Szatmári Gazda, 1910. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-09 / 15. szám
április 9. SZATMÁRI GAZDA 3-ik oldal. vében, egyik a másiktól szívná el a táplálékot, de az anyanövény különben is beárnyékolná valamennyit. A sok egy vérből való rokon kölcsönös beporzódásra szorulna, mi előbb-utóbb a faj gyengülésére vezetne; biztosítja tehát végre a megmaradását avval is, hogy oly helyekre telepszik, ahol eddig még nem termett. A növény termése vagy magja ezért olyan alko- tásu, hogy a természeti erők terjeszthessék, vagy az állatok és az ember széjjel hurcolhassa, avagy végre oly szervezetű, hogy magját maga is, látszólag saját erejéből, külön külső közvetítés nélkül elszórhassa és elterjeszthesse. Utóbbi esetre a leggyakoribb példák, amikor a termés éréskor, teljes beszáradáskor rekesztékekre hasad és közbe zsugorodva a magot kilöki, vagy amikor darabodra válik és a darabok csavarodva a magot kiugrasztják, vagy amikor a változó száradás és ázás következtében a szálkás termések a földön mintegy tova kúsznak. A gyomokat terjesztő természeti erők között a legnagyobb szerepet viszi a szél. Vannak olyan bokros, csaknem gömbös termetű növények, melyeknek a husus töve magéréskor lekorhad. Á véletlen is kezére játszik gyakran; állatok föl- turják, meglazítják a gyökerét, valaki leüti vagy lekaszálja, a szél beléje kapaszkodik és elhordja, elguritja az Álföld rónáin akárhányszor a szomszéd vármegyébe is. Ily „szélhajti gőré“ a hazai füvek közt az ördögszekér, a barlangó, a sulymos búzavirág, a felemás- levelű zsázsa, a csülleng és mások. Egy-egy akadályba ütközve elszórják magvaik egy részét, végre megpihennek valamely gödörben, árokban, bozótban és esőtől verve a még megmaradt magvakat is csíráztathatják. A viz szerepe a gyommagvak elterjesztésében sokkal kisebb jelentőségű, mindamellett, különösen a hegyvidéken, figyelemreméltó. Az állatok szerepe a gyommagvak terjesztésében. A nagyon apró magvak a sárral az állatok lábára tapadhatnak és ezek — kiváltképen a madarak — messze földre is elcipelhetik. Különösen a sárban és iszapban turkáló, abba bele hasaló sertés hurcolhat ily módon sok gyommagot egyik helyről a másikra. Némely növény magja még ragadós is, pld. a kikericsé. Számos növény egyenesen arra van berendezve, hogy állatok vigyék szerteszét, ezek vagy egészben kapaszkodnak (pld. a háromszarvu galaj), vagy fészkeik, terméscsoportjaik, gyümölcseik, magvaik ragadnak. Az éles megfigyelőképess^ggel megáldott magyar gazdanép legtöbbjüket jól ismeri és többnyire olyan névvel iileti, amely erre a tulajdonságra rámutat, gyakran igen szellemesen. Ilyenek a szerelemfü, kullancsfü, ragadó villácska, farkasfog, koldustetü, disznóbojtorján, szerbtövis stb. Némelyik növény termése oly erősen tud megkapaszkodni az állatok szőrében, hogy esetleg hónapok múlva, sokszor már más országban szabadul meg tőle az állat. A legtöbb növény magja valamely állat táplálékául szolgál. És itt ismét több esett lehetséges: az állatok (emlősök) megrágják, megőrlik a magvakat, vagy egészben nyelik le (madarak), még pedig itt is két eset lehetséges, vagy csak a magot védő húsos burok szolgál táplálékul és a mag úgy hagyja el az emésztőkészüléket, hogy csírázó képessége sok esetben még jobb mint volt, vagy a magot magát emészti meg az állat; végre megemlíthetjük azt az esetet is, amikor az állat táplálékot a lakásába, vackába, fészkébe hord, téli eieségeí gyűjt, közbe a magvak egy részét elveszti, vagy a lakásba hordott magvak kicsiráznak. A megőrlöít, megrágott magvak csiráját természetesen megemésztik az állatok; megtörténik azonban, hogy egy-egy szemet egészben nyelnek le, kivált a mohó falók, például a sertés, és hogy az ilyen magvak a ganéjban kicsirázhatnak azt már mindenki észlelhette. Az állatok tehát ganéjukkal is terjeszthetik a gyomokat, és noha a gyomterjesztés ezen módja nem nagyméretű, mégis van akkora, hogy a figyelmünkre érdemes. Vannak egészen emészthetetlen magvak is amé- lyeket a madár egyéb magvakkal lenyelhet és amelyek teljesen sértetlenül hagyják el az emésztő készülékei, ilyen például a ragadós és háromszarvu galaj magja; a keserű és térdkötő füvek, csalán, disznó- paréj és egyéb magvak pedig határozottan jobban csíráztak, ha valamely madár emésztő csatornáján keresztül mentek, a madárlép és fagyöngy pedig csakis akkor csírázik, ha a léprigó előbb megette és elültette. Az ember szerepe a gyommagvak terjesztésében. A legnagyobb gyomterjesztő tulajdonképen maga az ember. Hogy többnyire öntudatlanul teszi, inkább tudatlanságból, az nem válik dicséretére, akárhány esetben azonban rosszhiszeműség, csalási szándék is a rugója. Az ember ebbeli működéséről egymagában már könyvet lehetne írni, és minthogy a védekezés és irtás egyik legelemibb módja, hogy az ember legalább ne szaporítsa a gyomokat, ezt a kérdést behatóbban kell megvilágítani. 1. Az ember maga veti el; mert kevés ember ügyel arra, hogy igazán gyommentes vetőmagja legyen. Némely gyom magja a vetőmagból ki sem tisztítható (péld. az illatos arankamag a lóheréből, a varjumák a kölesből, a léhazab a zabból stb. . . .). Az ilyen gyomoktól fertőzött területeken legalább a vetőmagnak szánt táblát kézzel kellene gyomlálni. Kisgazdáink nem sok gondot fordítanak a vetőmag tisztaságára, trieuröket alig használnak, azért általános tapasztalat is, hogy a kisgazda földje mindig gyomo- sabb, mint a nagybirtokosé. 2. A legtöbb ember a vetőmagból fáradtsággal és költséggel valamennyire kitisztított gazt maga hordja vissza a földjére. Ahol még a saját fundusán csépel vagy nyomtat a gazda, ott a pelyva és apró hulladék, mely tömérdek buzavirágfészket, aszatfejet és egyéb gyommagot, termést tartalmaz — de gabonaszem nincsen benne — az udvaron a szérű szélén marad, a baromfi szétkaparja és végre is előbb vagy utóbb a trágyadombra kerül. Ugyancsak oda kerül az ocsuból is a gyommag, mert a csirke nem eszi és ha néha napján az udvart rendezik, seprik, a szeméttel oda hordják, honnan végre is a legtöbb esetben csírázásra képes állapotban a szántóföldre viszik. Ahol közös cséplőterületek vannak, ott se megy másképen. Mindenütt úgy gondolkoznak, hogy a legsilányabb hulladékot nem érdemes haza vinni, meg- gyujtani nem szabad a helyszínen, mert veszélyeztetnék a szomszédos asztagokat, ott hagyják tehát a szél prédájára és az vígan hordja az ég minden tájéka
