Szatmári Est, 1913 (1. évfolyam, 1-28. szám)

1913-12-24 / 27. szám

Szatmári Est

bármikor jövök. És egyszer majd egy ilyen szép, csendes, puha havas éjszakán, ha a füledbe súgok valamit, — barátságosan, belekarolsz a karomba és haza kisérsz majd engem szépen, némán, én hozzám, épp úgy, mint ahogy ma téged én haza kisértelek.

Két kézzel megszorította a kezemet, vette a bundáját, cilinderét, friss cigarettára gyújtott és valami különös, vontatott melódiát dúdolva, kiment a szobából.

Mozdulatlanul ültem tovább, az utca gyér világosságába bámulva. Néhány perc múlva láttam, amint vendégem az utcalámpa alatt elsiet. Barátságosan intett csontos kezével ablakom felé, mint aki tudja, hogy nem utoljára láttuk egymást.

|j^öU<zmimj<zk.

Irta : Gustavo A. Bequer.

I.

Könnyű bodros felhő, magas égen szálló, Tajtékos habokból hímzett csipke háló, Arany mívű hárfa Csengő ének szója,

Ragyogó fényhullám, lenge szellő csókja Az vagy te valóba’.

Csalfa árnyék vagy te, szerte foszló pára, Kinyújtom a karom, ámde mindhiába. Eltűnsz én előlem, mint a láng ellobban, Mint a ködös pára, mint a hab, mely csobban A kék színű tóban.

A végtelen tenger harsogó hulláma,

Az űrben bolyongó üstökös magába. Panaszos bús ének,

Siralma a szélnek

S örökös sóvárgás valami jobb után —

Az vagyok én csupán.

Téged látlak folyton, szivem érted lángol, Nincsen nyugodalma szemed sugarától, Futok mint az őrült csalfa árnyék után Ábránd szőtte álom az voltál te csupán Álmok szép honából.

II.

Fölébred a vágyunk: ó ha visszatérne A sok boldog óra;

Fekete szemedbe’ fölcsillan egy könnycsepp, Hogy azután gyorsan leperegjen róla.

Le is perdül végre, mint fáradt esőcsepp, Üldözi egy eszme:

Mert ma még csak az fáj, hogy letűnt a tegnap, Holnap azért sírunk, hogy a ma is veszve.

III.

Az enyelgő szellő csókja hallatára Megremeg a vizen lengő csipke fátyol:

És a napnak csókja a felhő ormára Biboros-aranyló rózsákat varázsol.

Az égő hasábon izzó csókok égnek, Fáról-fára szökken csókeső parázslón;

S viszonozza csókját a folyó vizének,

Még a fűzfa ág is ráhajol sóvárgón.

Spanyolból fordította : Barna János.

• •

Öreg kert a Szamos partján.

Irta: Biky Andor.

Száz meg száz kerékvágás keskeny barázdái bus-szomoru kis dülőutakat szántanak. Sárral, vízzel és bánattal teljesek ők, kotykásak, ahogy népi szóval mondják a Szamos partjának lakói, lankás és fekete földeket szántogatók, virtusos rangos és busmagyarok. E keskeny és elvesző kis dülőutakon száguldott tán egykoron bizonyos Ocskay és tépett, kalandos, magyar haragban lázadt serege Tiszabecs felé. Milyen egyek lehettek ők e földdel, melyet a Tisza és Szamos veszejtő dühben ziháló vize öntöz, fakasztón benne vad nekibu- sulást, gondos úri gőgöt és kényes virtusokat. Büszke és makacs fejek nőnek ki e földből, követelőn és várón a magasba nézők, mennyire szittya mindez, lelkes és megtörött, tán elvesző egy bus melódiában, amely búgó és ódon hegedűről elhalón rezdül felénk. Bus-szomoru kis dülőutak, melyeken fehérfürtös akácfák suttogó árnyéki ingának, jegenyékkel szegett tanyák, szamosmenti kis faluk, fedeten náddal, amin száz évnek moha barnul és amit porló nagyapák, büszke és bocskoros nemesek vágtak a lápon, hires Ecsed-vár romjának alatta, ó tespedt és dacos magyarság utjai.

Akkoriban nem jártak hintón a gémberedett, kissorsu szatmári urak, a Szamos bőven öntözgette a mélás dülőföl- deket, a városból sűrűn bélyeges papirosok érkeztek, amikre kapzsi prókátorok, éhesek és esetleg izmaeliták, szép és kedves neveket írogattak. Egy kert, szomorú és füves buja kert végén óvó liceumbok- rok hajoltak ki a sáros és kolykás dülőut felé. Fakó szekerek és elvétve bricskák, szintén megviseltek és elfogyok jártak el az utón, kiméit honvéd-lovakat hajtottak pörgekalapos urfiak, darutoll lengett e kalapokon kackiásan és elhalkult daccal. A liceumbokrok egymásraborulón védték a kert féltett titkait, a görhes és beteg szilvafákat, a füvek és vadonnőtt virágok rengetegjét, mely fölött enyhe tavasszal ezernyi méh zümmögése fájó harmóniává halkult és úgy terült el a kerten, mint régi és illatos violaszinü sélyemfátyol.

Elhagyott volt e kert, fülemilék csattogtak a bokorban és az ég hajnalos alján vándorfelhő uszálya rezgett. A líceumok aljában pihent egy leány, aludt tán, Mária volt a neve. Fehér és kerek karocs- kája volt a fejealja, szilaj és sötét bron- zos haja takarta el a nyakát, amely fehér lehetett, sima mint a márvány, a szemére sötét pillák seprője borult. Fentről, ahol a fák mögül mállott ház fala barnult, siró nóta hullámzott felé altatón: Egy levélre rá volt írva rózsámtól az üzenet...

