Szatmári Gazda, 1914. (6. évfolyam, 1-49. szám)
1914-12-05 / 46. szám
4-ik oldal. december 5. SZATMÁRI GAZDA Háborús jegyzetek. Irta Bernát István, a gazdaszövetség igazgatója. Az élet ezernyi gondja között a legtávolabb eső gondolat volt, hogy esetleg talán valóban meglátjuk azt a rémet, a mit világháborúnak nevezünk. Békében születtünk és meg voltunk győződve, hogy békében fogunk meghalni. Nem csoda tehát, ha sok mindenre, a mire gondolnunk kellet volna, csak most eszmélünk rá és ez talán nem is róható fel hibául. Viszont azonban azok az intézmények, s azok a békében alkotott müvek, a melyek ma is szilárdaknak és erőseknek bizonyulnak, kétszeres értéküek- nek tűnnek fel szemeink előtt. A magunk szempontjából első sorban is azt kell igen nagy megelégedéssel megállapitanuk, hogy az úgynevezett agrárpolitika egészséges, jó irányokban fejlődött ki és alkalmasnak bizonyult arra, hogy ezekben a történelmi jelentőségű, végtelenül komoly időkben is változatlan maradjon. Meg lehetünk elegedve, jó irányban haladtunk, nem vagyunk kénytelenek köpönyeget fordítani. Mert tekintsünk csak szét és látni fogjuk, hogy sok minden, a mi szinte vakító fénynyel övezve ragyogott szemeink előtt, most a háború kitörése után jelentéktelen semmiséggé olvadt és szinte komikussá vált. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy ezt a legkevésbé alkalmas időt válasszuk ki arra, hogy a velünk ellentétes nézeteknek a csődjét bizonyítsuk. Nem szabad azonban elmulasztanunk még sem, hogy annak a nyugat felé gravitáló modern törekvésnek buborékká foszlását szóvá tegyük, a mely ócsárolt mindent, a mi magyar, dicsőített mindent, a mi a müveit nyugaté és fennen hirdette, hogy ebben a hazában élni nem jó és amott a müveit nyugaton nagyobb a fény, nagyobb a boldogság, jobb az élet. Ennek a hangnemnek a merész lantosai ma némán hallgatnak, akkor fedezték fel a magyar kultúrát, a mely az általuk támadott erkölcsi alapokon épült, azokon az alapokon, melyeknek, védelmezői sorában a gazdák éppen nem az utolsó helyet foglalják el. Felfedezték a magyar földet, a hazai kultúrát, a melynek a népe ma távol az ő szerény falujától vérét ontja a hazáért. Sajnos, hogy csak most fedezték fel, de él bennünk a remény, hogy értékét a jövőben mindenkor el fogják ismerni. A felfedezettek között van a magyar földművelő, a kit a müveit nyugatosak újságjai ma úgy emlegetnek, mint erős karú, sasszemü hőst, a ki éberen áll az ország határán s a magyar szerény viskójával együtt, halálmegvetően védelmezi a fényes városok palotáit. Ha pedig visszafelé lapozunk ugyanezeknek az újságoknak a régibb számai között nem találunk egy sornyi elismerést a magyar földművessel szemben. Ez nem panasz, csak megállapítása a tényeknek s levonása egy és más tanulságoknak. Egyszerű ténymegállapítás az is, hogy a mozgósítás első hírére megrendült az oly hatalmasnak vélt és oly magas polcra helyezett ingótőke. A bankok moratorium után esengtek, a börzét be kellett zárni. Be kellett zárni akkor, a mikor a magyar gazdának magtárát, istállóit feltárták, hogy a hadsereg részére szükséges élelmiszereket és igavonó állatokat megszerezzék, magát a gazdát pedig, vagy ha őt nem, fiát, unokáját a harctérre hívták. Talán nem áll messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a gazdasági élet intézményei valódi értéküket és életrevalóságukat nem a béke idején hivatottak bebizonyítani, hanem akkor, a mikor legnagyobb a veszedelem. Nem tehetünk róla, de a fess huszár jut eszünkbe, a ki a báüerem parkettján ritkítja párját, de a harctéren nem tud megfelelni kötelességének. Ki kell emelnünk, hogy a moratórium sokkal inkább kedvez az ingó tőkének, mint a mezőgazdaságnak. Ennek a kisegítő intézkedésnek a gazdák hasznát alig látják. Éppen ezért most már arról kellene gondoskodni, hogy akkor, ha a háborúnak és igy a moratóriumnak is vége lesz, és a háborúból visszatérő gazda újból hozzáláthat elhanyagolt gazdaságának a helyrehozatalához, ne legyen kitéve méltányosságot és türelmet nem ismerő hitelezők zaklatásának, és az ezzel egyértelmű tönkrejutásnak, hanem történjék gondoskodás, a gazdáknak megfelelő kölcsönökről. Már most szükséges gondoskodni a rendeletekről, melyek ennek a célnak megfelelnek. Lentermelésünk fokozása. A textiláruk, vagyis szövőipari termékek túlnyomó része külföldről jön be hozzánk. Szövőiparunk fejlesztése szempontjából pedig kiváló jelentőségű volna mindenesetre ha lentermesztésünkre az eddiginél sokkalta nagyobb gondot fordítanánk. Lentermelésünk területe ma alig nagyobb 12.000 hektárnál; lenből készült ipari termékekből pedig közel 100 millió korona összeget fizetünk évente a külföldnek. Mindenesetre e téren ipari megerősödésünkbe is lépést kell tartanunk a lentermesztéssel, mert ha nincsenek elég vállalataink e téren, ■
