elibe olyan akadályokat, a melyek minden áldozatot, minden jóakaratot meghiúsítanak s tetejében elégedetlenséget szülnek.

A közélelmezés, a melybe foglaljuk természetesen a harctéren levő véreinket,amennyiben ránk szorulnak hűséges szövetséges társainkat s ide kell vennünk a hadifoglyokat is — amint fentebb említettem — nehéz kérdés, ennek megoldásánál jelentékeny szerepe jut a burgonyának s a tengerinek; mindkettő elsőrendű emberi táplálék, de nem kisebb értékű mint takarmány, ezeknek a termelését tehát feltétlenül eiő kell mozdítani minden faktornak, amelynek kezében van ma letéve a vezetés, a dolgok intézése, az élelmezésről való gondoskodás.

Hogy a burgonya és tengeri mint emberi táplálék mily fontos különösen vidékünkön, azt hiszem bizonyítani fölösleges, de takarmányértékével kénytelen vagyok éppen a jelenleg érvényben levő intézkedések helytelen volta miatt kissé bővebben foglalkozni.

Ami áldott jó népünknek megvan az a szokása, hogy saját maga gondoskodik zsiradék és részben husszükségletének fedezéséről, hivatalnok, iparos, cseléd, napszámos stb. ha csak teheti egy — két sertést, vagy zsidó egy néhány libát tart, különösen a szegényebb osztály az, mely erre nagy súlyt helyez; mert hiszen azt mondja, apródonkint adom ki az összeget s így nem érzem meg annyira. Ebben sok igaza van, mert egyszerre az a szegény ember nagy összeget kiadni nem képes. Nemzetgazdászati szempontból népünknek ez a megcsontosodott szokása megbecsülhetetlen és százszorosán figyelembe veendő volna a mai háborús viszonyok mellett, mert hiszen minden család, amely saját munkájából és erejéből könnyíteni tud saját élelmezésén, természetszerűleg könnyít aközéleme- zésen is, itt tehát az egyednek munkáját közér?! GAT'.»A