Szatmári Gazda, 1915. (7. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-28 / 35. szám

VII. évfolyam.

35. szám.

KÖZ- ÉS MEZŐGAZDASÁGI HETILAP.

A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA.

A SZATMÁRMEGYEI LÓVERSENY-EGYLET,

AZ ÉSZAKKELETI VÁRMEGYEI SZÖVETKEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON.

Előfizetési ára :

Egy évre

...............................6 korona.

Fel é

vre...............................3 „

Negyed évre........................r50 „

* Szatmármegyei Gazdasági Egyesület tagjai tagdijilletmériy elleneben díjmentesen kapják.

Laptulajdonos:

A Szatmármegyei Gazdasági Egyesület. Lapvezérlö bizottság :

Böszörményi Emil dr.

Bartha Kálmán Doínahidy litván

Cholnoky Imre Pethö György.

Szerkesztőség és kiadóhivatal* *:

Szaftnál", Deák-tér 23. szám,

hová úgy a lap szellemi, mint anyagi oldalág érintő közlemények, hirdetések es pénzek küldendők. :: Kéziratokat nem küldünk vissza.

Interurbán-telefon 227. sz.

A falusi kisgazda helysete

a szatmári piacon.

A közélelmezés zavartalan biztosítása ma itthon az egyedüli cél és a legelsőbbrendü közérdek.

Csak e háború alatt tudtuk teljesen megérteni — s tegyük szivünkre kezünket, hogy ez igaz — mit jelent az Úri imában: „add meg a mi mindennapi kenyerünket!"

Tudtuk, meg voltunk győződve, belenyugodtunk: takarékoskodni kell, mert a buzake- nyér első sorban hősiesen harcoló véreinket illeti meg.s mi itthon maradottak a hazafias cél sikere érdekében, hazánk szabadságáért, jövendő boldogságunk biztosításáért, ádáz és aljas, szószegő, alattomos, orgyilkos ellenségeink megbüntetéséért el viselünk mindent, mert büntetlenül nem nézhetjük, hogy az első magyar királynak: István trónjának örökösét holmi bérenc gyilkosok csak úgy rövid utón lemészárolják, mintha annak a trónnak várományosa mögött ne lenne egy oly nemzet, mely ' szeny- foltot, a történelem tanúbizonysága szerint sohasem tűrt el megtorlás nélkül.

Fegyverbe állott mindenki, akit a legfőbb „Hadúr“ parancsszava beszólitott.

Nem kellett a véres kardot körül hordozni, a szarejavói orgyilkosság egy táborba sorakoztatott mindenkit nemzetiség, felekezeti különbség nélkül.

Halált megvetőleg, bosszútól eltelve vonultak csapataink a múlt év augusztusában a harcba s azóta ott vannak s apáik, testvéreik, rokonaik sorba vonulnak be, pedig ma már ott

állunk, hogy számottevő ellenségeink közül az egyetlent, hol a tömeg vezet, legyűrtük s tehetetlenül vergődik az orosz „mumus.“

Ezt — mondom — megértettük s mindnyájan keresztül mentünk egy oly iskolán, a mely a mig élünk, feledhetlen lesz előttünk.

Ettük a kukorica kenyeret szívesen, minden harapásnál eszünkbe jutott a nagy küzdelem, a nagy harc, a mely egyenlő a létért való küzdelemmel, hogyne hiszen a művelt francia (?), a világhatalom zenitjén álló Anglia szövetkezett az 1849-ben is pénzért kapható volt orosz- szál, hogy bennünket letörjön.

Katonáink és hü szövetségeseink hősiessége hála az égnek, elforditptta imádott hazánk felől a veszélyt s azok a véres csaták, melyek még Keleten folynak, a vérében fetrengő orosz hordák utolsó rugdalódzásai, a megsemmisülést megelőző haláltusa.

De dlfértem a tárgyamtól, maradjunk a kukorica kenyérnél s a ma jobb élelmezést biztositó kielégítő termésnél.

A kormány bölcs előrelátással zár alá helyezte még a múlt év őszén a terménykészleteket, hogy biztosítsa a kenyeret az egész vonalon.

Arról most már utólag nem akarok kritikát gyakorolni, hogy a kormányrendeletek igen sok helyen tévesen lettek magyarázva s úgy végrehajtva, hogy dacára a fölös készleteknek, a késedelmes intézkedések úgyszólván elvisel- hetlen állapotokat teremtettek.

Csaknem egy év tapasztalatai nyomán a kormány rekvirálta természetesen az idei termést is.