A házban lakodalmat ültek, nem volt e ház úri és gazdag, űzött vérü ősök emelték, most szegénység lakott benne, gőgös, féltett nyomorúság, múltak vétkein lázadozó lemondás. Pókhálós ablakain pompázó, hetyke számos kis leányvirágok hajladoztak volt, emlékei buval-várandós szeretkezéseknek, levendulaszagu, ó selyemruhában őszült kis özvegyasszony palántái, ki elmúlt és sirvavigadó megyebálokra, a szálkái gyep hangos agarászataira emlékezőn félszeg és fenhéjázó romantikát oltogatott beléjük. Ám múltak az évek, a pókhálós és zöldzsalus ablakok alatt májusi éjjeken olykor nachtmuzik hangjai pendültek valami szánalmas és álmododó perceptor gitárján: Göndör hajam ázik, hószin nyakam fázik, nyalka csizmám nyomdoka udvarodon látszik, — máskor sarkantyú pendült meg egy-egy ispánféle csizmáján, ahogy térdbenlágy lépésével végigosontott a téglával kirakott tornácon,

ezekkel, dolgos és egyszerű félszeg fiukkal lassan fészekrakó útra kelegettek a Melotay kisasszonyok.

Ilyes meszaliánszokra várakozón, álmokat temetetten két kisasszonyka élt még a Melotay udvarházban, amelyre mind gyérebben hullottak az ég hasznos áldásai. Már csak hárman ették a kenyeret, amit a kertek alatt fél-fertály föld unotton termett, szánalmas és bántó emlékeként a hatalmas és inkább képzeletben élő Melotay uradalmaknak, őszült, selyem ruhás kis özvegyasszony, meg Mária és Margita, virágzó és kesely szüzecskék, hárman megriadt apró fehércselédek.

Mária volt a nagyobb, módosabb és követelőbb, Margita szőke volt, szende tán és romantikus, szelíd és békés könnyezé- sekkel olvasgatta olykor Beniczkyné regényeit. Mária szerette a csillagvilágos estéket és ha a holdsugár ezüstös fénybe vonta a Szamos partján sötétlő füzeseket, keddvel és fájón-esengve ezüstös fátylakra gondolt, amik egykor büszke és uszályos Melotay asszonyságok vállait takarhatták. Egy délceg és bájos dédapára gondolt, Mária Terézia udvarában testőrködött ez, és törékeny nőcskét hozott magával, aki kék vért és vágyó álmokat plántált a Melotay ház kisasszonyaiba. De haj, rossz rósz idők jártak most az ábrándozásokra és a zöldzsalus ablakok alatt csak elvétve ténferegtek már gitározó percep- torok, sarkantyupengő, karakán ispánfélék.

Tűnő alkalmakkal: várt örömök fogytán furcsa és kínzó szerencse zuhant mégis a Melotay házra. Tavasszal, virágillatos vasárnapokon véres és éhező szemek kezdték legelni a Margita imádságos száját és az öreg ház szegény konyháján falubeli vénasszonyok azt bólogatták: szereti, szereti, odátig van a nagy kivánságtul. Fent a faluvégen szeges palánkkal kerített bozontos udvaron élt egy vén legény, babonákkal és félő sejtésekkel vette őt körül a falu, csak a vénasszonyok tudtak kedvére tenni, ezek vitték szét a parancsát, ha óhajtania tetszett valamit. Kiván- ságos és vérbeboruló szemei kényszerültén tévedtek Margitára, akire kábult és vergődő napok következtek. Csengő aranyak hire jött, a vén vasorru bábák drága csipkéket, suhogó sélymeket álmodtak Margita lengő termetére, ezek álmai mondtak jövendőt akkoriban a Szamos partján nőtt szüzeknek. Ám Margita riadtan és megadón ment az esketőre, bágyadt és bánatos volt e nász napja. A lakodalmas vendégek torkát opálos nyíri bor locsolta, a cigány száraz fáján siró nóták kellek, ringó mámort vittek Mária felé, aki e fájó hajnalon a régi és fátyolos kertben unt ábrándok bársonyán üzenetes, hulló levelekről álmodott.

Egy bricska jött az utón óvatos neszszel, négy parádés ló húzta, máskor nagy- fejüek tán és lomposak, de most, mámoros, lilázó hajnalon mégis módosak és ke- vélyek. Szomorkás urfi volt a kocsisuk, ingón ült a bakon, virrasztott éjszakák karikázták a szemét. Ugylehet bált tettek a megyénél, a frakkján kotilyon-ordók fityegtek, károlyi cigányok négyen álmosan, véletlenül kuporogtak mögötte. Pihent kezében hosszú suhogója, illanó neszekre figyelt fel és a régi kert végén halkan füttyentett a fülelő lovaknak. Csendesen lelépett a rettenve álló kocsiról, átugrott az árkon, melynek buja lapui között surranó gyíkocskák futkostak. Settenkedőn hajtotta szét a líceumok óvó ágacskáit és ájtatosan, csendben belépett a szegény és alvó öreg kertbe. A bokrok aljában kedves és fehér csipkefelhőcske tűnt a szemébe, mint felejtett, gyermeki idők régi és bánatos emléke, amelyet borongós órák csendjében csak vétve és könnyezőn érintünk. Ámult és méla vággyal közeledett hozzá, sötétlő hajat látott, pirosló ajkakat, melyek csókját áhítattal kívánta. Kiintett a kezével a cigányok felé, ó büszke és bájos kézintés, mellyel kedves és drága